Majestät, nix deutsch
A vecsési vasútállomáson este komondorok
hergelik egymást. Hogyan lehetne háborítani
ezt a rendet, erre gondolsz, mikor a hangosbemondó
megkér, lépj hátrébb a perontól. Ma Bécsben alszol,
kezded megírni akkor ezt a verset. Mert te is hallottad már
ezeket a történeteket az ingázó hajléktalanokról,
akik akár ötven eurót is összeszednek naponta a Stephansplatzon.
Aki Bécsről álmodik, munkáról álmodik,
írod fel gyorsan, és az elvtársaidra gondolsz,
akik épp egy füstölő mellett horgolva
Antall József-beszédeket hallgatnak.
Nem muszáj kockázni: ha számolsz és mindenre
odafigyelsz, akkor sem vész el az irónia. A késést
is csak akkor kezdheted újra mérni, ha ismét szívverésnek
véled a zakatolást. Belsőnek a tikkasztó hőséget,
érvágásnak a felsővezeték-szakadást, kapuzárási pániknak
a lelakatolt vasútállomásokat. (Például az újszegedit, ahová
gyermekként oly sokszor vágytál felcaplatni. Akkor még nem
gondoltál Bécsre, bár a Vienna Calling sokat szólt otthon.)
Elképzeled, hogy a tiszta portugál óceánba lábát lógató
Horthyné a halálra gondol. Megundorodsz a halál gondolatától,
pedig sokáig az volt a benyomásod, hogy azt meg kell őrizni
szépnek. Csak az adósságokat regisztráló, grafittal jegyzett
naptárakkal méred az időt – ott az üres heteket kell megőrizni
szépnek. Arra gondolsz, egyszer megkéred az ország legkiválóbb
filológusait, ugyan mondják meg, hány kéz munkája, és hogyan működik
poétikai eszközként a hiány. Vajon tudnak-e szakasztani
egy fegyverneki levéltárost, aki a pontos összegeket megállapítja,
egy gazdaságtörténész doktoranduszt, aki a devizatartozásokat
a 2023-as forint értékében denominálja? És amikor egy konferencián,
mondjuk éppen Bécsben, előadja, és senkinek nem akad a torkán
az albán pékáru a büféasztal körüli parolák viharában, majd
odalépek hozzá: Excuse me, öcsém, it was a very nice presentation,
but I would like you to know that I am him.
Értetlen szemei megakadnak a névtáblámon:
– Á, maga az a költő, aki írt egy verset a vecsési vasútállomásról?
– Én lennék.
– De sosem járt Vecsésen, igaz?
– Nem én.
– Látja, éppen ezt találtam benne érdekesnek, a merészséget! De mégsem viszi túlzásba, a gyerekkori betét kifejezetten emberivé teszi a megszólalót.
– Köszönöm.
– Az anyukája nem szerepel a versben?
– De, most már igen.
– Gazdasági szereplőként tekint rá?
– Ahogy óhajtja.
– Valóban a Tesco pénztárában vészelte át a gazdasági világválságot?
– Ne spekuláljon a koromról.
– Pardon! De akkor mi ez az egész a naptárakkal?
– Mondja meg maga.
– Euróban?
– Euróban.
– Ismeri a történetet az ingázó bécsi hajléktalanokról? Az ő napi bevételeinek összegeként is meghatározhatom.
– Maga a kultúra embere igazán.
– Sapristi! Mit meg nem enged!
– Volt szerencsém.
– Na ne olyan sietősen! A kötetét mikorra várhatjuk?
– Dolgozom.
– Mi lesz a címe?
– Majestät, nix deutsch!
– Ne szemtelenkendjen, hát eddig hallgatta a konferenciát, és mi ez a modor?
– Majestät, nix deutsch!
– Á, minden világos!
– Egyszer egy bátor ember ezt mondta Ferenc Józsefnek, mikor az kitüntette a hazafias érdemeiért.
– Földink?
– Földink.
– Az osztrák márkához kötött forintban is ki tudom fejezni a családja tartozását.
– ♫ Jajj, de huncut a német ♫
– […]
– Akkor végeztünk?
– Végeztünk.
Ma Bécsben alszol,
a fáradtak és megpihenők városában.
Ez már egy nagy magyar város, nincs
szégyellnivalód, megértő vagy. Itt nem hallgat senki
Antall József-beszédeket, nem gondol senki
a Horthy családra. Édesanyádra csak te gondolsz,
szép, finom asszonyra, kinek fejében csak te és az öcséd
vagytok a nem gazdasági szereplők.
Pedig sok pénzébe kerültetek.
Bécsre csak akkor gondol, ha elég sokat mondod neki,
különben nagyon könnyen elfelejti.
Borító: mapio.net