Az Éger tiszteletre méltó függetlenfilmes kísérlet, amely érdekfeszítő ötleteiből nem képes többet kihozni színpadra kívánkozó, kényelmetlenül maníros monodráma-füzérnél.
Az NFI támogatási döntéseinek átpolitizálódásával egyre nagyobb figyelmet kap, hogy a hazai függetlenfilmes térben mennyi lehetőség van alkotni és felvenni a versenyt az állami forrásokból újabban egyre bődületesebb összegekkel kistafírozott kurzusfilmekkel. Ősszel a hazai sajtót és közvéleményt hetekig az tartotta lázban, hogy a Magyarázat mindenre fesztiválkörútja és nézőszámai hogyan pipálják le államilag támogatott riválisait, ezért is szomorú, hogy
Nagy Borús Levente szintén önerőből összehozott mozijának már a töredéke sem jutott ezen figyelemnek.
Igaz, az Éger aligha lesz dicsőséges példája annak, hogy miért érdemes a rendszeren kívül létező alkotókat támogatni.
Pedig az író-rendező abszolút kitaposott ösvényre lépett: két éve elkészített debütáló mozija, a Nagy Zsolt egyszemélyes brillírozásából álló Tantrum (amely terjedelmi besorolhatatlansága miatt a gerilla-moziforgalmazás kereteit nem tudta áttörni, de az HBO Maxon azóta is elérhető) gyakorlatilag az Éger pilot-projektjeként is felfogható.
Sőt, az Éger egyenesen annak történetét bővíti tovább némi csavarral.
Ezúttal is a kocsmában részegen kifakadó Károly szövegelése (most Kálid Artúr előadásában) teremti meg az alapokat, azonban fokozatosan megismerkedhetünk élete többi szereplőjének nézőpontjával, illetve azzal is, hogy milyen következményei lettek annak a végzetes estének.
Akárhogyan is nézzük a két mű viszonyát, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a Nagy Zsolt dühös monológja óta eltelt két év során a koncepció vajmi keveset fejlődött, és azt sem feltétlenül jó irányba tette. Tegyük hozzá, Nagy Borús Levente bravúrosan oldja meg, hogy
az Éger azoknak is tartogasson újdonságot, akik egyszer végignézték már a jelen esetben is a játékidő első kb. 40 percét adó monodrámát.
A „remake”-et nemcsak vizuálisan rázza fel az egysnittes keretből való kitörés, de a rendező szövegileg is egy fokkal lendületesebb, tömörebb formába öntötte, és ezúttal teljesen más kontextusba is helyezi. Egyúttal pedig a Tantrumot illető számos kritikát semmissé teszi, hogy ezúttal egy nagy egész részét képezve sokkal kerekebb, elvarrottabb formát ölt ugyanaz a narratíva.
Azonban a szerkezetileg rendkívül hasonló (szintén egy-egy monológként megvalósított)
további két fejezet ettől függetlenül alig tesz hozzá az összképhez.
Bővítményként lényegében ugyanazon eseménysort hallgathatjuk meg két másik karakter szemszögéből, de meglehetősen enervált és fantáziátlan nézőpontváltásokkal találkozunk: a beszámolók eltérései minimális meglepetéseket és fordulatokat hoznak magukkal, ezáltal pedig a három monológ feszültsége sem teremt egy önmagán túlmutató értelmezési keretet. (Különösen nagy a kontraszt a hasonló elvek mentén megvalósított, ugyanakkor a szubjektív narratívákat parádésan ellenpontozó, és ezzel a befogadói oldal olvasatait is folyamatosan provokáló Egy zuhanás anatómiája élményével). A megbízhatatlan narrátorokon felülemelkedő értelmezési tartomány kialakítása a tartalmilag erős pillanatokat felsorakoztató, de súlyozásában rendre a fő fejezetek hátterébe szorított keretezésre hárul, amely így minden potenciálja ellenére jelentéktelen mellékzöngévé silányul.
Ráadásul az Éger szerkesztése túlságosan gépies, konstruált: a monológok felépítése – egy-egy egészen apró szellemességet leszámítva – lényegében éppen a játékidő előrehaladtával feszegeti egyre kevésbé saját formagyakorlatának határait, ezzel pedig minduntalan kiütközik önnön színpadiassága is.
Egyre kevésbé történetek és karakterek köszönnek vissza a vászonról, és egyre inkább színészek és manírok,
akik és amelyek látszólag csak a virtuóznak gondolt szövegalkotás szolgálatában állnak. Az első fejezet önreflexív (re)kontextualizálása pedig mintha még külön fel is hívná a figyelmet arra, hogy mennyire rosszízűen túlzásokba eső és önkritikától mentes az azt követő kettő.
Ebben jelentős szerepet játszik, hogy Kálid Artúrral (és pláne a Tantrumot végigjátszó Nagy Zsolttal) szemben sem Péterfy Bori, sem Kovács Tamás nem bír el akkora színészi terhet, amit egy bő fél órás monológ dinamikája, nüanszai megkövetelnének. Mindazonáltal – azon kívül, hogy ez jelentős mértékben rendezői felelősség is – méltatlan lenne a színészekre terhelni az Éger alapvető ellentmondását : ahogyan ennek csírái már a Tantrumban is jelentkeztek, Nagy Borús ezúttal is úgy fog hozzá egy szándékai szerint roppant érzékeny, humanista történet elbeszéléséhez, hogy
eszközeiből mégis a harsány szappanoperaiság és a tömény mizantrópia tükröződik.
Alkotóelemeiben egy kompetensen kigondolt, érett és értelmes művel állunk szemben, amelyet azonban éppen az lékel meg, hogy minden egyes elbeszélői húzásával milyen visszatetszően agresszív módon igyekszik a kívánt hatást elérni.
Az Éger karakterei vagy menthetetlenül alávalók erkölcsileg, vagy komikusan szélsőséges tragédiák határozzák meg őket, esetleg mindkettő. Ez az a film, amely többek között úgy szól a szexuális identitások megkérdőjelezéséről és az ebben megjelenő hatalmi dinamikákról, hogy elsősorban az aktus pornójellegű leírásával és annak bulváros utóéletével igyekszik benyomást tenni ránk. Persze lehetne alkotói döntés is ez a fajta stilizáltság, de
Nagy Borús egyelőre nem elég rutinos, egyúttal pedig túl görcsös is ahhoz, hogy magabiztosan felvállalhasson egy ilyen fogalmazásmódot.
Az Éger két helyzetet igyekszik mindenekfelett elkerülni: hogy ne a kívánt hatást érje el és hogy ne érje el a kívánt hatást, ezzel pedig a visszafogottság és a játékosság kézen fogva tűnik el a színről.
Az összkép ezért is kelt egyfajta abszrakt módon, a kortárs filmezést meghatározó visszautalások és hommage-ok hiányának dacára is retrográd benyomást: mintha a kezdő alkotók frissességének és öntörvényűségének demonstrálása helyett minduntalan egy régóta meghaladott mozgóképes eszményhez próbálna visszatérni, amely biztosan nem téveszti el a célját. Nem segít a helyzeten, hogy a kompromisszumos, minimalista képiség (még ha feltételezhetően jelentős részben a költségvetési korlátoknak is köszönhető) szintén nem kölcsönöz egyedi jelleget a filmnyelvnek, de még csak említésre méltó vonásai sem akadnak. Ezt látva jogosan vetődik fel, hogy egy ilyen kvázi-színdarab esetén még a tévéfilmes feldolgozás sem lenne indokolt, pláne a mozivászon.
Az Éger ugyanis sokkal inkább megállná a helyét a színpadon, ahol a szövegek mellé nem is kell több néhány jelzésértékű díszletnél,
és a harsányság is sokkal inkább velejárója, mint rombolója az illúziónak.
Ilyen szempontból tehát kényelmetlen verdiktet hozni az Égerről, hiszen nem azért hagy rossz szájízt maga után, mert számos ponton bele lehet kötni –
valójában mindössze néhány alapvető döntésen múlik a frusztráló és visszatetsző összkép.
Sokan címkézték a Tantrumot formai kísérletnek, de sajnos úgy tűnik, Nagy Borús Levente egyelőre még azzal is kísérletezik, hogy megtalálja azt a hangot, amivel hitelesen és önazonosan tudná közvetíteni művészetét.
Éger, 2022. Írta és rendezte: Nagy Borús Levente. Szereplők: Nagy Zsolt, Schmied Zoltán, Kálid Artúr, Péterfy Bori, Szilágyi Csenge, Zsótér Sándor, Kovács Tamás. Forgalmazó: Vertigo Média
Az Éger a Magyar Filmadatbázison.
