Az Örök hely és mindenhol idő igazi nagyregény, melyről rögtön az első néhány fejezet után sejthető, hogy terjedelmessége mögött vélhetően egy életműszintézis megalkotásának igénye áll. A szerző már a Nulladik óra című debütáló novelláskötetétől fogva a közelmúlt leírhatóságát, az emlékezés és az elmesélhetőség önértéssel összefüggő ellentmondásos viszonyát igyekezett megmutatni. Tette és teszi ezt ez alkalommal is egy, a későmodern regényszerkezetet idéző alkotásmóddal: az Ottlik-féle próza nyomdokain halad, még azzal együtt is, hogy a regény kezdetén a főszereplő-elbeszélő az ő mindenkori képzeletbeli társát, Mosodást „fordított Esti Kornélként” határozza meg. A hagyományokkal trükköző regényben két szint épül: egy leltárszerű, mindenre kiterjedő korleírást, és egy felnőtté válás történetét olvashatjuk.
A Kádár-korszak szocializmusa – mint örök hely és idő – lefedi a kötet szereplőinek teljes élethorizontját. A múlt összefoghatóságát, megidézhetőségét, de mindenekelőtt megértését várja az elbeszélő a történelmi események leírásától és a rájuk adott mellékszereplői válaszoktól.
A helyszín javarészt Budapest, a szereplők egy klasszikus értelmiségi, polgári család tagjai, a maguk alkuival.
(„Nem beszélhettünk ’56-ról, de a rendszer úgynevezett hibáiról, úgynevezett visszásságairól igen.” [14.]) Az elbeszélő kallódik, mert majd’ mindenki így tesz körülötte, és mi is kallódunk vele együtt a végeláthatatlan történetekben, noha már kezdetben arról tanúskodik minden élethelyzet, hogy nincs és nem is lehet változás. Ez abból következhet, hogy a szereplők archetípusokként gyötrődnek a mindennapok szocializmusában, a társadalmi-kulturális alapélmények megváltoztathatatlanságában anélkül, hogy tisztában lennének azzal, milyen mértékben korlátozottak – nemcsak fizikai, hanem szellemi mozgásterükben is – az életüket végletekig meghatározó rendszer által.
Így lesz például Etelka néni, a házvezetőnő a tipikus, felsőbb társadalmi rétegekbe tartozókat akár szemtől szemben becsmérlő proletár,
akivel szemben az elbeszélő családja – vagyis voltaképp a munkaadója – nem meri felvenni a kesztyűt. („Etelka néni az ő, a nagyanyám életének egy korszakát semmisíti meg, nyilvánítja nemkívánatosnak azt, amikor még a nagyapám úr volt, ő meg úriasszony.” [15.]) Ez a szituáció jól példázza azt a közös hallgatást, ami szinte minden mellékszereplő életét meghatározza, valamint az önkritika hiányát, a saját magukkal való szembenézés elmulasztását.
Az elbeszélő felnövéstörténetébe a családtagok hosszabb-rövidebb, kivonatos életútjainak ismertetései is beékelődnek, melyek fordulópontjai mozaikszerűen helyezkednek a történelmi események bemutatásába. Előfordulnak azonban olyan szakaszok is, ahol – akárha egy másik könyvet vett volna a kezébe az olvasó – egy-egy, a regényfolyamtól teljesen különálló családtörténetet követhetünk végig, ami alaktalanná teszi az elbeszélést.
Néhol pedig olyan szikár a nyelvezet, mintha csak gondolatjeles felsorolások követnék egymást:
„A nagyszüleim vidéken élnek. Anyám apja főjegyző, a nagyanyám a községi elemiben tanít. Aztán nagyapám agyvérzést kap aznap, amikor Teleki öngyilkos lesz. Zsoldosok lettünk, ez az utolsó értelmes mondata. Apám talpra állítja a kórházában, de a szavait, a betegség által szétrombolt szótárat már nem tudja visszaadni neki, a nagyszüleim felköltöznek hozzánk, a nagyapám bottal tesz egészségügyi sétákat, többé nem képes összefüggő értelmes mondatokban beszélni, szótévesztése megmarad, az asztalt képnek, a könyvet doboznak mondja. Etelka néni ügyezi mindennap, látja el a gondját, amikor bevonulnak az oroszok, akkor hal meg némán, szótévesztés nélkül.” (91–92.) A narrációt megszakító kitérők, noha azzal kecsegtetnek, hogy az elbeszélő személyiségét alakító kulturálisan öröklött tényezők felfejtését végzik majd el és teszik kritika tárgyává, jobbára reflektálatlanul lebegnek a regény szerkezetében.
Mintha csak azért lennének a műben, hogy szóba kerülhessenek,
egyúttal állásfoglalásra késztessenek a 20. századi történelmi eseményekkel kapcsolatban, miközben állandó jellemzőjük az is, hogy – amint az az előző idézett részből is látszik – hatásvadász példázatszerűségben végződnek. Ezek a részek – melyekből majdnem minden fejezetbe jut – fokozatosan idegenítik el az olvasót a kor valódi mindennapjaitól, és helyette egy utólagosan megképzett, nosztalgikus hangulatot idéznek elő, ami afelől nézve, hogy a narrátor a kiszólásai alapján éppen ez ellen szeretne tenni, igencsak ellentmondásos.
Az időtlenített kor minden emberi sorsot, cselekedetet a rendszer által meghatározottnak mutat, amely centralizálja a számba vehető életlehetőségek valamennyi irányát. Merthogy a tipizált szereplőkben – akik között a szerencsejáték-függőtől (Bárány András) az alvilági figurán (Nagy Karcsi) és a züllött, megkomolyodni nem akaró (Mexikói) alakon át a bölcsész-filozófus hajlamokat mutatóig (Dávid) sokféle egyénnel találkozhatunk – egy valami közösnek mutatkozik:
mind-mind illeszkednek direkt vagy indirekt ellenállásukkal, illetve tétlenségükkel együtt a rendszer mindennapjaiba.
Ez alól az elbeszélő sem kivétel, aki ugyanúgy a kiépült Kádár-rendszer kereteiben ragadva alkotja meg saját életét, noha mindent megtesz annak érdekében, hogy valamilyen kívülállóságot tudjon a magáénak. Erre épül a regény untig ismétlődő, több variációban is elhangzó tételmondata, ami egyértelműen utal a Megáll az idő jellegzetes szállóigéjére is: „itt nem lehet élni, tehát itt fogok nem-itt-élni”. (232.) A regény hátralevő részében ez az elbeszélő visszatérő fordulata lesz, zsinórmérték arra vonatkozóan, hogy mely szereplő milyen életet szán magának.
Miközben a regényben bemutatott életlehetőségek lefedik a kor legkülönfélébb életútjait – a családtörténetek kevésbé invenciózus, mint inkább sematikus leírásaival –, egy dolog sehogy nem akar változni: a kakaó. A könyv fülszöveg által is kiemelt, számos alkalommal használt szimbóluma a körülmények változásának lebecsülésével, és így az állandóság megteremtésével vonja kétségbe, hogy volt-e egyáltalán értelme a különféle nagy eseményeknek, ha hatásuk az elbeszélőre nem terjedt ki. („Ez a kakaó, ami momentán nincs, nincs ténylegesen, ellenben van valóságosan, mindig, nos, ez a kakaó akkor is volna; 1951-ben és 1956-ban kakaót iszol a konyhában.” [113.]) A narrátor ezen szakaszoknál azonban nem foglal állást, nem véleményez, hanem megmarad a tárgyilagos bemutatás illúziójánál, ami tovább nehezíti saját maga és a rendszer megérthetőségét is. A regényszerkezet felépítéséből az látszik, e kettő szükségszerűen feltételezi egymást,
a kor leírhatóságának dilemmája már kezdetektől fogva az elbeszélő személyiségalakulásának megértésén belül tárgyalt.
Túl azon, hogy ez az elbeszéléstechnika így már jó előre elkerüli a precíz korleírás számonkérhetőségének lehetőségét („A mondataid nem rajtad múlnak, te múlsz rajtuk, és minden múlik általuk.” [11.]), kiemeli a kötet másik, felnőtté válást bemutató irányát is, mely az előzőekkel ellentétben képes arra, hogy az olvasói figyelmet megtartva, inherens módon szerveződjön. Mindez pedig annak köszönhető, hogy kevésbé áll párbeszédben a zavaróan nosztalgiahajhász korleírásokkal, mint inkább az azokból kinyerhető korlelkülettel.
A kakaó szimbóluma ugyanis nemcsak a nosztalgia, hanem a felnőtté válás felől is értelmezhető.
Az elbeszélő társa, Mosodás – aki a narrátor anyjának meséiből kel életre – mintegy állandó ellenőrző hatalomként irányítja, bírálja, vagy épp félbeszakítja és kijavítja az elbeszélő szólamait –, akárha a Kádár-rendszer „felügyelőtisztje” lenne („Megint a régi nóta, szisszen fel Mosodás. Az ismert masinéria. A fennhéjázás, a rátartiság, a felülről fogalmazó önhittség örök szólama. Ékes rámába foglalod önarcképedet. Nézd meg magad.” [67.]).
Mosodás személyisége az elbeszélő önkritikus, önreflexív jellemének kivetülése, aki a regény történetének minőségéért, valósághoz fűződő viszonyáért felel, ami – a szerző korábbi, Hamu és ecet című kötetében is felmerülő – a képzelet és az emlékezés olykor-olykor összecsúszó jellegében is tetten érhető („Hol vettük a sört, a bort? A pálinkát? És nem értem a nem-tudásomat” [33.]). Ily módon egyre inkább az elbeszélő és Mosodás közt zajló, az önmegismerés terhével és a kettejük közti rivalizálás érzékeltetésével jellemezhető párbeszéddé válik a mű.
Mosodás szólama fokozatosan uralkodik el a regény történetein,
igyekszik abban a több-kevesebb időben, amikor szót kér, rögvest kétségbe vonni a neki nem tetsző részletek igazságtartalmát. Saját tulajdonának is tekintve a történeteket, az E/1 elbeszélés helyett T/1-et követel („Nehéz erről beszélnem, mondom a Mosodásnak […] Nehéz erről beszélnünk, bólogat a Mosodás” [49.]), és kioktatásaival vitát gerjeszt („Lássuk be, szúrja közbe a Mosodás, ebben a hol enervált lemondások, hol energikus szembeszegülések magamutogató ellenszínházában, az ellenházak légváraiban, az ellenöltözetekben feszítő hős és az ellenmaskarákban hanyatló áldozat patetikus pózában kedved szerint tetszeleghettél” [139.]), noha akadnak olyan részek is, amelyekben elismerően szól az elbeszélő teljesítményéről, hitelességéről („Oké, kvittek vagyunk. Kalapom lengetem, nem hátráltál meg, mondja a Mosodás” [123.]).
Később a kettejük közti versengés egyre inkább bajtársiasságba vált. Felosztva egymás között a történeteket, egymást instruálva lépnek a színre, majd vonulnak háttérbe azokon a pontokon, ahol mindezt indokoltnak érzik („Róla most én, intek a Mosodásnak, hiszen ő volt a kedvencem.” [184.]).
Kialakul köztük egy hatékony munkamegosztás, amelyben mindketten megtalálják a helyüket,
és harmonikusan együtt haladnak az időben ide-oda ugráló történeteken keresztül a lezárás felé. Ennek okán a regény második felétől Mosodás inkább már csak kiegészíti vagy figyelmezteti egy-egy kritikus ponton az elbeszélőt; hagyja őt kiteljesedni, sőt, előfordul, hogy elérzékenyül az elmondottakon („talán mert minden gyanakvásom mellett és ellenére szívesen hallgatlak, talán mert együtt öregedtünk, és talán ez az utolsó ilyen alkalom, hogy idegen ágyban, egy elvérzett éjszaka után lajstromoljuk közös történetünket” [432.]), a regény végéhez közeledve pedig mintegy átadja a történet kizárólagos tulajdonjogát az elbeszélőnek („Nem, nem pontos, vág közbe a Mosodás: nem szerepeink, hanem a te szereped” [457.]). A nézőpontokat illetően viszont ezek után sem történik változás, a mesélés alakzatai ugyanazok maradnak, a múltidézés továbbra is nosztalgikus és illuzórikus marad. A befejezésből pedig úgy tűnik, hogy az elbeszélő végül sem a rendszert, sem önmagát nem értette meg.
A könyv ugyanis Mosodás hangzatos gondolatokkal tarkított búcsújával zárul, miszerint „[a] legtöbbet talán az érte, amiről nem tudtunk beszélni, amivel nem azt mondom, hogy hiábavaló volt beszélnünk. Beszélnünk kellett, hogy megmutatkozzon a kimondhatatlan.” (557.) Hogy mi volt az, amiről nem tudtak beszélni, de megmutatkozott? Vélhetően a regény mögöttes tartalma, miszerint
a felnőtté válás nemcsak az elbeszélőre érthető, hanem a magyar társadalomra is.
Ugyanis, ha a személyes történeteket a gyakran személytelenített elbeszélésmódban olvasható korleírásokkal összevetve gondoljuk el, valóban kirajzolódhat a kimondhatatlan tartalom: a kiüresedés. Csakhogy a fenti mondatok épp Mosodás szájából hangoznak el, aki folyamatosan őrködött a regényfolyam hitelessége felett, és úgy tűnt, egy igazabb út felé igyekezett terelni az elbeszélőt. Felettébb ellentmondásos viszont, ha kezdetben a folytonos vitáknak, majd a közös történetmesélésnek végül az a haszna, hogy kimondta azt, amit elkerülni óhajtott. Hiszen így csak egy ördögi kört tettünk meg: az elbeszélő ugyan meglehet, hogy felnőtté vált, azonban elvesztette, vagy még inkább, meg sem találta önmagát. Különösen inkonzisztens zárlat ez onnan nézve, hogy a múltidézés mögött megbújó önmegismerés okán sodródott végig a mű azért, hogy a végén az elhatározás kudarcba fulladjon.
Jánossy könyve egy velejéig Kádár-rendszerbéli történet, annak beletörődő hangulatával és az azzal harcolni kívánó, lázadó, sehova sem illő elbeszélő karakterének darabjaira hullásával, amit írhattak volna a ’70-es, ’80-es években is akár. Merthogy a zárlat után már könnyű kitalálni – rendszerváltás ide, rendszerváltás oda –, hogyan folytatódik hosszú távon az elbeszélő sorsa:
viszi tovább a történelmi és/vagy kulturális-társadalmi fixációkat. Nincs változás, a kakaó megmarad.
A kényelmes, konfliktuskerülő életmód folytatódik, függetlenül attól, hogy épp Kádár-rendszernek nevezik-e azt, amiben él, vagy sem. Ezenfelül pedig a könyv esztétikai teljesítményét mérlegre téve nem lehet figyelmen kívül hagyni a regényfolyam egyes fejezeteire jellemző túlírtságot, ami nem egyszer késztetheti arra az olvasót, hogy adott részeket egyszerűen átugorjon. Ami tehát a regényben kiépül, az nem a szocialista berendezkedés kritikája, sem az elbeszélő felnőtté válása, hanem a Kádár-rendszer élni akarásának és élni hagyásának elfogadása – elmondása annak, amit már eddig is tudtunk.
Jánossy Lajos: Örök hely és mindenhol idő, Jelenkor, Budapest, 2023.
Borítófotó: Jelenkor Kiadó.
