Michael Mann ismét életrajzi filmet forgatott, ezúttal Adam Driver főszereplésével az egyik legismertebb autómárka, a Ferrari alapítójáról, az ágaskodó lószimbólum mögött rejtőző emberről.
Michael Mannről nem elsősorban az életrajzi filmek jutnak az eszünkbe. Mann a kezdetektől inkább a bűnügyi film és a thriller műfajához vonzódik, elég csak első mozifilmjére, Az erőszak utcáira, az első Hannibal Lecter-filmre, Az embervadászra, a Szemtől szemben című klasszikusra, a Collateralra vagy a Miami Vice-ra gondolni. Ugyanakkor találkozunk néhány biopickel Mann pályáján is, mint az Ali vagy a gengszterfilm és az életrajzi film metszéspontjában elhelyezhető Közellenségek. A rendező ezzel a filmtípussal is jellemzően jól megbirkózott, azaz
nem az életrajzi filmekre jellemző papírízű, unalmas vizuális katalógusokat alkotott, hanem feszes, izgalmas sztorikat hozott össze.
Hasonlóan közelítette meg Enzo Ferrari hosszú és kalandos életútját is, azaz egy kritikus szakaszt választott ki ebből, ami megvilágítja a főszereplő személyét, és rajta keresztül Mann képes egyetemes drámát is exponálni.
A kilencven évet élt Enzo Ferrari pályájából rengeteg mindent ki lehetne ragadni, sikerek és tragédiák bőven történtek vele, sőt autóversenyző pályafutása és a gyár megalapításának története önálló film is lehetne, ami tökéletesen passzolt volna a hollywoodi sikermítoszhoz. Mann viszont nem ezt az utat választotta.
A rendező a 2000-es évek eleje óta szeretett volna filmet készíteni Ferrariról, a forgatókönyvet már egészen korán elkezdte fejleszteni
a 2009-ben elhunyt Troy Kennedy Martinnal együtt Brock Yates 1991-es életrajzi könyve, az Enzo Ferrari alapján. Az autótervező üzletember 1929-ben alapította meg a Scuderia Ferrari versenyistállót, ami elsősorban autóversenyekre szakosodott, tíz éven keresztül az Alfa Romeo autóival álltak rajthoz a pilótái, csak 1939-től kezdve gyártott saját kocsikat. Jöttek a győzelmek, ugyanakkor jöttek a vereségek és a válság is.
Mann filmje 1957-ben játszódik, amikor hőse több szempontból is hullámvölgybe kerül. Feleségével, Laurával közös gyermekük, Dino 1956-ban meghalt izomsorvadásban, ez a tragédia pedig rányomta a bélyegét életükre és házasságukra egyaránt.
A film szerint gyakorlatilag az üzleti kapcsolat tartja össze a két elidegenedett embert,
a szeretet kihunyt házasságukból. Ha ez nem lenne elég, akkor még ott van Ferrari egyre kevésbé titkos második élete Linával, szeretőjével, akitől született egy gyermeke, Piero, akiben némileg vigaszra lel Dino halálát követően. Ennek a titoknak a kiderülése fenyegeti nemcsak az üzletember házasságát, hanem vállalkozását és jó hírnevét is, úgyhogy két tűz közé kerül. Mindennek tetejébe a Ferrari vállalat is mélyponton van, az összeomlás fenyegeti, így kell egy jó üzlettárs vagy siker, ami visszahozza a csőd széléről Ferrariékat. A csapat megmentője az 1957-es 24 órás, 1600 kilométeres verseny, a Mille Miglia lehet, de kérdés, hogy életválsága közepette erre megfelelően fel tud-e készülni a hős.
Mann jól választott, már csak azért is, mert
Ferrari életének egy rendkívül eseménydús és izgalmas szakaszáról van szó, amelyben helyet kapott néhány látványos autóversenyzős jelenet
annak ellenére, hogy maga a főszereplő ekkoriban már leszámolt ezzel a hivatással. Emiatt kicsit problémásak is a száguldós képsorok, hiszen nem maga Ferrari vezet, hanem jellemzően mellékkarakterek, akiknek nem sikerül igazán markáns személyiséget adni ahhoz, hogy izguljunk értük. A film pedig impozáns neveket sorakoztat fel: Peter Collins brit versenyzőt, Piero Taruffi olasz bajnokot és Alfonso de Portago spanyol pilótát. Ám Mann művének a címe nem véletlenül Ferrari és nem de Portago vagy Taruffi, azaz a bő kétórás játékidőbe nem fér bele az ő személyiségük részletesebb bemutatása, egyáltalán az, hogy többdimenziós karakterré érlelje őket. Ezért az őrült száguldások során inkább csak mint emberekért szorítunk értük, egyébként érzelmileg nem igazán lehet kötődni hozzájuk. Még de Portago viszonylag a legkidolgozottabb közülük, de
belőle is inkább csak annyit sikerül megmutatni, hogy van egy barátnője, aki aggódik az életéért,
illetve hogy kitartó, makacs ember, akinek pont olyannyira szenvedélye a versenyzés, mint azt Ferrari szajkózza az értekezletek során, ezért ideális (teszt)pilóta.
Ettől függetlenül az a néhány autóversenyzős jelenet rendkívül intenzívre sikeredett. Roppant erősek, magukkal ragadnak, érezhető rajtuk, hogy Mann szakértője az akciójeleneteknek. Tulajdonképpen
a jó öreg Mann ezekben a vágtákban tud igazán kibontakozni, rendezői stílusa ekkor kerül előtérbe,
és az is átjön a futamok vagy időmérő edzések során, hogy a direktor leginkább emiatt szerette volna elkészíteni a Ferrari-filmet. Mann kamerája csodálja ezeket az autókat, amelyek még régi versenyautók, tehát meglehetősen egyszerű a dizájnjuk, közel sincsenek úgy bebiztosítva, mint a mai Forma–1-es kocsik. A pilóták szó szerint magukba szívják a benzingőzt, minden egyes futamot követően fekete az arcuk,
életük pedig eggyé válik a pályával és a kocsival abban az értelemben is, hogy ha ezek a járművek borulnak, akkor borul minden velük együtt.
Magukon a versenyeken viszont Mann nem reflektál erre, hanem átadja magát, átenged minket is a sebesség bűvöletének, váltogatva a külső és a belső nézeteket, a totálképeket és a pilótafülke szubjektív közelképeit, ezzel érzékeltetve, hogy más állapotba kerül a pilóta, egy sajátos transzba, ahol nem létezik más, csak az aszfalt és a rajta guruló ember-gép szimbiózis.
Mann tehát beleadott apait-anyait a versenyzős jelenetekbe. Ennek ellenére a Ferrari hangsúlyosan nem látványfilm, hanem dráma, így talán az is elnézhető neki, hogy azon kevés jelenetben, amelyben alkalmazni kellett őket, nem működnek a speciális effektusok. Vannak például balesetek, amelyeknél csapnivaló a CGI, a tragédiát tönkre is teszi, már-már megmosolyogtató.
A címszereplő drámája, sőt a hozzá kötődő társadalomkritika viszont kifejezetten erős.
A magyar szinkron sajnos csorbíthatja az élményt, Dévai Balázs nem volt szerencsés választás Adam Driverhez. Az is igaz persze, hogy a külföldi kritikák elmarasztalták a Ferrarit az eredeti hangsávban hallható akcentusok miatt. Szerencsére Driver alakítása így is átjön, és már önmagában az is elképesztő, milyen remek munkát végeztek a sminkesek és a maszkmesterek, mert alig lehet ráismerni a 40 éves színészre, akinek a hatvanas évei felé közelítő Ferrarit kellett hitelesen megformálnia. Driver pedig szellemileg, színészi játékát tekintve is nagy átalakuláson esett át, azaz tőle szokatlan, visszafogott, minimalista módon előadott, hűvös, már-már antipatikus karaktert formál meg.
A rendező érzelmileg kellő távolságban tartja Driver hősét a nézőtől annak ellenére, hogy olykor közelképen láthatjuk a meggyötört arcát vagy a könnyeket a szemében. Ennek a minimalista és távolságtartó ábrázolásnak azonban megvan az oka, mégpedig a főhős élethelyzete, amiből a kegyetlen megnyilvánulásait is levezeti a direktor.
A csőd közelében és szeretett fia halála után mintegy „lebegő” állapotban van Ferrari,
mintha maga is meghalt volna vagy a halál közelében lenne. Árnyéka önmagának, nem találja a helyét. Azért is frappáns, hogy Mann a két családja, a két nő közötti klasszikus őrlődésben mutatja meg a hőst, mert ez az állapot is azt a határhelyzetet képezi le, amelyben Ferrari található az ötvenes évek második felében. Fia halott, régi családja gyakorlatilag nem létezik, az újat pedig nem vállalhatja fel, mert azzal az üzletet is kockáztatná.
A nyitójelenet érzékelteti, hogy nem véletlenül jár Linához és Pieróhoz, érzelmileg kötődik hozzájuk, és valószínűleg legbelül, ahol még létezik a benzingőzbe fojtott ember, vérzik a lelke, hogy nem vállalhatja fel szeretteit.
Bár a Ferrariban a címszereplő nagyon is emberi, egyáltalán nem szörnyeteg, ugyanakkor a rendező kritikusan szemléli munkásságát,
sőt a film azt sugallja, hogy a családjai miatti fájdalma, a nagyobbik fia halála és a kisebbik fia tagadásának a kényszere jégpáncélt vontak a szíve köré, ami csak akkor olvad fel valamennyire, ha Dino sírjánál, illetve Pieróval van. Egyébként munkájában kegyetlen emberként mutatja be Mann Ferrarit. Sőt, pilótái és az általuk okozott halálos balesetek révén felveti a felelősség kérdését, illetve ütközteti az idegen emberek halálát Ferrari gyászával. Dino persze betegségben halt meg, és egy veszekedés során elhangzik, hogy az apa elszántan küzdött gyermeke gyógyulásáért. Ám Laura azzal vádolja, hogy nem küzdött eléggé, pedig megmenthette volna, és a balesetek kapcsán
Mann eszünkbe juttatja, hogy talán a pilóták és a balesetekben odaveszett egyéb emberéletek is megmenthetők lettek volna,
ha Ferrari felelősségteljesebb „apaként” viselkedik.
Ferrari egy értekezleten kimondja, hogy nála olyanok nem dolgozhatnak, akik nem teljes odaadással és szenvedéllyel versenyeznek, ahogy azt ő tette. Mann ezzel kontrasztban viszont megmutatja, hogy ez a sport mennyire veszélyes, főleg ilyen kezdetleges versenyautókkal, amelyeknek több műszaki hibájára is fény derül a filmben. Ennek kapcsán pedig felmerül az a kérdés is, hogy
valóban ér-e annyit egy márkanév, egy legenda, a Ferrari sikere, hogy emberéleteket áldozzanak érte.
A kérdés költői, és ennek megfelelően finoman, szájbarágás nélkül, az egész cselekmény ívét tekintve fogalmazza meg Mann a benzinnel és a sebesség drogjával átitatott sikermítosz kritikáját.
Egyébként
Driver mellett mindenképp ki kell emelni Penélope Cruzt is Laura Ferrari szerepében.
Ugyan ő sem kap annyira nagy hangsúlyt, mint a címszereplő, de Mann-nak mégis sikerül karakterré formálnia a lehetőségekhez képest, és a színésznő remek alakítást nyújt. Az egyik legjobb momentuma, amikor közelképen láthatjuk az arcát, miközben visszaemlékszik a fiára, illetve arra, hogy egykoron egy családot alkottak Enzóval és Dinóval. Cruz kiválóan, érzékenyen egyensúlyoz a bánat és az öröm, a gyász és a nosztalgia között, mosolyát fokozatosan váltja fel a keserűség néhány kibuggyant és lecsúszó könny kíséretében. Enzo és Laura viharos kapcsolata pedig egyszerre szórakoztató és fájdalmas is az extremitások miatt (egyszer Laura pisztolyt fog férjére, máskor pedig vadul szeretkeznek).
Mann remekül érzékelteti, hogy valami még pislákol köztük,
van még valami ott az üzleti viszonyon és a hideg, embertelen jogi kötelékeken kívül, de ez az egész már nem tud egészséges kapcsolatként működni, fiukkal együtt örökre eltávozott az egykor izzó szerelem is. A „se veled, se nélküled” torokszorító melankóliája tökéletesen átragad a nézőre.
A Ferrarit biztosan nem fogják szeretni a márka rajongói, sem azok, akik csupa látványos autóversenyre számítanak. Ez utóbbiból kapunk persze ízelítőt, sőt
Mannt talán jobban is érdekelte volna egy akciódús Ferrari-film, viszont nem engedett a csábításnak.
Képes volt felülkerekedni ezen vágyán, így erőteljes karakterdrámát alkotott, ami nemcsak egy ember érzelmi válságáról, hanem a versenysport sötét oldaláról is szól.
Ferrari, 2023. Rendezte: Michael Mann. Írta: Troy Kennedy Martin. Szereplők: Adam Driver, Penélope Cruz, Shailene Woodley, Sarah Gadon, Gabriel Leone, Jack O’Connell, Patrick Dempsey. Forgalmazó: Fórum Hungary.
A Ferrari a Magyar Filmadatbázison.
