Csillagok, ne ragyogjatok!
Az irodaablakból kitekintve Szokai Nándor büntetőbíró sokáig tipródott azon, hogy az alkoholista apja miért teremtette meg benne a szörnyet. Igaz, csak alkalmi szörnyet, de ezzel az epizódszereppel is fel tudott lépni az emberiség legsötétebb forgószínpadára. Nem szenvedett eleget az apja erőszakosságától, nem kísérte végig a rémület jogászi pályafutását. Nem gondolt soha arra a tárgyalásra, arra napra. A népi demokratikus államrend megdöntésének kísérlete. Nem volt dühös arra a fiúra, aki énekelni kezdett az ítélethozatal után. Nem ironizált sosem, hogy: igen, felfüggesztettet kapott, 30 centiméteres kötéllel.
Az utcára néző ablakok között járkálva egyszer sem idézte fel a jelenetsort. Ilyenkor előfordult, hogy kissé megtántorodott, majd megkapaszkodott az íróasztal szélében. Nem csoda, hisz a múlt szellemei nem duruzsoltak a fülébe. A rácsos ajtó zsanérszerkezetének csikorgása sem sértette az idegrendszerét. Nem hallotta a kimért cipőkopogást a szűk folyosó öntött betonpadlóján, és az elutasított kegyelmi kérvény felolvasásának visszhangját. Álmából sem ébredt fel, nem érezve azt, ahogy ádámcsutkája megbénul a hurok szorításától, és nem dobogott ájulásig torkában a szíve. Nem látta maga előtt az egyenruhás orvost, aki a vállára vetett köpenyben, zsebében sztetoszkóppal állt, mintha csak egy cigiszünetre ugrott volna ki az irodájából, hogy a halál beálltát megállapítsa. Nem szűntek a belső hangok.
Nem kísértette álom arról, hogy egy olyan csomagot hoz neki a postás. Nem betűzte ki az elrongyolódott papíron az Országos Büntetésvégrehajtó Parancsnokság pecsétjét feladóként. Nem bontotta ki a csomagot és nem vette ki belőle azt az összehajtott ruházatot, amit a 18 éves fiú elhurcolásakor viselt. Nem hullott a lába elé egy cédula, melynek egyik oldalán egy leltári szám szerepelt, a másikon pedig néhány búcsúszó. Nem lebegett soha a szeme előtt az az egy rövid mondat: szeretlek benneteket, kérlek, imádkozzatok a lelkemért!
Nem álmodott arról, hogy ő az apa, aki az arcához szorított fehér ingből hosszasan szippantja magába az illatot. Nem talált a nadrágzsebben egy foltos zsírpapírba csomagolt hajtincset, melyet az elhunyt hajából vágtak és egyszer sem vette elő azt karácsonykor, hosszan simogatva a sötétszőke fürtöket. Nem terítette ki időnként a gyermek ruházatát az ágyra, melyet egyetlen testvér sem örökölhetett meg. Nem ölelte át a testpótlékot rázkódón suttogva, hogy: egyetlenem.
Nem torzult el az arca, amikor az orrnyergére csúszott szemüvegről felismerte, hogy ez már nem egy rossz álom, hanem önnön vádló arca bámul vissza a tükörből. Nem húzta végig elégszer a halántékán az ujjait.
Nem kapta meg érdemeiért az Igazságügy Kiváló Dolgozója elismerést. Nem csúsztatta bizonytalan mozdulattal a kitüntetést a fiú ingének zsebébe.
Borító: Unsplash