Szerzői önportré? Filmes esszégyűjtemény? Szubjektív kánonépítés? Mindez és valójában egyik sem Quentin Tarantino frissen megjelent könyve, amely épp annyira bekategorizálhatatlan, mint a rendező legjobb filmjei.
Tarantino egy ideje a bergmani vagy Woody Allen-i utat járja: konzekvensen tartja magát ahhoz, hogy a tizedik mozifilmje (az egyelőre a The Movie Critic munkacímen futó projekt) lesz az utolsó egészestés rendezése, ugyanakkor a filmszínházakból való kivonulás nem jelenti az alkotói kedv teljes eltűnését.
Az előbb említett két mesterhez hasonlóan Tarantinóval kapcsolatban is hallhatunk más jellegű projektekről;
esetleges sorozatokról, podcastekről, nemrég pedig megjelent és hazánkba is eljutott a második könyve, ami a Volt egyszer egy Hollywooddal ellentétben már nem egy film továbbgondolása, hanem önálló mű. Ugyanakkor bár egyszerű megmondani, hogy ez a könyv minek nem tekinthető, sokkal nehezebb egyértelmű műfaji címkét aggatni rá.
Talán az esszégyűjtemény lenne a legkézenfekvőbb megnevezés, de ahogy Réz Anna is írta nemrég saját könyvében, a Mardosban, „az esszé műfaja annyira homályos, hogy felmerül a gyanú: valójában nem is egy műfaj, hanem egy átfogó mentség arra, hogy a szerző azt írhasson, ami jólesik neki.” Tarantino szó szerint ennek a meghatározásnak a szellemében írt, ugyanis vannak a kötetben olyan szövegek, amelyek értelmezésként is tökéletesen megállják a helyüket, másutt viszont
a szakmai megállapítások szerepét átveszik az anekdoták, a mozikkal kapcsolatos személyes problémák,
illetve helyet kapott a könyvben egy közvetlenebb hangvételű méltatás és jó néhány pikírt megjegyzés is.
A magyar könyvesboltokba is Cinema Speculation címmel került az elemzett kötet, amelyben valóban
jelentős mértékben kapott helyet a spekuláció, a mi lett volna ha kérdése.
A legegyértelműbben persze ez a Spekulatív filmtörténet című fejezetben jön elő, amelyben Tarantino azzal a kérdéssel játszik el, hogy milyen film lett volna a Taxisofőr, ha Martin Scorsese helyett Brian de Palma ült volna a rendezői székben. Természetesen ez a gondolkodásmód nem is állhatna messzebb a tudományos megközelítéstől, ám Tarantinót kevéssé kötik ezek a korlátok. Ez tetten érhető az elemzett filmek kiválasztásában is: a szövegekben előkerülnek kanonizált, filmtörténeti klasszikusként számon tartott művek – mint A szökés, a Nővérek vagy az előbb említett Taxisofőr –, ugyanakkor a Mennydörgés vagy a Vidámpark című alkotások fontossága mellett már a Ponyvaregény direktora érvel.
Ha már Tarantino fontosabb filmjeinél tartunk, a Cinema Speculation
nagyon sok tekintetben emlékeztet a kétszeres Oscar-díjas alkotó mozgóképes munkáira.
A direktor mindig is ismert volt arról, hogy rendezéseiben megidéz, felhasznál, reciklál más korokból származó alkotásokat, nem riad meg a vendégszövegektől, a mozgóképes utalásoktól. Ez most sincs másként: oldalakon keresztül idéz különböző szerzőktől, de hivatkozik magánbeszélgetésekre, más alkotók gondolataira, a filmes legendárium különböző történeteire is.
A Cinema Speculation alapvető befogadási technikája kétféle lehet: egyrészt kínálja magát, hogy a szöveget az egyelőre a Volt egyszer egy Hollywooddal záruló alkotói életmű felől olvassuk.
Erre leginkább a nyitó- és zárófejezet ad lehetőséget, amelyekben Tarantino saját életére, filmrajongásának stádiumaira utal.
Persze a mostani információk egy része elérhető volt már korábbi interjúkból, érintőlegesen filmekből (hiszen tudjuk, hogy a rajongói körökben gyakran csak QT becenévre hallgató alkotó nagyon szereti építeni saját mítoszát), de most minden korábbinál részletesebben jelenik meg a filmrajongó kisgyerek képe, aki kiskamaszként lóg be pornóvetítésre, és aki szabados nevelésének köszönhetően hamarabb találkozott a korszak klasszikusaival, mint kortársai.
A szerző remekül találja meg a személyes állapot és a történelmi-kulturális miliő közötti összefüggést.
A ‘70-es évek felnőtt mozinézőit éppoly váratlanul érte a korszak filmjeinek szabadsága, mint a kis Quentint, ők ugyancsak elpirultak a Kamaszkorom legszebb nyara félreérthetetlen poénjain. A rendező érezhető szenvedéllyel beszél a korszakról, állítása szerint szinte sorsszerű, hogy ekkor született, mert kevés ennyire pezsgő és izgalmas időszaka volt a film nagyjából 120 éves történelmének.
Bár ebben a két fejezetben a legegyértelműbbek a referenciák, később is előfordulnak olyan gondolatok, amelyeket összefüggésbe hozhatunk Tarantino univerzumával. Van, ahol maga mondja ki, hogy korábbi filmélményei hogyan hatottak egyes dramaturgiai döntéseire, A szökésről szóló elemzésében pedig tágabb perspektívából beszél a stúdiórendszer és a filmkultúra elvárásai között őrlődő alkotóról.
„Sam Peckinpah maga Doc McCoy. Egy író-rendező a film börtönében, aki nem kap munkát. Beynon, egy stúdióvezető, akit a rendező utál, azt akarja, hogy Sam forgasson neki egy filmet. Ő képvisel mindent, amire a rendező megvetéssel tekint…” (125.)
A Cinema Speculation másik befogadási technikája viszont mégiscsak az, ha a kötet szövegeit esszék füzéreként, önálló értelmezésekként próbáljuk olvasni, ebben az esetben viszont már bőséggel lesznek, akik csalódnak: a kiváló szövegek mellett vannak a jóval inkább személyes problémákat soroló, ily módon önmagukba forduló értekézesek. Az erősebb esszék sorát bővíti a Gyilkos túráról írt értelmezés.
Tarantino az 1970-es évek emblematikus kalandfilmjében a maszkulinitás válságának nagyon konkrét filmes megjelenítését látja.
Tarantino szerint John Boorman rendező már a film békésebb szakaszában is látható élvezettel neveti ki az egyre kisebb átéléssel felvett maszkulin pózokat, a férfiak közötti csoportdinamikát, majd jön a mozi nagy fordulata, ami erőteljesen konkretizálja ezt a jelentésréteget.
„Ahogy a jelenet kibontakozik a szemünk előtt, mintha nemcsak egy nemi erőszaknak vagy egy maszkulin hatalmi fenyítésnek lennénk szemtanúi – mint mondjuk egy börtönfilmben –, hanem valamiféle ősi rítusnak…” (91.)
De remek a Mennydörgés (Rolling Thunder) című film elemzése is, amelyet egyértelműen azért írt meg Tarantino, hogy egy kevésbé ismert alkotásra hívja fel a figyelmet, amelynek szerinte ott lenne a helye mind a vietnámi traumát feldolgozó remekművek sorában, mind a ‘70-es évek klasszikusai között:
„Mindig is azt állítottam a Mennydörgésről, hogy a valaha készült legjobb kombinációja a karakterrajznak és az akciófilmnek.” (275.)
Ugyanakkor ahogy említettem, bizonyos szövegekben a végig érezhető személyes hangvételen is túllépünk, bennük aránytalanul nagy szerephez jutnak az alkotásokkal kapcsolatos privát problémák. Tarantino szinte kommentelővé avanzsál, amikor ugyan elismeri, hogy az 1972-ben készült A szökés egy kiváló mozi, ám nem győzi hangsúlyozni, hogy neki mégis jobban tetszett ugyanennek a történetnek a könyvváltozata. De a kötet második felében a saját bevallása szerint általa nagyon tisztelt Paul Schraderrel is külön csatát vív. Egy ponton például megjegyzi róla, hogy „Paul Schrader kiváló forgatókönyvíró – egyetlen ordító hiányosággal. Nem tud zsánerfilmet írni.” (348.).
Az előző kettőnél kevésbé adja magát, de filmkritikusként szinte megkerülhetetlen egy harmadik rétege a könyvnek, amely Tarantino és a kritika viszonyát világítja meg.
Tarantinóról eddig is tudtuk, hogy más nagy rendezőkkel ellentétetben foglalkozik a recepciójával,
bizonyos kritikusokat (például az ebben a kötetben is megjelenő Pauline Kaelt) nagyra tart, akkor is, ha sokszor nem ért velük egyet. A kötet sorait olvasva viszont az is körvonalazódni látszik, hogy a rendező szerint mi lenne egy kritikus feladata.
A Cinema Speculationben külön fejezetet kapó Kevin Thomas kapcsán például azt emeli ki, hogy nagyon jó érzékkel találta meg az exploitation világ tehetségeit, akik később jogosan kaptak lehetőséget nagyobb volumenű produkciók lebonyolítására. A tehetségek felkutatása minden bizonnyal nem lehet a kritikusok általános feladata, ugyanakkor a Tarantino által szintén kiemelt aspektus, amely szerint
az ítész vegye észre azokat a jeleneteket, pillanatokat, akár formai megoldásokat, ami miatt az aktuális mozi több, mint vetélytársai,
már sokkal inkább tekinthető követendő útnak (és egyébként nem különbözik sokban a klasszikus szerzői felfogástól sem, amely szerint a szerzői kézjegyeket kell észrevenni a filmben, néhány esetben akár az egész mű minőségétől függetlenül).
A Cinema Speculation magyar borítóján egy rövid summázat szerepel: „A moziról akartam írni, és végül elmeséltem egy kicsit életem történetét.” Ez kétségkívül kiválóan foglalja össze a kötetet, amit a magyar olvasók Sepsi László remek fordításában olvashatnak (a szakmai pontosságért Varró Attila felelt, és ezt ebben az esetben nem udvariasságból kell kiemelni, hiszen vannak olyan mondatok, amelyek szinte csak filmcímekből és rendezők neveiből állnak). Sepsi nemcsak önmagában élvezhető szöveget hozott létre, hanem
pontosan rekonstruálta Tarantino stílusát, írásban is megőrizte az előbeszéd lendületességét.
Izgalmas kérdés lehet ennek a könyvnek az életművön belül elfoglalt helye. Mivel már tudjuk, hogy az utolsó(nak beharangozott) Tarantino-film egy a sokat elemzett korszakban tevékenykedő kritikusról fog szólni, szinte biztosan nem járunk nagyon messze az igazságtól, ha ennek egyfajta előzményeként tekintünk a Cinema Speculationre, ami viszont önálló műként is gazdag és sokszínű.
Borítókép: Levon Biss
Quentin Tarantino: Cinema Speculation, Helikon Kiadó, Budapest, 2023.
