Babos Zsili Bertalan leginkább romkocsmák sztárművészeként híresült el, most azonban bámulatos festménysorozattal jelentkezett.
Legújabb munkái nagy fülekkel megáldott, sosemvolt lények arcképei; fülelő arcok. Igen hatásos, a nézőket rabul ejtő voltuk miatt, képzavarosnak tűnő kifejezéssel élve, ez egy fülbemászó arcképcsarnok.
A festmények művészettörténeti utalások egész tárházát vonultatják fel,
megfigyelhetők stiláris konnotációk, melyek elmúlt korszakok festői eszközeiből idéznek, egyes darabok expresszív színvilágukkal lepnek meg. Másoknál a véletlent megzabolázó folyatott festékpászmákon legeltethetjük a szemünket, jelen van a gesztusfestészet, a foltfestés, a grafikusi rajzosság, a kollázstechnika, a szövegbetétek. Zsili nemcsak a művészet múltjában kutakodik, hanem korábbi munkáit is meg-megidézi. Különös lényei kedvesek, szerethetők, mókásak, csak egy-egy figura igyekszik ijesztgetni egy kicsit, de valójában nem komolyan. A tányérfülek híven közvetítik a készülés folyamatait, az energikus ecsetmozgásokat, melyek az egész sorozatot jellemzik.
Zsili nagyfülű teremtményei a Panottik távoli rokonai, de míg azok a szörnyek rendszertanába sorolódnak, addig Zsili lényei a sprirituális világ közvetítői.
A Panottik egy mitikus népfaj, tagjai nagy fülekkel rendelkeztek, ábrázolásukkal sokfelé találkozhatunk;
a The Marvels of the East (A Kelet csodái) című, 11. századi angol kódexben, vagy a Ming-dinasztia Sancai Tuhui című művében. Rudolf Wittkower 1942-ben az indiai Mahábhárátáig vezette vissza az ilyen hosszú fülű emberekről szóló történeteket, a nevük Karnapravarana volt. Az indiai, hosszú fülű embernek komoly szerepe volt a transzcendens világgal való kapcsolattartásban, leginkább e tulajdonság alapján állítanám párhuzamba őket Zsili figuráival.
Általában öt érzékszervről szoktunk beszélni, melyek a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás, de Rudolf Steiner 12 érzéket különböztetett meg, s egyik tanulmányában ezeket három csoportba sorolta: a test, a lélek és a szellem kategóriáiba. A testi érzékek a tapintás, a mozgás, az életérzék, az egyensúlyérzék, a lelki érzékek a szaglás, az ízlelés, a látás és a hőérzék, illetve, ami a kiállítás szempontjából számunkra érdekes, a szellemi érzékek területe, ide tartozik a hallás, a beszédérzék, a gondolatérzék és az én-érzék.
Steiner szerint ezek az érzékek tekintenek a dolgok mögé, ezek függnek össze a gondolatvilággal,
vagyis az észlelésünk megmozgatja a képzeletünket, a képzeletünk pedig eljuttat bennünket a szellem világába.
Amikor Zsilit kérdeztem a füles arcképcsarnok miértjéről, azt mondta, hogy számára a fül több mint a hallás szerve.
Figuráinak parabolaantenna méretű elefántfülei a láthatatlan, de érzékelhető aura jelzésére szolgálnak,
miközben vidámmá, mókássá teszik viselőiket. A füles kompánia nagyobb része egyébként hímnemű, talán mert mindegyik egy kicsit önarckép, de akad néhány bájos női fej is. Zsili alkotótársra lelt kisfiában, Boldiban, akinek egy-egy nyomhagyása sokszor alig észrevehető módon integrálódott a képekbe. Boldi kishúga, Panka is otthagyta kéznyomát néhány festményen.
A képek tematikája kapcsán igyekeztem biológiai és élettani ismereteimet magasabb szintre emelni (ez nem volt nehéz, mert igen szerény a tudásom e téren), és megtudtam, hogy az emberi fülkagyló formája nem befolyásolja a hallásunkat, illetve nincs két egyforma fül, és hogy még mindig nem tudjuk, élettanilag mi is a szerepe az emberi fülkagylók egyedi formáinak. Zsilit persze nem foglalkoztatta az anatómia,
a fülbemászó arcképcsarnok nem egy fülészeti tanulmány, hanem egy spirituális összejövetel,
találkozás a művésszel, találkozás önmagunkkal, én-érzékünk érzékenyítése.
Babos Zsili Bertalan kiállítása a budapesti Klebelsberg Kultúrkúriában tekinthető meg 2024. február 29-ig.
A cikk a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
Borítókép: kulturkuria.hu
