„Ahogyan a versbéli albatrosz disznóbőr kofferekkel, fehér pótszárnyakkal és sós viharkabáttal landol a székelykocsárdi vasútállomáson, olyan váratlansággal, elbűvölő védtelenséggel tűnt föl Szőcs Géza a magyar irodalomban” – olvassuk a 2020-ban elhunyt költő frissen napvilágot látott gyűjteményes kötetének fülszövegében. A Helikon Kiadó gondozásában megjelent Összegyűjtött versek bemutatójára február első napján került sor az Írók Boltjában. Balázs Imre Józseffel, a könyv összeállítójával Korpa Tamás beszélgetett.
Az estet Sárközy Bence, a Libri Kiadói Csoport vezetője nyitja meg, és köszönetet mond az örökösöknek, akik lehetővé tették, hogy a kötet megjelenhessen a szerző születésének hetvenedik évfordulójára. Ezek után személyes kötődéséről is beszámol: Szőcs Géza mondatait idézet formájában olvasta először Esterházy Péter műveiben, aztán később személyesen is volt alkalma találkozni a szerzővel, többek között olyan különleges helyszíneken, mint a kínai parlament. Szőcs sorai úgy maradtak meg Sárközyben, akár a punkzenekarok dalai. „Szerelmek és bőrkabátok / kísérték az életem” – idézi Az író és a bíró című szövegből.
A beszélgetés két vers felolvasásával kezdődik, elsőként a Fű a hajadban, avagy: hintó a csermelyparton hangzik el. „Vidra leskel nézi a hintót félve / lép a hágcsó-fokra, benéz a roncsba / bajsza reszket, homloka ráncba’ töpreng / – fű a hajadban” – szól az egyik versszak. Korpa nyitókérdése a jelenre vonatkozik: arra kíváncsi,
merre mutatnak ezek a költemények az életmű lezárta után, mi lehet a mai olvasó számára izgalmas és releváns a kötetben.
Mielőtt azonban választ adnának erre, Balázs Imre József Szőcs pályakezdéséről beszél. Az első három kötet újító szándékkal lépett fel: ezek a gyűjtemények azt kutatták, mi hiányzik a magyar költészetből. Szőcs kibontakozását továbbá az 1968-as forradalmak utórezgései és a hetvenes évek poszt-hippi életformái is meghatározták. Romániában hozzáfért francia és olasz napilapokhoz is, így találkozott a posztstrukturalista elmélettel, illetve Maurice Blanchot vagy éppen George Steiner nevével.
Korpa a kontextussal folytatja, nevezetesen, hogy milyen környezetben találta magát Szőcs a hetvenes évekbeli Erdélyben, és kik voltak a „lelki rokonai”. Balázs az utóbbi kérdésre válaszolva Weöres Sándor nevét említi, szerinte ugyanis Szőcs az általa képviselt irányvonalat akarta folytatni, és ami leginkább érdekelte a szerző műveiben, az a mítosz volt. Balázs ideköti még Szentkuthy Miklóst és Hamvas Bélát is. Szőcs a hetvenes években a marginalizált alkotókat hozta be a magyar költészetbe, ami kisebb botrányt vont maga után, például a Kritika című lap hasábjain.
Felfigyeltek az új utakat kereső kolozsvári szerzőre, aki a neoavantgárd és a vizuális költészet jegyeit is előszeretettel használta.
Szőcs lírájának megértésével kapcsolatban Balázs egyetemi diákjait említi meg, akik az óráin a többször felvetődő albatrosz szó jelentéseit kutatták a jelképtárban, azonban hiába: a megfejtés nem ott keresendő. Szőcsnél nem a szimbolikus jelentés a fontos, a szavak nem utalnak „mögöttes másikra”. A nyelv anyagában kell keresni a megoldást.
Balázs éppen az Összegyűjtött versek szerkesztése előtt fejezte be Szőcs első két kötetének fogadtatásáról szóló tanulmányát. Elmondása szerint a korai recepció Tandori Dezsőhöz, Kiss Annához, Oravecz Imréhez és Dobai Péterhez hasonlította a szerzőt.
Tandori főként a neoavantgárd miatt rokonítható Szőccsel, a vizuális, fragmentált építkezésmód ugyanis mindkét alkotóra jellemző volt,
míg Oravecz szintén a mítosz viszonylatában lehet releváns. Ezzel szemben Szőcs két női költőt említett meg műveiben: kortársai közül Kemenczky Judit és Szécsi Margit mellé helyezte magát. Ami az intézményi kontextust illeti, érdemes szót ejteni az erdélyi irodalmi életről, a Bretter György nevét viselő csoportosulásról és az Echinox című diákfolyóiratról. Az 1968-ban indult lap német, román és magyar oldalakat is tartalmazott. Szőcs publikációi a helyi napilap Fellegvár című mellékletében is feltűntek, a fellegvár-motívum pedig később többször is visszatért verseiben.
Korpa ezek után a mítoszteremtés nyelvi jeleire kérdez rá.
Balázs szerint érdekes dilemma, hogy lehet-e egyáltalán a mítosznak nyelve.
Ő inkább azon a véleményen van, hogy nem a mítosz rendelkezik külön nyelvvel, hanem az általunk ismert mitologikus művek – például a keleti szentkönyvek – nyelve válik ismerőssé: Szőcs pedig ehhez az ismerős nyelvezethez nyúl vissza a költészetében. Amit megértünk a világból, az nem mindig racionális, néha a megértés csak a mítoszokon keresztül lehetséges, mondja Balázs. A mítoszi nyelv segíti az embert a mindennapokban: a „reggel feljön a Nap” is mitikus állítás, hiszen racionális értelemben nem helytálló, mivel a Föld kering a Nap körül. Az állítás csak mitikus jelentésében tekinthető igaznak.
Korpa ezen a ponton megemlíti az utószót, amelyben Balázs a mítosz és a sci-fi kapcsolatát boncolgatja. Balázs a kötet szerkesztése során elolvasta Szőcs cikkeit, a szerző ugyanis többször írt a sci-fi műfajáról; közeli barátja, Egyed Péter pedig a Galaktikában megjelent sci-fi haikukat említette meg mint kiindulási alapot a Szőcs műveiről írt kritikájában.
Szőcs értelmezésében a sci-fi nem a jövőről, hanem a lehetségesről, a most nem létezőről szól.
De akkor hol a mítosz a szövegeiben? Balázs szerint a teremtésben és az időutazásban. Utóbbi többször is felbukkan a költőnél: az egyik versben az elbeszélő visszautazik az időben, szerelme gyerekkori szobájába megy, elkap egy kancsót, ami a padló felé zuhan, aztán kimegy az ajtón. Szőcs műveiben különféle motívumok is utalnak a mítoszra, például a méretarányokkal folytatott játék vagy az óra visszatérő megjelenítése. Egy másik szöveg szereplője – Bajor Andor Egy bátor egér viszontagságai című könyvének Cincogó Felíciánját megidézve – a Déli-sarkot keresi fel, majd hazaviszi, és berakja az ágya alá.
Így összezavarodnak a méretarányok és a mértékek, tér- és időparadoxonok képződnek.
Szőcsöt vonzották még a távoli népek, a kínai vagy éppen az indián kultúra is. Az életműve szélesedett, és egyre inkább kezdett eltávolodni a versírástól. Ugyan továbbra is voltak önálló költeményei, inkább nagyobb projektekben gondolkodott. Erre kiváló példa A Dunánál című folyóirat, amelyet Szőcs szerkesztett.
A továbbiakban felmerült a kérdés, hogy miként lehet egy kompozíció egyszerre jól szervezett és esetleges is.
Balázsnak a meghökkentés szó jut eszébe, amely végig meghatározta a szerző munkásságát.
Szőcs pályája utolsó szakaszában Carbonaro néven írt, így választotta el a polgári és politikai énjét a költőtől. Ahol tehát ezzel a névvel találkozhatunk, ott pusztán a szöveg a fontos. A Carbonaro által jegyzett, Ha polip szuszog Kolozsvárott című – igencsak meghökkentő – műben Szőcs haldokló barátjának, Sziveri Jánosnak mesél Kolozsvárról: mindketten tudják, hogy a beteg már soha többé nem juthat el oda, de eljátszanak a „ha mégis” gondolatával. A beszélgetés résztvevői szerint sziporkázó ötletek ezek:
a konkrétból indulnak, aztán burjánzani kezdenek, míg végül eljutnak a vízió és az álomszerűség határain túlra.
Ha az ember elolvassa ezeket a szövegeket, mindörökre máshogy fogja látni Kolozsvár utcáit.
Balázs a ráismerés különlegességét is szóba hozza: Szőcs egyik művének alaphelyzete az erdélyi falurombolás, mely során a kolozsvári zöldségparcellákat is megszüntetik, ezért a falusiak a temetőben kezdenek konyhakerti növényeket termeszteni. A temető képe a növényeknek köszönhetően madártávlatból Ceaușescu arcképét adja ki, később pedig, amikor feldúlják ezeket a parcellákat, a diktátor feleségének portréja rajzolódik ki. Végül aztán lelegeltetik a növényeket, de ezúttal az állatok bundáját viselő emberek válnak ellenállókká.
Mit keres Tóth Árpád bakancsának nyoma a Holdon? – hangzik el a beszélgetés végéhez közeledve. Szőcsnél máshogy működik az intertextualitás, magyarázza Balázs:
bonyolult poétikai konstellációk jönnek létre, amelyeket valamiféle kollázsként lehetne leírni,
illetve a neoavantgárd stílus is érződik rajtuk. A kollázstechnika mellett a szatirikus hang játszik kulcsszerepet, és ezzel párhuzamos felmerül a kérdés, hogyan lehet ellenállást csinálni Romániában? Ennek eszköze lesz a szatíra, a kifordítás. Balázs ezen a ponton tér vissza a bevezetőben felvetett kérdéshez: a személyesség, az alulnézeti perspektíva és a humor miatt időtálló és releváns a mai olvasók számára Szőcs Géza költészete.
Ami a filológiai anomáliákat illeti, Balázs célja az volt, hogy minél közelebb maradjon az eredeti könyvek tipográfiájához, de ez több kihívást is rejtett magában.
A pályaindító három kötet például játszott az oldalszámokkal és a tipográfiával:
előfordult, hogy ugyanazon az oldalon jelent meg egymás mellett egy vérfarkas-sztori és egy kísérleti filmes szinopszis – itt felvetődött a kérdés, mely sorok kerüljenek egy vonalba. Balázs már a munka előtt tudta, hogy ezt a projektet csak úgy lehet véghez vinni, ha nagy terjedelemben gondolkodnak, de még így is szelektáltak, hiszen a drámák nem kaptak helyet a kötetben.
Végezetül újabb felolvasás következik: Korpa előadásában az életmű záróverséből hangzik el egy részlet, amelyben jól kirajzolódik a Szőcs Géza költészetére jellemző modális összetettség. „A távolban távoli rokonok gyülekeznek, / a szívverés nyugovóra tér szülőföldünkön, / az elcsitult területeken”.
Könyvbemutató – Szőcs Géza: Összegyűjtött versek, Írók Boltja, Budapest, 2024. február 1.
Fotók: Helikon Kiadó
