Balássy Fanni Bocs, hogy élek című második kötete 2023 októberében jelent meg a Pagony ifjúsági kiadója, a Tilos az Á Könyvek gondozásában. A kiadvány szerzőjével, illusztrátorával és szerkesztőjével kellemes, baráti hangulatú beszélgetésen vehettem részt a virtuális térben. A videóhívásunk témái többek között a könyv keletkezésének körülményei, a műfaji sokszínűség, a milleniálok és a mű továbbélésének lehetőségei voltak.
KULTer.hu: Hogyan született meg a könyv gondolata? Mi volt az alapkoncepció?
Balássy Fanni: A könyv alapkoncepciója Gergő fejéből pattant ki. Emberismeretből jött létre és abból a tapasztalatból, hogy mi, a könyv alkotói állandóan szabadkozunk, így aztán felmerült, hogy ezzel lehetne valamit kezdeni.
Az ötletnek már az előző könyv szerkesztési folyamata megágyazott, amikor ösztönösen bocsánatot kértünk egymástól mindenért.
Gergő mondta, hogy van a kiadónál még valaki, aki folyamatosan szabadkozik, és összehozott minket Ágival. Előtte nem ismertük egymást. Az volt az egyetlen megkötés, hogy olyan könyvet alkossunk, ami az állandó szabadkozás és a kényszeres bocsánatkérés élményét helyezi fókuszba. A korosztályos besorolás érdekes még: ez egy illusztrált prózakötet, amely elsősorban kamaszoknak és fiatal felnőtteknek szól. Mivel az ilyen könyvek nem túl gyakoriak a hazai piacon, mindhármunk számára izgalmas kihívást és kísérletezést jelentett.
Nehezen kristályosodott ki bennem, hogy mit is szeretnék pontosan.
Először „geges” irányba vittem el a szövegeket, aztán hamar beláttam, hogy nem ez lesz a jó út, de hogy merre tovább, azt hosszabb időbe telt kitalálnom. Szerencsére Gergő hagyott nekem teret és időt a munkára. Nem lettem máglyára küldve azért sem, mert sokszor lassan küldtem a szövegeket, a kiadó nagyon türelmes volt velem. Ebben az egész folyamatban inkább Áginak volt nehezebb dolga, mert neki limitált idő jutott a rajzokra. 2020 októberében jelent meg az első könyvem, és egy kis szünetet követően már beszéltünk ennek a kötetnek az ötletéről Gergővel, aztán egy könyvhéten találkoztunk Ágival. Már körülbelül két és fél éve ott volt a levegőben a Bocs, hogy élek gondolata.
KULTer.hu: A könyv kamaszoknak és fiatal felnőtteknek egyaránt szól. Hogyan körvonalazódott a célközönség?
Grancsa Gergely: A célközönség főként a Tilos az Á Könyvek olvasói voltak, vagyis a mai kamaszok, ugyanakkor ahogy készültek a szövegek, látszott, hogy
Fanni univerzális, korosztályokon túlmutató témákat jár körbe,
így viszonylag hamar kiderült, hogy 14 éves kortól 99-ig bárkihez tud szólni ez a kötet. Az elsődleges szempont az volt a koncepció kialakítása során, hogy Fanni hol felszabadítóan humoros, hol mélyre vivő kisprózái mellett vizuálisan is legyen erős a könyv. Azt szerettem volna, hogy Ági ne csak ábrázolja a szövegszinten történő dolgokat, hanem ő is szólaljon meg a képeken keresztül – hogy a végeredmény egy többféleképpen olvasható könyv legyen.
KULTer.hu: Ági, mesélnél az illusztrációk elkészítésének folyamatáról?
Korbuly Ági: Általában miután megkapom a szöveget, nagyon sokszor átolvasom, és közben leírom, ami a történettel kapcsolatban beugrik, rajzolok, vázlatokat készítek, zenét hallgatok. A főszereplő karaktere így kezdett lassan megmutatkozni.
Akkor tudom, hogy „megvan”, amikor azt érzem, hogy önálló életre kel a figura.
Hálás vagyok, hogy szabad kezet kaptam a rajzolás során. Eredetileg fekete-fehér illusztrációkban gondolkodtunk, de később mindannyian úgy éreztük, ide egy sokkal energikusabb szín is kell: így esett a választás a pirosnak erre az élénk, tüzes árnyalatára. A kommunikáció folyamatos volt közöttünk, igazán jó, lendületes csapatmunkában lehetett részünk az elejétől a végéig. Nagyon szeretem Fanni stílusát, a humorát, és azt, hogy emellett a szövegeinek mély mondanivalója van. A témák, amelyeket érintett, kihívást jelentettek abból a szempontból, hogy a vizuális feldolgozásukkor
olyan árnyalt érzelmeket és indulatokat kellett kifejezni, amelyek egyszerre szubjektív és kollektív megélések.
A fizikai dimenzió ebben a vonatkozásban inkább azt segítette, hogy kontextusba helyezzük a lélek szintjén zajló történéseket. Azt kellett leginkább eltalálni, hogy miként csatlakozzon a rajz a szöveghez, de arra is ügyelni kellett, hogy ne legyen túlmagyarázva a történet. Az illusztrációk nem voltak a végleges változatig megtervezve, a spontán rajzolás folyamata során még alakultak. A lendületnek, vonalnak, a festéknek ugyanis van egyfajta szabadsága, aminek szeretek teret engedni. Az illusztrációk hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódnak a szöveghez, vagy épp egy másik szálon mondják el ugyanazt – így inkább nyitott asszociációk, amelyek az olvasót is aktivizálják. Nagyon örülök neki, hogy Gergő és Fanni megkeresett az illusztrálás ötletével, igazi flow-élmény volt, hagytam, hogy azt rajzoljam, ami ösztönből jön.
KULTer.hu: Szerintetek nevezhetjük képeskönyvnek a Bocs, hogy éleket?
G. G.: Sokszor hivatkoztam rá úgy a szerkesztési folyamat közben, hogy ez egy felnőtt képeskönyv. Közben viszont félve is mondom ezt, mert az itthoni olvasói hozzáállás gyakran azt mutatja, hogy ami képeskönyv, az nem is igazi könyv, mert a könyvben sok-sok betű és kevés kép van, pláne ha felnőtteknek szól.
K. Á.: Mivel fele-fele arányban tartalmaz szöveget és illusztrációt, én is úgy gondolom, hogy egyértelműen képeskönyvről beszélünk.
A kép ugyanakkor nem tereli el a szövegről a figyelmet, inkább párbeszédbe lép vele.
Nagy szabadságot kaptam abban is, hogy az egyes szövegblokkokat felbonthattam, így az adott mondatok elhelyezésével tovább lehetett erősíteni a jelentéseket.
B. F.: Azt mondják, a magyar olvasó méretre szeret könyvet vásárolni: minél vaskosabb a kötet, annál inkább azt hiszi, hogy megéri az árát. A Bocs, hogy élek műfaja piaci szempontból is más. Egy felnőtteknek és kamaszoknak szóló képeskönyv, aminek pont az a lényege, hogy a tömör kisprózák mellett van terük a képeknek is. Sőt, a könyv záróképei nekem már-már mozgóképszerű hatást keltenek, ahogy a víz mozgását megteremti Ági. A képek tényleg teljesen új dimenziót hoztak létre, és sokan élvezik is, hogy nincs annyi szöveg, és máson is legeltethetik a tekintetüket. Bízom benne, hogy idővel egyre több ilyen könyv lesz az itthoni könyvpiacon is.
KULTer.hu: Ági említette, hogy szabad kezet kapott a rajzolás során. Mit gondoltok, önálló alkotásként is felfogható az illusztráció?
G. G.: Azért is jó ez a könyv, mert háromféleképpen lehet olvasni. Egyszer úgy, hogy csak a szövegre figyelek, aztán úgy, hogy a képekre fókuszálok. Nyilván van a képeknek kötődésük a szöveghez, de sokat számított, hogy Ági nem minden esetben követte „szolgaian” a történet eseményeit, hanem továbbgondolva – vagy kicsit átalakítva és csak a hangulatát megragadva – készítette el az illusztrációkat. A harmadik olvasat pedig az, amikor a szöveget összeolvasom a képpel. Szerintem ez egy nagyon érdekes intermediális kísérlet volt.
B. F.: Valóban nagyon izgalmas projekt volt, és „többemberes” könyv lett belőle. Gergő volt a katalizátor, amit pedig Ági beletett, az önmagában is megállja a helyét: külön él és lélegzik.
Az illusztráció szót használjuk, mégsem érzem pontosnak ezt a megfogalmazást, mert Ági önálló, izgalmas világot teremtett.
Sokszor csak elidőzök, és bámulom a könyvet, csodálom, hogy mennyire szép és különleges.
G. G.: Azt még közbevetném, hogy bár Fanni és Ági nagyon kedvesen úgy említenek, mint szerzőtársat, azért erről közel sincs szó.
B. F.: Nekünk nem biztos, hogy eszünkbe jutott volna az ötlet. Még mindig létezik az úgynevezett „zsenikultusz” az irodalomban, emellett
nem látunk egy-egy könyv mögé, nem tudjuk, mennyi ember dolgozik azon, hogy létrejöhessen,
és mennyire izgalmas a csoportdinamika munka közben. Most hárman vagyunk jelen, de megemlíthetnénk még jó néhány embert – többek között Gráf Dórit, a könyv tördelőjét és Pais Andreát, a könyv műszaki vezetőjét –, akik ugyancsak hozzátettek a megjelenéshez.
KULTer.hu: Meséljetek kicsit a szerkesztési folyamatról! Volt benne kihívás?
G. G.: Amikor megjelent Fanni első könyve, a Hol is kezdjem, kértem, hogy ha már ott tart, hogy készen áll egy új kötet megírására, akkor mindenképp szóljon, mert szívesen dolgoznék vele a jövőben is. Aztán beugrott a kényszeres szabadkozás témája: sok húszas-harmincas ismerősöm példája eszembe jutott, akik szétszorongják magukat, és
azért is elnézést kérnek, mert éppen be akarnak menni az ajtón. Ez mintha már kortünet lenne.
Felvetettem az ötletet Fanninak, akinek egyből megtetszett, és elkezdett írni. A szerkesztői munkában az volt a kihívás, hogy önmagukban is nagyon erős szövegeket kaptam tőle, amik között látszott, hogy vannak kapcsolódási pontok, de én mindenképpen szerettem volna, hogy legyen íve a könyvnek. Erről a műanyag keretes, tologatós kirakók jutottak eszembe – talán azokra hasonlított a szöveggondozói munka. Meg kellett találni, melyik szöveg hova illik, és melyik az, amelyik bár jó, de nem passzol bele abba a képbe, ami szerkesztés közben kezdett kialakulni. Hogy a szövegekből sokat húztam-e vagy nem, arra Fanni tud válaszolni.
B. F.: Nem, de volt olyan szöveg, amire Gergő azt mondta, hogy nincs rá szükség. Utólag tényleg igaza volt, de az ember írás közben nem feltétlenül látja, hogy melyik részlet fog kilógni a többi közül. Kérdés volt még, hogy E/1-ben vagy E/2-ben szólaljon-e meg a könyv, és azon is sokat dolgoztunk, hogy feszesebbre húzzuk a szöveget, mert
a rövidsége miatt semmiféle sallangot nem engedhettünk meg: csak a leglényegesebb dolgok maradhattak.
KULTer.hu: Mennyiben volt más úgy koordinálni a szerkesztési folyamatot, hogy közben az illusztrációkra is figyelmet kellett fordítani?
G. G.: Mire Ágihoz került a szöveg, már 70-80 százalékban elérte a végleges formát. Így nem volt párhuzamos az írás és az illusztrációk elkészítésének folyamata. Ági elég hamar rátapintott, hogy mit várunk tőle, így nem is kellett komolyabb változtatásokat kérni. Ez a rész tulajdonképpen már jutalomjáték volt: ülni és várni az illusztrációt és a tördelést a szöveggel együtt. Szerencsére Ági és Fanni között is remek összhang és dinamika alakult ki, nem kellett villámhárítónak lennem. Igazi öröm volt látni, ahogy a szövegek mellé odakerülnek a képek is, és összeáll a könyv.
KULTer.hu: A Bocs, hogy élek műfaji szempontból is sokoldalú alkotásnak tekinthető: a képeskönyv mellett eszembe jutott a novelláskötet kategóriája, de az én-monológ is teljesen passzol. Ti mit gondoltok erről?
B. F.: Kisprózagyűjtemény, „bocsánattöredékek” gyűjteménye.
Novelláknak nem nevezném ezeket a szövegeket, mert túl rövidek, egy zsebkendőre is ráférnek.
Nem egypercesek, hanem inkább kettő. Talán a tárcanovellához állnak közelebb, de nem volt konkrét műfaj a fejemben. Ennek a könyvnek az írását a vadnyugathoz tudnám hasonlítani: egy meg nem hódított terület volt, amelyen a saját szabályaink szerint játszhattunk, mindent lehetett. Az pedig a téma természetéből adódik, hogy belső monológokként születtek meg a szövegek – mintha valaki morogna az orra alatt.
KULTer.hu: Érdekes, hogy azt mondod, „valaki morog az orra alatt.” Én kétféle olvasatot is tudok társítani a szöveghez: egyszer elesettséget érzékeltem, míg néha kiabálásnak hatott egy-egy részlet. Mi volt az eredeti elgondolás, morog vagy kiabál az elbeszélő?
G. G.: Amikor elkezdtünk erről a könyvről beszélni Fannival, egy kezét tördelő valakit képzeltünk el, aki monologizál. De néhány szöveg után szólt, hogy ő egyébként nagyon dühös sok minden miatt, és szeretne ennek is teret adni.
B. F.: Generációs élmény, hogy
rajtunk kívülálló dolgok befolyásolják az életünket, és nem tehetünk ellenük semmit.
Nem vagyunk a saját sorsunk urai, ebből jött ez a harag.
KULTer.hu: A ti olvasatotokban mi a könyv legfontosabb mondanivalója?
K. Á.: Például, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel, hogy a komoly dolgokhoz sem árt egy kis könnyedség, és meg kell tanulni kiállni magunkért. Szól a felelősségvállalásról is, illetve hogy miként tudunk annak a közösségnek a részesei lenni, amelyben élünk, és miért fontos ez. Az együttérzés sem hiányzik a könyvből, de azt is üzeni, hogy ha megvan a lehetőség a változtatásra, fejlődésre, élni kell vele. A hozzáállásunkat mi alakítjuk, bármi legyen is a körülmény.
B. F.: Én azt mondanám, hogy a könyv lényege megfogni egymás kezét, és együtt ventilálni. Mint egy csoportterápián, ahol egy drága kávé és egy avokádós pirítós felett kisírjuk magunkból, hogy sose lesz pénzünk saját ingatlanra, háború tombol, az egészségügy katasztrófa, pusztul a bolygó, és minden összeomlik körülöttünk. Ez a könyv arról szól, hogy
kicsit adjuk ki magunkból a szorongásainkat, és higgyük el, hogy az életben nem kifizetődő beszarinak lenni.
Fontos, hogy tanuljunk meg kiállni magunkért, mert az is alapvető probléma, hogy csak sodródunk az eseményekkel. Remélem, hogy ezt a létélményt és közérzeti állapotot sikerült a könyvben megragadni, mert szerintem sok fiatal érez így, amikor körbenéz a világban.
G. G.: Annyival egészíteném ki az elhangzottakat, hogy ha már saját magunkon se tudunk nevetni, akkor tényleg baj van.
KULTer.hu: Úgy gondolom, az oktatásban is sokoldalúan felhasználható lenne a könyv, és szülőknek is szívesen ajánlanám, mivel olyan kamaszkori problémákhoz kerülhetnek közelebb, amelyek előtt sokszor értetlenül, tétlenül állnak.
G. G.: Alapvetően nem segítő vagy terápiás céllal készült ez a könyv, de biblioterápiás, pedagógiai dolgokkal persze összeköthető, hiszen sok mindenről lehet beszélni az egyes szövegek apropóján.
Például a nők helyzetéről, az egyenjogúságról, de akár a fiatal felnőtt létbizonytalanságról, énkeresésről és az élet értelméről is.
Az olvasói visszajelzésekből pedig valóban látszik, hogy akár tanári, akár szülői oldalról is érdemes kézbe venni a kötetet.
K. Á.: Rajzóra vagy szakkör keretén belül is lehetne foglalkozni a könyvvel, de el tudom képzelni úgy is, hogy emellett zenével, irodalommal is összekapcsoljuk, vagy akár drámafoglalkozás során dolgozzuk fel. Rengeteg lehetőség van benne, szülőknek és tanároknak is szívesen ajánlanám.
KULTer.hu: Fanni, korábban azt nyilatkoztad, hogy vicces, könnyed olvasmánynak szántad a művet, mégis több visszajelzés szerint lelkileg megterhelő volt olvasni, ami persze nem feltétlenül rossz. Te mit gondolsz?
B. F.: Engem meglepett, mert egyáltalán nem gondoltam megterhelőnek. Először mindig a párom olvassa a szövegeimet, aki szintén író, és ő is megilletődött ezeket a reakciókat hallva. Volt, aki azt mondta, hogy sírt, és szerzőként ez baromi jó érzés – mármint nem az, hogy megríkatok embereket, hanem hogy átjárja őket a szöveg. Nyilván a kép is nagy hatással van az olvasókra, sőt, a végén pont az veszi át az uralmat. Különleges, ugyanakkor megdöbbentő tapasztalat, hogy sokakban ennyire negatív érzelmeket kelt a könyv lezárása. Az első szövegek súlytalanabbak, a végén viszont kell beszélni arról, hogy van betegség, szeretetlenség, kilátástalanság, halál.
Nem tudom, végül feloldást vagy megkötözöttséget ébreszt-e a könyv.
Az a befejezés, hogy „nem lehet ennyi az egész”. Én ezt pozitív mondatnak szántam, mikor leírtam, mert akarom hinni, hogy a rengeteg szörnyű dolog ellenére vár valahol valami, amiért mindig érdemes továbbmenni. Valakinek azonban ez azt jelenti, hogy itt a teljes összeomlás, minden sötét, és belevethetjük magunkat a tengerbe, mint a lemmingek. Szerintem inkább maradjunk az előbbi megfejtésnél.
KULTer.hu: Az ezredforduló környékén született generáció – az úgynevezett milleniálok – egyre inkább a társadalom céltáblájává váltak. Elveszett, életképtelen, gyenge „hópelyhek”, csak hogy néhány jelzőt soroljak, amivel minősítik őket. Vajon tényleg ennyire kilátástalan a helyzetük?
B. F.: Én ezt károgásnak érzem. Ha végignézünk a mostani fiatalokon, akár csak a saját országunkban, azt láthatjuk, hogy állást foglalnak a közügyekben, és tudatosan tervezik a jövőjüket.
Szerintem nincs elveszve ez a generáció, sőt, jobban kiáll magáért, mint az előzőek.
KULTer.hu: Beszélsz generációs különbségekről, meg nem értettségről, a női létről, szerelmi csalódásról, háborúról, amelyek mind aktualitásuk napjainkban is. Akár a nyelvezetét, akár az időszerűségét vagy a humorfaktorát nézzük, számomra elképzelhető lenne színpadi megjelenítésben is a könyv, például monodrámaként.
B. F.: Ez a kiadóban és Ágiban is felmerült, nagyon jólesett. Bizakodunk, hogy valaki felfigyel majd a könyvre, és átdolgozza a szöveget színpadi alkotássá. Izgalmas lenne az Ági által teremtett képi világot a díszletezésben viszontlátni.
KULTer.hu: Az interjú során tapasztalt összhang és az egymás iránti alázatotok példaértékű. Szívesen dolgoznátok együtt a későbbiekben is?
B. F.: Reméljük, hogy lesz még közös munka. Majd Gergő kitalál valamit újra, és megcsináljuk. Eddig bejött.
A fotókat Bertók Eszter készítette.
