Bár címkéje szerint thriller-horror-vígjáték, a Club Zero sem nem nyomasztó, sem nem ijesztő, sem nem nevettető. Helyette a szociológiai eltévelyedések vagy bizonytalankodások intő szándékú tankönyvi példája.
Adott egy, a 20. század második felét idéző környezet, retró színekkel, hajakkal, épületekkel.
Adott a mikrokultúrák talán legtermékenyebb keltetője, a privát internátus.
És adott az emberiségre már oly sok szenvedést hozó, manipulatív, karizmatikus vezetők közül egy, aki bár kivétel és szünet nélkül zagyvaságokat beszél, de általuk olcsó és kecsegtető hazugságokat kínál válaszok gyanánt az egyéneket önmagukkal kapcsolatban foglalkoztató, ősi kérdésekre.
Ez a háló közepén ülő pók éppen küldetéstudatos vezér, mellesleg az iskola új tanára, Ms. Novak (Mia Wasikowska), aki a csillagokat is letagadhatná az égről, hiszen
nem kevesebbet állít, mint hogy étel és evés nélkül is élhet az ember, sőt ezáltal erősebb, okosabb és erkölcsösebb is lesz.
A szemléletes ostobaságot divatos hívószavakba csomagolja, és „tudatos étkezésként” oktatja vezetettjeinek: vékonydongájú, nagyrészt gazdag családokból származó serdülőknek. Nem is az a kérdés tehát, hogy elkerülhető-e a tragédia – nyilván nem –, hanem az, hogy tud-e róla valami tartalmasat mondani a Club Zero.
Jessica Hausner osztrák rendező A boldogságvirág utáni második angol nyelvű műve páneurópai szereposztással viszi vászonra a Géraldine Bajard-ral közösen írt forgatókönyvet. A Club Zero esetében nagy kérdés, hogy vajon egy végletekig intellektualizált, társadalomtani, szociálpszichológiai és állambölcseleti érvelést, mintegy eszményfilmet látunk-e, vagy Hausner választott alapanyaga – kamaszostul-egyenruhástul – csupán termékeny táptalaj az elvont asszociációk számára.
Hausner kontrasztos történetszálak szerepeltetésével kizár jó néhány felszínesebb értelmezést,
és mert az elmúlt szűk egy évtizedben az olyan 20. századi jelenségek, mint a propaganda 21. századi továbbfejlődött változata kiterjedten foglalkoztatni kezdte a közvéleményt, ezért bátran tekinthetjük tudatosnak az áthallásokat. Ekkor az eredmény sem meglepő: a Club Zero egy kihívást jelentő, szórakoztatóipari termékként leginkább tisztességesen összerakott, de aligha emlékezetes, szűkebben, játékfilmként véve pedig nehezen megindokolható választásokkal nézőit folyvást kizökkentő alkotás. Ám mint a jelenkor értelmezési kísérleteit meggondoltan és hatásosan támogatni igyekvő, gondolatindító, sőt -ingerlő kísérlet: jól eltalált, szikár és nagy magyarázó erejű történet.
A Club Zero erősségei tehát nem is elsősorban az általa használt filmnyelvben keresendők, ám ezek is tiszteletreméltók. Hausner fiatal színészei, különösen a Fredet alakító Luke Barker tényleg nagymamaszomorítóan soványak. De például igen furcsa, például hányáshangokat is magában foglaló alakítást kellett nyújtania Ksenia Devriendtnek (Elsa) és Florence Bakernek (Ragna). Hausner brutalizmust és retrót vegyítő mise en scène-je
a művi hatást, a természet elidegenítését, és bizonyos fetisizált fogalmakat segít megidézni, mint például a „tisztaság”.
Az, hogy a 20. század és a hidegháború hatása ennyire erősen érződik a filmen, alighanem a diktatúrákkal viaskodó Nyugat, és különösen a háború utáni újjáépítésben a posztmodern felé forduló Európa fogyasztással vegyes skizoidba hajló lelkületét hivatott megjeleníteni – mintegy mutatva, hogy mai rémeink akkor már megfogantak, és (talán) le is győzettek.
A kényelmetlenül hosszú snittek, a látványosságok látványosság mivoltára szendén, utólag a figyelmet felhívó, japán ihletésű dobfutamok, a felső kameraállások és perspektívától megdőlő képek mind-mind az elidegenedés tankönyvi példái. A lényeg azonban nem itt van, és Hausner nagyon helyesen minden eszközét célirányosan válogatta meg. Erre szüksége is van, mert még a forma támogatása mellett is összpontosított figyelem kell az esszencia felfogásához.
A Club Zero tulajdonképpen példázat a zsarnokság természetéről – ám kifejezetten művelt és mély.
A filmben nagyon erősen jelennek meg a 20. századi értelmiségi tekintélyek,
leginkább azok, akik a propagandával és a zsarnokság természetével foglalkoztak. A teljesség igénye nélküli Habermas, Chomsky, Foucault, Austin vagy Rawls szövegeire is találhatunk utalást. A terebélyes munkák között a mű hatásos szintetizáló képessége az alkotók fókuszáltságát dicséri, különösen, ha figyelembe vesszük a terjedelmi és művészeti korlátokat. Ehhez köthető a Club Zero egyik nagy erőssége, ami egyúttal megtévesztő természetének magyarázata is, nevezetesen, hogy megérteni szinte kizárólag az érvelés és az értelmezés nézőpontjából lehet.
Hausner ötletességét dicséri, hogy olyan példákat talál a bentlakásos iskolában, amelyek érezhetően túlmutatnak önmagukon,
és képesek a mechanizmust is megmutatni a módszer – jelen esetben a zsarnokság – mögött anélkül, hogy túlontúl didaktikusak vagy absztraktak lennének.
És akkor mit tudunk meg a zsarnokság természetéről? Hausner először modern minimalista enteriőrjeivel és feszengést keltően merev képeivel teszi egyértelművé, hogy a test, az anyag elidegenítését láthatjuk. A minimalizmusban a keveredés hiányaként értelmezett „tisztaság” fogalma jelenik meg, és már ebben megbújik az antik szellem-test dichotómia – a maga tudománytalanságával együtt.
A tudományos tétel ugyanis egyértelmű: a testünk vagyunk.
Bourdieu francia szociológus írásaiból tudjuk, hogy egy szofisztikált társaság a test tételes tagadásától szofisztikált. Bourdieu maga is foglalkozik az evéssel. Leírja, hogy az étel nem lehet jóleső: a szofisztikált társaságban az étkezés nemcsak, hogy nem zabálás, de a fogás sem táplálék. Az ételeket, mint az undorító dolgokat, a szofisztikáltak eltolják maguktól, és apró darabokban nyelik csak le – lehetőleg úgy, hogy ne látszódjon. A „jóízű” és a „házias” nem részei ennek a fogalomtárnak.
Az étel és az étkezés tehát kiválóan használt eszköz Hausner kezében, hogy megmutassa a társadalom tetején lévők vonzódását olyan absztrakciók iránt, amelyek teljesen tévesek. Ám a rendező ennél jóval tovább megy. Megmutatja, hogy mennyire meggyőzőnek hangozhat bármi, még az is, amiről tudva tudjuk, hogy nem igaz. A földtől elrugaszkodottnak tűnik, hogy tömegek hiszik el: nem kell enniük az életben maradáshoz. Ám jusson eszünkbe például a Szilícium-völgy, ahol elvileg a vérátömlesztés általi állítólagos megfiatalításra is be lehet fizetni.
Hausner ezen a ponton, ha nem is provokál, de hergel.
Olyan mondatok hangzanak el Ms. Novak szájából, mint hogy „Miért kéne tudományosan bizonyítani valamit, ami nyilvánvalóan működik?” A Club Zero propagandával kapcsolatos állításai a tények utáni világban valóban felfedik, hogy a propaganda kinőtte a spindoktorokat, hiszen azok bernaysi alapokan állva még küzdöttek a szavak értelmével. A tudomány mint módszer megismerésről szóló alapjai dőlnek dugába, és lám, milyen hétköznapinak tetszik.
Hausner intésében azt is ábrázolja, hogy a Ms. Novakból szivárgó szimbolikus milyen nagyon hasonlít a többire. Nem választja el élesen a szektát és a fasizmust, amivel egyúttal általánosabb működésmódokat láttat.
A zsarnokság ősibb módját, amely az erőszakok közül opportunizmus alapján válogat.
A szolidaritás életmentő társadalmi szerepe mellett Martin Niemöllertől az Először másokért jöttek… juthat eszünkbe, amikor Ben (Samuel D. Anderson), aki a kibic távolságtartásával akarta átvészelni a csoportnyomást, kiszolgáltatódik Ms. Novak szimbolikus erőszakának, majd kényszerének. Ha elfelejtettük volna: a zsarnokság mindenkiért eljön egyszer.
A Club Zero ügyesen ereszkedik egyre mélyebbre az emberi ostobaságban és kegyetlenségben. Először csak annyi hangzik el, hogy a koplalás gyógyít, majd az, hogy a cukor nehezen emészthető, míg végül a fényevők is megkapják a magukét – majdhogynem azt, hogy a fotonok is hízlalnak.
Ms. Novak világrendje a közösséget fogyasztással helyettesítő értékrend önhittségét pellengérezi.
Abban az egyén bár felelősséget vállal, de nem szerveződő, és ezért társaival nem polgárként, hanem erkölcscsőszködő és remete szentemberként látjuk. Hatást nem a közös tettektől, hanem az önmegtartóztatásától vár.
Ms. Novak szerint elveszítjük önmagunkat, ha törődünk a szeretteinkkel. Azaz az individualizmus és az önérdek nevében mások szolgálatát saját magunk ellen elkövetett vétekké nyilvánítja.
Majd kicsit később megkezdi a gyermekek teste fölötti ellenőrzésének kikényszerítését is.
Már levegőt és egy falatot sem vehetnek be úgy a szájukba, ahogy ők akarják. A magyarázat A hullámot idéző tudományosnak tetsző nonszensz, a légzés és a figyelem mindenfajta vélt hatásairól.
Ben anyukája az első, akiben megjelenik az egészséges gyanú – egyúttal az általa biztosított kontraszt segít megérteni a rendezői szándékokat. Amanda Lawrence csodálatosan alakítja a lehető legjobb értelemben földhözragadt Ms. Benedictet. A munkásosztálybeli nő ragyogó jelképe mindenfajta polgáreszménynek:
megtestesíti a hagyományos női szerepeket, ám egyedülálló anyaként az újakat is.
Tapasztaltan lát át azokon a ködképeken, amikbe a többi szülő saját szofisztikáltságánál fogva bele van szerelmesedve. Ellentétben velük, ő ismeri és érti gyermekét, ezért is tűnik fel neki fia viselkedésének megváltozása. Alighanem az élet közelsége az, ami miatt Ms. Novak tömeggyártásra tervezett és környezettudatosan, papírba kiszerelt blőd ostobaságai egy percre sem hatják meg. A groteszk legegyértelműbben akkor csap át vígjátékba, amikor a fontoskodó többi szülő azon tanakodik, hogy operába vagy színházba vitte-e Novak az egyik diákot, miközben gyerekeik éppen éheznek.
Az éhezés pedig talán az önkényuralmi rendszerek minden más kedvenc szavánál jobban erősíti az alkotás jelképes értelmezését.
Hiszen a gyerekek epedeznek ugyan a „vezér”, a „megváltás”, a „titkos tudás”, az „erő” vagy a „megmentő” iránt, de pontosan tudjuk, hogy a teljes táplálékmegvonás – azaz a Club Zero ígérete – rokonértelmű a „kínhalállal”. Nem tarthat évekig, ahogy ez Ms. Novak esetében sejthető volna. Ebből az is következik, hogy a forgatókönyvnek azok a legkevésbé érthető részei, melyekben valamifajta emberséget igyekszik Novakba diktálni.
A 20. század szomorú hagyatékai közé tartoznak azok a képek, amelyeken tömegsírok fölött állnak néma csöndben nemzeti vezetők. Akkor már nagyon nehéz megadni a választ arra, hogy hogyan végződhetett így. Hausner a lezárásnál hasonló problémával találja szembe magát. Természetesen a válasz nem a végben keresendő, így a rendező nem is bíbelődik vele sokat.
Példázatát az értelmen kívül zárja le,
majd a gördülő stáblista alatt látjuk a kényelmetlenül szorongó túlélőket da Vinci Az utolsó vacsora című kompozíciójában. Hosszú percekig feszengeni.
A Club Zero egy nehezen megnyíló alkotás, amely viszont
kellő figyelemmel kiváló emlékeztetőt jelent, és értékes párhuzamokat fogalmaz meg jelenünkről.
Ha vesszük a lapot, és együtt gondolkodunk vele, akkor igazán kiforrott gondolatmeneteket találunk benne, amelyekről nagyszerűeket lehet beszélgetni. Nem csak lehet, kellene is.
Club Zero, 2023. Rendezte: Jessica Hausner. Írta: Jessica Hausner, Géraldine Bajard. Szereplők: Mia Wasikowska, Amir El-Masry, Sidse Babett Knudsen, Elsa Zylberstein, Camilla Rutherford. Forgalmazza: Vertigo Média.
A Club Zero a Magyar Filmadatbázison.
