Csehoválás

A nyelvi művészetek közül jó ideje a költészet áll hozzám a legközelebb, ami számomra is érdekes fejlemény, ugyanis sok-sok évvel ezelőtt nem a lírán keresztül váltam irodalom-függővé.

Ifjúkoromban a regények kápráztattak el. Nem szívesen használok ilyen nagy szavakat, most mégis kénytelen vagyok, mert csak így tudom felidézni azt az állapotot és élményvilágot, amelybe a könyvek olvasása közben kerültem. Nem akármilyen könyvek olvasásáról volt szó. Nem angol, nem német, nem amerikai és – Victor Hugo egyik fő művét, a Nyomorultakat leszámítva – nem is francia, hanem orosz könyvekről, egészen pontosan orosz regényekről. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Turgenyev művei babonáztak meg.

Nem emlékszem rá, hogyan kerültek ezek a könyvek a kezembe. Azt hiszem, véletlenül. Vagy mégsem?

Akkoriban nem értettem, miért vonzódom ilyen erősen e szerzőkhöz. Ha valami fontos dolog történik velünk, nem feltétlenül kérdezünk rá annak okára, hanem éljük és megéljük azt, feloldódunk vagy beleoldódunk az élménybe.

Ma mégis rákérdezek. Miért vonzódtam ilyen erősen a fent említett orosz írók műveihez? Miért találunk egy embert, egy könyvet, egy zenét fontosnak? Feltehetőleg azért, mert az, amivel vagy akivel éppen találkozunk, valamit megmozdít bennünk. Így van ez a könyvekkel is. Így vagy úgy, de a bennük olvasottakra világosan megfogalmazható, vagy épp ellenkezőleg, számunkra is érthetetlen okokból, titokzatos módon rezonálunk.

A nagy 19. századi orosz regények olyan társadalomban születtek, ahol az egyik oldalon álltak a jobbágyok, a másikon az arisztokraták és a nemesek. Az egyik oldalon a kiszolgáltatottak, a másikon a privilegizáltak, a kiszolgáltatottakból élők. A cári rendőrség volt köztük a kapocs. A hatalom védelmezői biztosították az igazságtalanság építményét. A 19. századi Oroszországban polgárságról legfeljebb azok hallhattak, akik Párizsból, a német fürdővárosokból, vagy éppen Cambridge-ből hazatérő honfitársaikkal érintkeztek a szentpétervári vagy moszkvai szalonokban, akik elmesélték,

milyen az, amikor egy ország lakosainak nem csak kötelességeik, de jogaik is vannak.

Az emberi együttélés mindenkori nehézségeivel a viszonylag jól működő társadalmakban sem egyszerű megbirkózni, hát még az olyanokban, ahol az igazságtalanság a társadalmi rend alapja, ahol a jogfosztottakat és gyengéket a törvény azért sem védheti, mert ilyen törvényeket nem hoztak, és ahol ennek égbekiáltó voltát egyetlen szervezet, egyetlen intézmény sem kérdőjelezheti meg annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyen szervezetek és intézmények nem léteznek.

Akik magánemberként ezt mégis megtették, azok hamar a cári börtönökben találták magukat – jó esetben.

Az említett írók, akiknek egy része maga is arisztokrata volt (Tolsztoj, Turgenyev), ez ellen a világ ellen lázadtak. Egy igazságosabb, a szélesebb tömegek számára is élhetőbb, méltóbb élet reményében írtak – mondom most rendkívül leegyszerűsítő módon.

Ha csak erről lett volna szó, akkor ma már nem olvasnánk e remekműveket.

E regényeket a megjelenítőerő, lélekábrázolás, történetmesélés, nyelvi gazdagság és művészi teljesítmény miatt olvassuk.

Én is ezért olvastam. De azért is, mert e szerzők munkáikban megragadták a nemzedékek közötti feloldhatatlan ellentéteket (Turgenyev: Apák és fiúk, Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek), vagy történetesen az elhibázott élet kudarcát, jóvátehetetlenségét (Tolsztoj: Ivan Iljics halála), hogy csak egy-egy lényeges motívumot emeljek ki a feldolgozott témákból.

Ifjúkoromban Csehovra nem figyeltem. Jó időnek kellett eltelnie, mire felismertem e rendkívüli író nagyságát. Ha értelme volna az összehasonlításoknak, akkor azt mondanám, hogy Csehov munkássága bizonyos nézőpontból még a fent említett írók teljesítményeit is meghaladja. Csakhogy az efféle művészeti-szemléleti-értékdefiniálási kérdésekben nemhogy nincs értelme az összehasonlításoknak, de egyenesen kártékonyak és veszélyesek, túl azon, hogy igazságtalanok.

Ideje van a lázadásnak és ideje van a megértésnek.

Ez utóbbi esetében az egyéni és társadalmi problémák kavalkádjára gondoljunk évtizedek függvényeiben és viszonylataiban. Rendkívül összetett és sohasem lezáruló folyamatokra.

A hangsúlyok, hogy éppen mire figyelünk, pillanatnyilag mit tartunk igazán fontosnak és lényegesnek, életkorunk változásával ide-oda tolódnak. Fiatalon lázadni kell, ahogy később is, viszont az évek előrehaladtával életünk csendes és sokszor történéstelennek látszó mindennapjaiban olykor még a lázadásnál is drámaibb kihívásokkal szembesülünk.

Ahogy telnek az évek és egyre idősebbek leszünk, rájövünk, hogy a csendes, szenvtelen Csehov mintha egy lépéssel előbb járna másoknál az élet drámájának és komédiájának megértésében.

Az emberi élet egészére lát rá bölcselkedő elmélkedések nélkül. Nem a próféciákban, nem a demonológiában, nem a vallásban, nem a szent orosz földben – à la Dosztojevszkij – és nem is a megváltó ideológiákban találja meg az ember problémáira a megoldást.

Nem is keres megoldást. Azért, mert tudja, annál fontosabb a dolga.

Szétnéz a világban, ahol éppen van, és megírja, mit gondol az emberekről, a világról, a helyzetről. Arról, amiben van.

Miben van?

Születése előtt egy-két évvel szüntették meg az országban a jobbágyságot, nem sokkal később vette kezdetét hazájában a vadkapitalizmus, melynek talaján egy torz, polgárosodásnak semmiképpen sem nevezhető folyamat indult meg, ami az orosz társadalomban megfigyelhető visszásságokat csak elmélyítette, miközben a cári világot érintetlenül hagyta. A kevesek rendkívül gyors meggazdagodása szürreális helyzeteket teremtett.

Csehov orvosnak készült, de szelleme és sorsa írónak predesztinálta.

Néha azért praktizált. Szerencsére. Így fontos tapasztalatokkal gazdagodott, még többet tudott meg arról, mi az ember.

Sokféleképpen lehet e kérdést megközelíteni. Lehet a hagyományból kiindulva, és lehet abból is, amit magunk körül látunk, amit nap mint nap tapasztalunk, és amit képzelőerővel megmunkálunk.

Csehov ez utóbbit tette. Realista módon. Hiperrealista módon.

Kevés ihletettebb költő járt ezen a Földön, aki oly reálisan, oly pontosan látta volna a valóságos életet,

a szándék és a tett között feszülő ellentéteket, cselekedeteink és kudarcaink szétszálazhatatlan voltát, mint ő. Talán azért is, mert orvos volt. Ismerte az emberi szervezetet. És nem csak azt, hanem az emberi lelket is. A test és a lélek együtt alakítja ki a jellemet az élethelyzetekre adott válaszainkon keresztül. Csehov nem azt mutatja meg nekünk, hogy az ember milyen csoda-lehetőségek birtokosa, hanem azt, hogy milyen valójában.

Különös fogékonysággal fordult a betegségek felé. Nemcsak azért, mert ő maga korán beteg lett – mint tudjuk, fiatalon tüdőbetegséggel diagnosztizálták –, hanem azért, mert részvéttel nézte a világot, a környezetét, az embereket. A társadalmat, mint egy beteg testet. Nem véletlenül született oly sok sötét tónusú novellája.

A részvét mozgatta. Ez volt az alapállása, az alapbeállítottsága; nem a pravoszláv kereszténység íratlan parancsát követve – olyan talán nincs is –, ez a lényéből fakadt.

Nem tudom, Önök életük mely szakaszában fordultak az irodalom felé, mikor kezdtek el verseket, novellákat, regényeket, drámákat olvasni.

Az, hogy milyen emberekké válunk, attól a véletlentől függ, hogy milyen könyvek kerülnek a kezünkbe,

milyen könyveket olvasunk. Erre az Italo Calvino-mondatra, melyet most szabadon idéztem, néhány hónappal ezelőtt találtam rá véletlenül, már nem emlékszem, hol.

Én, mint mondtam, ifjúkoromban kezdtem olvasni. Az ember ilyenkor tájékozódási pontokat keres. Kamaszként ezért is fordulnak sokan a zene felé, mert a zenében kap kifejezést, azaz színt, formát, dinamikát, tartalmat mindaz az egymással sokszor összeegyeztethetetlen gondolat és érzés, amely egy ifjúban kavarog.

Olvasóként tájékozódási pontokat kereső kamaszok vagyunk harminc-negyven-ötven-hatvan-hetven évesen is, hisz amikor magunk elé veszünk egy könyvet, nemcsak szórakozni akarunk, hanem meg szeretnénk tudni valamit a világról és önmagunkról. Az írók, amikor belefognak egy könyvbe, olykor maguk is tájékozódási pontokat keresve szánják el magukat egy-egy történet megírására.

Csehov nyelv-zenéje nemcsak az érzelmeinkre, de az értelmünkre is hat.

Művei értelem- és érzelem-partitúrák, melyeket mi magunk szólaltatunk meg. Akkor is, amikor a színházban ülünk és nézzük-hallgatjuk a színészeket, és akkor is, amikor otthon, a fotelben ülve, az ágyon fekve, vagy a HÉV-en zötykölődve olvassuk a novelláit. Éles megfigyelésein alapuló szövegei az élet nagy kérdéseire megoldást nem adhatnak számunkra, de életismeretet, szórakozást és megnyugvást egészen bizonyosan.

Csehov atmoszférikus világa többféle esztétikai minőséget olvaszt magába: a realisztikust egészen a mindennapiságig, a költőit nyelvének rendkívüli zeneiségéig, a komikust, a humorost, a nosztalgikust és még sorolhatnám. Nem volna szabad használom a „esztétika” szót, direkt vétettem, hogy rávilágítsak:

a nagy művészek esetében sohasem esztétikáról van szó, sohasem elméleti, vagy stílustörténeti kérdésekről,

ezek érvényesítéséről, műbe emeléséről, hanem a kimeríthetetlenül gazdag élet kimeríthetetlenül gazdag jelenségeinek friss és egyéni feldolgozásáról. Amikor a tudottat, az ismertet hirtelen más nézőpontból, más megvilágításban, más hangszerelésben kapjuk. Csehovnál ez a mindennapok emberének mindennapi helyzetekben való láttatása, az emberi jellem és viselkedés megfigyelése, mindezek analitikája analízis nélkül.

Csehov hősei nem csak a 19. századi orosz emberről szólnak, hanem rólunk is. Ez teszi Csehovot oly naggyá.

Az élet sokszor iszonytatóbb és bizarrabb helyzeteket teremt, mint a legkülönlegesebb képzelőerővel megáldott író fantáziája,

különösen Oroszországban. Ami pedig a mindennapi emberrel megeső dolgokat illeti, hát a tragikus, a komikus, az abszurd, a fantasztikus, a szürreális helyzeteket mi közép-kelet-európaiak testközelből ismerjük, nap mint nap tapasztaljuk, látjuk, éljük, ami, azt hiszem, nem csak azzal függ össze, hogy nem is olyan régen még az orosz érdekszférához tartoztunk. A Csehov műveiben megjelenő világ és a valóság között nem nagy a távolság. Az író a kulturálisan-pszichésen-szociálisan modernnek tekinthető ember kondícióit ragadja meg, újítása novellistaként és drámaíróként részben ebben áll.

A szerző együttérzéssel és humorral vizsgál bennünket. E két attitűdre tenném most a hangsúlyt.

Csehov úgy húzza hőseire és ránk a vizes lepedőt, hogy közben nem csak hősein, de magunkon is nevetünk, mosolygunk.

A nevetésről sokat tudunk Arisztotelésztől kezdve Henri Bergsonig, Shakespeare-től a legkülönbözőbb bölcselőkig, e könyvtár névadóját, Hamvas Bélát is beleértve.

Csehov engem inkább mosolyogtat.

Aki mosolyog, az úgy ért meg egy eléje kerülő problémát, jelenséget, élethelyzetet, hogy közben átvillan rajta saját élete,

érintkezései ellentmondásokba ágyazottságának kérlelhetetlen ténye. Csehovot nézve-olvasva nem ítélkezünk. Azért, mert a szerzőnek ez határozott szándéka. Szemlélete távol áll mindenfajta moralizáló ítélkezéstől: „csupán” azt mutatja meg, milyenek vagyunk.

Amikor a szereplők gyengeségeivel találkozunk, magunkra is gondolunk. Hogyne gondolnánk, amikor az élet alapvető helyzeteiben magunk is úgy viselkedünk, úgy döntünk vagy nem döntünk, mint ezek a szereplők. Akarattalanok vagyunk. Tudjuk, hogy mit kellene csinálni, de nem csináljuk,

tudjuk, hogy szépen kellene élnünk, de ezért a szépen élésért nem végezzük el a ránk háruló munkát,

miközben azon merengünk, hogy már megint milyen igazságtalan velünk az élet. Máskor meghatódunk magunkon. Ezért vagyunk jó Csehov-interpretátorok. Magunkon keresztül értjük meg a színpadon zajló jeleneteket, az „aha”, „ohó” pillanatokat, hogy igen, tényleg erről van szó: vágyakozunk az igaz életre, a tevékeny, értelmes életre, de nem tudunk cselekedni, egyetlen centit sem lépünk előre. Csehov művei erről is szólnak.

Ez az akarat nélküli vágyakozás a szép életre akár melankolikussá is tehet minket. Csehov viszont nem melankolikus, ő a vágyódás, az epekedés, az óhajtás, a sóvárgás pillanatait humorba oldja. Máris fordult a kerék, megváltozott a megértés bennünk zajló folyamatának iránya, még összetettebb lett a világ. Kiléptünk magunkból, beléptünk egy másik térbe,

a nosztalgia elkezdi lebontani bennünk az állásainkat, melyeket addig életstratégiaként működtettünk.

Egyszer csak lelassul bennünk valami. Lelassulunk. Csehovnál minden lelassul, és ez gyönyörű. A mohó szerzésvágy, birtokvágy, érvényesülésvágy kötelei lazulni kezdenek. Nem szakadnak el, nem foszlanak szét, vagyis nem veszítjük el a józanságunkat. Tudjuk, hogy az érvényesülés fontos, a szerzésvágy fontos, de lelkünk egy része belemerül egy másik világba.

Csehov tudja, hogy az életben mi számít. Az, amit nap mint nap csinálunk.

Tudja, hogy az számít, ahogy vagyunk, ahogy élünk egymással. Nem véletlen, hogy egyes jelentős 20. századi amerikai színpadi szerzők, például O’Neill, hozzá nyúltak vissza.

A jelenlétünk számít, az, ahogy a mindennapjainkban vagyunk: magunkban legbelül és persze a másikkal. Előbb-utóbb ugyanis biztos beleütközünk valakibe. A kicsinyességünkkel, a tehetetlenségünkkel, az állandó kimagyarázásainkkal, a nagy dolgokra vágyakozásainkkal. Ha a vágyakozás tettbe fordul, az teljesítményhez vezet, azaz megalkotjuk magunkat, az életünket, ezen keresztül egy közösséget, egy társadalmat, egy országot. Ennek azonban jellemzően a fordítottját látjuk Csehovnál, és ezt éljük legtöbbször mi magunk is a lamentálásban, a kimagyarázásokban, az így lehetett-így kellett volnák-ban.

Csehov előtt a komédiában a komikus hősön, a komikus helyzeteken és persze magunkon nevettünk. Csehov tovább ment, ami egy paradox megoldásban nyilvánul meg: ő jóval megengedőbb a gyengeségeket illetően. Őt nézve nem csak nevetünk, de mosolygunk is.

A bennünk lévő magasabb rendű értelemhez ugyanúgy szól, mint a bennünk lakozó vásári komédiáshoz,

aki a forgatagban rendre ki akar tűnni, aki szeretné, ha ellentmondásai nem derülnének ki, csakhogy ez utóbbiak épp a legváratlanabb helyzetekben válnak nyilvánvalóvá. Saját magunkon, saját társadalmunkon mérhetjük le, hogy Csehov milyen mélységesen ismerte az embert.

Ezért tud annyi mindent megmozgatni bennünk.

Munkáiban nem a nagy eszmék, nem a varázs-ideológiák, nem az emberiség megváltásának módozatai, és még csak nem is az emberi természet tragikus, hanem azon perspektívái tűnnek fel, melyekben élünk, lélegzünk, szeretünk, vergődünk, vagyunk – a tragikus és a komikus határán.

Gyengeségeinket kipellengérezi ugyan, de nem állít falhoz.

Úgy látja, ehhez nincs joga. Ehelyett megmutatja jellemhibáinkat, trükkjeinket, linkségünket. Mindezt szordínóval. Roppant pszichés jelentősége és ereje van annak, ha valaki úgy tapint rá a gyengeségeinkre, úgy beszél róluk, hogy közben nem bánt.

Ez Csehov.

Ezenkívül nem épületes. Nem akar bennünket jobb útra téríteni, megváltoztatni,

csak annyit akar, hogy lássuk magunkat, mosolyogjunk magunkon és a színpadon lévőkön.

Nevethetünk is, és persze nevetünk. De inkább mosolygunk. A mosoly többet tud arról, többet fejez ki abból a komplexitásból, hogy bárhogy is akarjuk a jót, a szépet, az igazat, a változást, valahogy nem sikerül megcsinálni, valamiért mindig elrontjuk. Samuel Beckett sorai jutnak eszembe, aki, úgy tűnik, nem jutott sokkal messzebbre, idézem őt: „Próbáld újra. Bukj el újra. Hibázz jobban.”

Arra biztatnám magunkat, hogy ragaszkodjunk a csehovi nosztalgiázáshoz, ragaszkodjunk ahhoz, hogy ülünk egy kertben és végeláthatatlan beszélgetéseket folytatunk arról, miért nem csináljuk azt, amit csinálnunk kellene, miért nem hoztuk és hozzuk meg azokat a döntéseket, amelyekkel egész másutt tarthatnánk. Beszélgessünk róla, miért nem csináljuk azt, amit pedig olyan jó volna csinálni, és arról is, milyen jó volt még akkor, amikor az emberek leültek egy asztal mellé beszélgetni – ráérősen, lassan.

Beszélgessünk arról, hogy volt idő, amikor az emberek még beszélgethettek, álmodozhattak.

Kibeszélték, miért nem sikerült az életük, miért siklott félre, hogyan szállt el felettük az idő, az élet, a lehetőségek.

Tegyük ezt azért is, mert

a csehovi művek alapjául szolgáló 19. századi orosz valóság és a magyar valóság között vannak párhuzamok.

Nem direktek, inkább szemléletiek.

Nosztalgiázzunk azon, hogy a nosztalgiázásban milyen veszélyek rejlenek. Közben az is jusson eszünkbe, hogy a világba és életbe vetett ember nem rendszerfüggő, nem hatalomfüggő, nem okosságfüggő, hanem boldogságfüggő, még ha kénytelen is az előbbiek kötelékeivel élni.

Ha az érzéseinknek és hangulatainknak formát tudunk adni, máris más fényben látunk mindent. Az igazságok is más fényszórásban tűnnek majd fel, más fényszórásban érnek el bennünket.

Emlékezzünk: jöttek a próféták, a látnokok, és azt mondták, ők megtalálták a lényeget, a titkot, őket kell követni és akkor minden rendben lesz.

Nézzük meg, milyen szomorú, milyen kínos, milyen embertelen és torz világot gondoltak ki nekünk e látnokok,

akik azt hirdették, ők meghallották az idők szavát.

Csehov tisztában volt vele, hogy Oroszországban nem moralizálhat Ibsen módjára, nem írhat nemes társadalomjobbító szándékkal, mint ahogy azzal is, hogy nem válhat Strindberggé, nem vezetheti olvasóit, nézőit az emberi lélek pokolbugyraiba, honfitársai nagy része amúgy is ott van. Ő annál sokkal többet tudott az emberről, a valóságról, az igazságról, hogy olvasóit, akiknek egy része alig szabadult az elnyomás direkt formái alól, igazságokkal és eszmékkel froclizza.

Csehov nem tudhatta, milyen lesz a 21. század. Halála előtt nem sokkal azt élte meg, hogy egy alapvetően feudális jellegű társadalomban megjelennek a kapitalizmus kínálta lehetőségek úgy, hogy a társadalom szellemében megmarad feudálisnak és tekintélyelvűnek, ami prolongálja az évszázados közállapotokat.

Azt azonban látta, hogy milyen a „kisember” – mindannyian azok vagyunk – az aktuális hatalmi viszonyoktól függetlenül.

Mert különféle rendszerek foglyaiként saját magunk foglyai is vagyunk. Csehov rólunk ír, rólunk beszél.

Ezért szólít meg minket, magyarokat is. Sok a hasonlóság. Nem véletlenül vagyunk olyan fogékonyak a világára. Nem véletlen, hogy a magyar színházi előadások olyan autentikusan szólaltatják meg a Csehov-darabokat. Itt élünk Csehov színpadán: nosztalgiázunk, ábrándozunk és közben csúfondárosan átejtjük magunk, áltatjuk magunk állandó sirámainkkal – amikbe persze olykor játékot és humort is viszünk.

Mi, magyarok ebből a szempontból is remek Csehov-olvasók, de egyben remek Csehov-hősök is vagyunk.

Csehov látja a gyengeségeinket. Köszönjük neki, hogy ezt nem prófétai szidalmakkal dörgöli az orrunk alá, hanem megértően és humorral. Így annál jobban tud fájni.

*

„Állj le a csehoválással, ez túl személyes”, mondja bennem valaki. De nem hallgatok rá. Domokos Judit, e kiállítás ötletgazdája és egyben kurátora személyes Csehovot kért tőlem. Hát akkor tessék!

Nincs prófécia, nincs megoldás. Együtt kell élnünk egymással mások és a magunk gyengeségeit elfogadva. 120 évvel a halála után is van mit tanulnunk Anton Pavlovics Csehovtól.

Elhangzott az Anton Pavlovics Csehov életéről és munkásságáról szóló Minden a véletlenen múlik című kiállítás megnyitóján a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárban, Szentendrén, 2024. március 8-án. A kiállítás 2024. április 11-ig látogatható.

A fényképeket Ritz Gábor készítette.