Kállay Eszter fontos szerző számomra, így nagyon örültem, amikor éppen második verseskötete, a Vérehulló fecskefű olvasása közben megtudtam, hogy ő lesz a szegedi Törzsasztal Műhely februári eseményének meghívott vendége. A Jazz Kocsmába – ahol a Törzsasztal minden hónapban megtartja a már szokássá vált íróműhellyel egybekötött könyvbemutatóját – tizenöt perc késéssel érkezem meg. Az állandó és új tagok már három összetolt asztal körül ülnek, a fejüket szövegekbe temetik: elkezdték a munkát.
Gyorsan hozok egy széket, és csendben leülök közéjük, mire rögtön a kezembe nyomják a kinyomtatott anyagokat, így már be is csatlakozhatok az ötletelésbe. Először Janzsó Dávid elsőéves pszichológushallgató verse kerül terítékre. Sokáig agyalunk az éhséget tematizáló sorokon, de az öt percig húzódó szócsata – melynek témája az, hogy a szövegben megjelenő evőeszköz kenő- vagy vajazókés legyen – végül eldöntetlen marad. Csabay-Tóth Bálint verse következik, aki jövőre tervezi megkezdeni PhD-tanulmányait a szegedi bölcsészkaron. Írása érdekesen és merészen nyúl vallási témákhoz, a személyes és közösségi hitélethez, úgyhogy szívesen elidőznénk a részletek felett, bedobnánk még pár javaslatot, de szorít az idő, muszáj haladnunk.
Kállay Eszter, az e havi meghívott szerző könnyedén bele tud helyezkedni a dinamikánkba,
jó vele a műhelymunka. A szövegeket többször átolvassa, jegyzetel, és meghallgat több hozzászólót is, mielőtt elmondja a saját véleményét.
Borbíró Bíborka szintén verset hozott, ő végzős tanárszakos hallgató itt, Szegeden. Bonyolult szereplírája nem kevés kihívást jelent számunkra, kis idő múlva azonban már gördülékenyen folyik a munka. Sokat beszélgetünk a még cím nélküli alkotásról, megismerjük Bíborka szerzői intencióit. Én is készültem egy verssel, most rajtam a sor. Mint mindig, ezúttal is új perspektívák nyílnak meg előttem a tagok megszólalásai után:
nagyon motivált leszek, hogy otthon tovább javítgassam a szövegem.
A műhelyt Domokos Márton novellájával zárjuk, felüdülés ennyi vers után prózát olvasni. Jól tagolt és ügyesen szerkesztett írás, kellemes szájízt hagy maga után. Szokás szerint alig sikerül beleférnünk az időbe, úgyhogy egy rövid cigiszünet után azonnal el is kezdjük a könyvbemutatót. Örömmel veszem észre, hogy jó sokan eljöttek, a Jazz Kocsma megtelik sört vagy teát iszogató érdeklődőkkel.
Az esemény zenés felvezetéssel kezdődik. A jó hangulatot ez alkalommal Fazekas Gábor biztosítja nekünk, aki gitáron és szintetizátoron játszik, Eszter pedig az aláfestésre felolvas 4-5 verset. Az est moderátora Ferencz Hedvig, aki a szegedi Megálló Közösségi Házban dolgozik közösségszervezőként, emellett ő maga is ír, gyakran publikálja novelláit folyóiratokban. A továbbiakban megtudjuk, hogy Kállay Eszter nem először van itt nálunk: már két évvel ezelőtt is a vendégünk volt Kéz a levegőben (Magvető, 2020) című első kötetének apropóján. A beszélgetés alapját ezúttal a 2023-ban, szintén a Magvetőnél, megjelent második könyve, a Vérehulló fecskefű képezi. Eszter a bemutató elején arról mesél, hogyan lett fontosabb neki mostanában a már korábban is meglévő civil érdeklődése, milyen munkát végez pillanatnyilag egy civil szervezetnél, és hogy az anyasága miatt jelentősen megváltozott életében
milyen szerepe van az irodalom és a képzőművészet egyensúlyteremtő erejének.
Eszter ugyanis nem csak versírással foglalkozik szabadidejében, hanem illusztrációkat, kisfilmeket és videókat is készít. Elmondása szerint a sajtókommunikáció, a szépírás és a képzőművészet lazán, de kapcsolódnak egymáshoz az életében, és ez a változatosság már sokszor megmentette őt a kiégéstől.
„Azt érzem, hogy ezek a tevékenységek segítenek egymásnak, olyan értelemben, hogy
ha már éppen a kiégés szélén vagyok, akkor lehet másra váltani.
És ez sokat tud adni, mert bár valamennyire összekapcsolhatóak ezek, mégis nagyon különböző eszközökkel dolgoznak. Az viszont kihívás, hogy egyensúlyban tartsam őket, mert a versírás például sokkal intimebb, és talán közelebb van a feldolgozáshoz, az aktivista kommunikáció pedig inkább abban áll, hogy hogyan változtathatod a dühödet valami építő dologgá” – magyarázza.
Ezek után a kötet verseire terelődik a beszélgetés. A Vérehulló fecskefű leginkább az anyaság tapasztalatát tematizálja,
Eszter azonban nem gondolja, hogy a szövegek kizárólag egy specifikus közösséghez, nevezetesen az anyákhoz szólnának.
„Nem csak anyáknak akartam írni a könyvet, bár az mindig szuper, amikor valaki, aki nemrég szült, azt mondja, hogy tudott hozzá kapcsolódni. Ez persze jó visszajelzés nekem, de alapvetően inkább a saját túlélésemben segítettek a versek, nem nagyon volt más szándékom velük. Azt érzem, hogy az anyaság annyira sokrétű, hogy a kötet nem adhat látleletet arról, milyen is ez az élmény valójában. Ez az én elemzésem a saját szempontjaimmal és a bennem felgyűlt érzések kicsapódása” – vallja.
Fontos volt neki ugyanakkor az anyaság láthatóvá tétele,
mert úgy érzi, sok ember nincs is tisztában azzal, mennyire megterhelő ez az állapot.
Szó esik még Eszter megváltozott alkotói gyakorlatáról is, mivel gyermeke születése után értelemszerűen nagyon kevés ideje maradt írni. Sokszor a babakocsit tologatva vagy éppen szoptatás közben pötyögte be a telefonjába vagy a laptopjába az ötleteit, és az is előfordult, hogy gondolatait hangüzenetbe mondta fel. Leszögezi viszont, hogy az alkotási idő drasztikus lerövidülése – a vele járó evidens nehézségekkel együtt – bizonyos értelemben fel is szabadította a saját maga által felállított szabályoktól és korlátoktól. „Azt kezdtem érezni, hogy
nem tökéletesnek kell lennie a szövegnek, hanem hitelesnek.
Nem feltétlenül kell olyan elvárásoknak megfelelni, amiket korábban magaménak éreztem, vagy nehezen vonatkoztattam el tőlük. A vers nem egy mindenről leválasztható esztétikai minőség, hanem olyan alkotás vagy termék, amely a társadalomból jön létre, és ezáltal a különféle viszonyok ugyanúgy meghatározzák, mint minden mást” – fejti ki.
A továbbiakban arra terelődik a beszélgetés, hogy milyen jelentős szerepet kaptak a kötetben a növények. Ez a fajta konceptualitás távolról sem idegen Esztertől: előző könyvében a víz, a tenger, a folyó kapott motivikus szerepet. A növények nem csak a címben jelennek meg, a vérehulló fecskefű mellett náddal, gránát- és zöldalmával, fűszálakkal is nagyon gyakran találkozhatunk. A szerző elmondása szerint ez a döntés nem volt teljesen tudatos, és nem is tud visszaemlékezni egy konkrét sztorira, ami miatt a figyelme előterébe kerültek volna a természet ezen aspektusai.
A növények jelenlétét általában túlzottan magától értetődőnek vesszük,
legtöbbször a háttér, a táj részeként gondolunk rájuk. Ez párhuzamba hozható az anyasággal: a folytonos munka és a meghozott áldozatok a társadalom szemében evidensek, sőt, sok ember számára egészen láthatatlanok is. „A növények munkája – az, hogy ellátnak minket terméssel – csomószor természetesnek van véve, éppúgy, mint az anyaság, ami iszonyatosan megterhelő, de közben persze szép és életet adó folyamat. A kötetben van egy ilyen párhuzam” – fogalmaz ezzel kapcsolatban. „A növények nem egyértelműen jók vagy rosszak. Sok függ attól, hogyan használod fel őket: ugyanaz a növény lehet rossz neked, de segíthet is. Ez azon is múlik, hogy mennyire ismered” – folytatja.
Eszter a két évvel korábbi beszélgetésben elmondottakhoz hasonlóan továbbra is azt vallja, hogy az anyag választja a formát.
Szerinte nagyon nehéz előre formát találni, és abba írni bele a szöveget,
az előbbi megoldás sokkal organikusabbnak tűnik. A versek homogén tematikáját egyébként a formai változatosság izgalmasan árnyalja: a kötetben találhatunk például központozás nélküli verset és olyat is, ahol minden szó külön sorba került. A kísérletezés iránti lelkesedést legjobban bizonyító tény az, hogy a könyv közepére olyan, a naplóbejegyzések hangulatát idéző vers került, amit Eszter közösen írt Szirmai Panni költővel.
Eszternek különleges viszonya van az álmokhoz, nem véletlen tehát, hogy bőven kaptak helyet a Vérehulló fecskefűben is. „Sokan mondták, hogy
a bezártság, a Covid idején intenzívebbek voltak az álmaik.
Az emberek jobban is emlékeztek rájuk. Ez velem is így volt: a várandósságom száz százalékban a Covid alatt zajlott le, így ez a tapasztalat erős a könyvben is. Az álmaim jobban meghatározták a mindennapi életet, mert kevesebb olyan dolog volt, ami máshonnan jött be” – emlékszik vissza.
A beszélgetés végén szóba kerül, hogy
fontos volt, hogy a kötetben megjelenjen az apa figurája is,
a gyermek iránt érzett felelősségtudat ugyanis megoszlik a szülők között. Eszter tudja, hogy nem mindenkinek adatik meg a nyugodt családi környezet, de úgy tapasztalta, hogy az egyedülálló anyáknak is szükségük van társakra, akikkel együtt nevelik a gyermeket. Elengedhetetlen, hogy több ember legyen jelen: a gyereknevelés nagy súly, és muszáj láttatni, hogy az anyának nem szabad egyedül maradnia ezzel a teherrel.
A kérdésre, hogy ír-e mostanában verset, Eszter igennel válaszol. Egy viszonylag hosszú kihagyás után született pár szöveg, és a prózaíráson is elgondolkodott, azt viszont nem tudja még, hogy mit és hogyan rendez majd kötetbe. A lényeg, hogy mi várni fogjuk!
Törzsasztal Műhely és Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című kötetének zenés bemutatója, Jazz Kocsma, Szeged, 2024. február 27.
A fotókat Fakan Csaba készítette.
