Rudisch Boglárka táncművész jelenleg a PR-Evolution Debrecen Kortárs Táncegyüttes tagja. A kortárs tánc szeretete számára az élet esszenciális összetevője: a tánchoz fűződő viszonyáról, Debrecenbe vezető útjáról, a táncegyüttesről, valamint a táncról mint folyamatról beszélgettünk.
KULTer.hu: Emlékszel-e olyan meghatározó momentumra, mely a tánc – s leginkább a kortárs tánc – irányába terelt?
Érdekes, mert kifejezetten nem volt ilyen pillanat. Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy láttunk volna a családdal vagy a barátaimmal egy előadást, mely után azt fogalmaztam volna meg magamban, hogy egyértelműen ezzel szeretnék foglalkozni. Általános iskolában atletizáltam, sportversenyekre jártam, emellett kezdtem el társastáncolni. Izgalmas, hiszen
úgy tartják, minden tánc alapja a balett. Én is azért iratkoztam be később balettra, hogy a társastáncban fejlődni tudjak.
Amikor elvégeztem az általános iskolát és választani kellett, milyen középiskolába menjek, végül két helyre adtam be a jelentkezésemet: Győrbe és Pécsre felvételiztem táncművészeti középiskolákba. Győrbe kerültem – onnan pedig már egyértelmű volt, hogy táncolni szeretnék.
KULTer.hu: Akkor végül is a mozgás szeretete inspirált?
Alapvetően igen, de azért voltak nehezebb pillanataim. Amikor Sopronban dolgoztam, megkérdőjeleztem az életemben magát a táncot is. Ez nem az ottani társulathoz köthető, nem merült fel semmilyen probléma, egyszerűen csak azt éreztem, változásra van szükségem.
Egy ideig gondolkodtam, hogy továbbra is a tánccal szeretnék-e foglalkozni, vagy elindulok valamilyen más irányba
– az is mozgás lett volna –, ami a testtel kapcsolatos. Nagyon érdekel maga az emberi test, az anatómiában például szívesen elmélyültem volna. Ebben az időszakban egy barátnőm elvitt a PR-Evolution Dance Company próbatáncára. Utóbbi találkozás olyan jól sikerült, hogy azt követően Nemes Zsófia, az együttes vezetője felajánlott egy szerződést – azóta úgy érzem, soha nem tudnám abbahagyni a táncot.
KULTer.hu: Mi volt az első előadás, amibe becsatlakoztál, illetve hogyan tudtál integrálódni az adott közegbe, csapatba? Hiszen az feltehetően már egy összeszokott társulat volt.
Az együttesben három szerződtetett lány volt, a csapat pedig mindig kiegészült szabadúszó táncművészekkel. Májusban kerültem Budapestre, június közepén volt az első bemutató, amiben már részt vettem. Ez egy teljesen új darab volt, a Szinergia, amely három kisebb etűdből állt – ezeket három különböző koreográfus készítette.
Mély vízbe kerültem, de nagyon szerettem volna bizonyítani.
A Szinergián belül Nemes Zsófia koreografálta az Omegát, itt kezdtünk el közösen dolgozni. Észrevettem, hogy hamar egy nyelvet tudtunk beszélni, és hogy jó közösségbe kerültem. A bizalom szintén hamar kialakult köztünk. Nagyon sokat segítettek abban, hogy megtaláljam a helyem.
KULTer.hu: Ez annyira jól sikerült, hogy a mai napig együtt dolgoztok, immáron debreceni székhellyel.
Igen, a PR-Evolution Dance Company immár a Csokonai Nemzeti Színház tánctagozatát adja. Tényleg egy csoda által. Független, kiemelt társulatként működtünk Budapesten, viszont egy idő után egyre nehezebb volt ott érvényesülni, előadásokat szervezni. Nem tudtunk sajnos annyira sűrűn játszani, mint amennyire szerettünk volna.
A debreceni színházigazgató, Mátyássy Szabolcs ismerte Zsófit Szegedről, korábban dolgoztak már együtt,
és egyszer csak jött egy megkeresés a részéről, hogy meghívná a társulatot Debrecenbe: a három tagozatos színháznak lennénk a tánctagozata. Emlékszem, a társulat vezetője úgy vetette fel a költözésünket, hogy ha ő elmegy valahová, akkor mennénk-e vele. Én igent mondtam – szinte gondolkodás nélkül. Egy ember jött még Debrecenbe, a többiek végül nem. Szerintem számukra nehéz otthagyni Budapestet. Nekem annyira nem, hiszen szeretek vidéken élni. Ez talán azért lehet, mert makói vagyok, egy kisvárosban nőttem föl.
KULTer.hu: Mikor érkeztél Debrecenbe? Úgy tudom, hogy ez nem volt oly rég. Milyen volt a nyelv megtalálása? Most nemcsak a tánc nyelvére gondolok, hiszen az viszonylag univerzális, hanem hogy hogyan tudtok egymással együttműködni.
2023 augusztusában érkeztünk, szeptembertől indultunk. Teljesen új csapatot kellett felépíteni. A társulat tagjai döntően külföldiek, ezért angolul dolgozunk, angolul beszélünk egymás között.
Elindítottunk egy gyakornoki programot is. Körülbelül hat-hét gyakornokunk van, akik vállalták, hogy Debrecenbe költöznek.
Ők minden nap megcsinálják velünk a gyakorlatot – ami balettórát jelent –, bent vannak a próbáinkon, betanulhatják a repertoárunkat, délutánonként pedig külön foglalkozunk velük, fejlesztjük őket. A cél az, hogy idővel majd őket is felvegyék különböző együttesekhez, akár hozzánk is. Náluk kicsit azt érzem, olyan, mintha a példaképeik lennénk: ez nagyon szép, jó megtapasztalni ezt. Erre a kapcsolatra igyekszem vigyázni, hiszen nem szeretnék elszállni. Próbálok minél többet segíteni nekik, meghallgatom őket.
KULTer.hu: Idővel lett példaképed a tánc területén?
Igen, méghozzá nem más, mint a társulatunk vezetője, Nemes Zsófia. Inspirál, motivál, nemcsak a táncban, hanem úgy érzem, emberileg is.
Rengeteget tanultam tőle, szerintem már szoros barátságnak tekinthető a kapcsolatunk.
Ezt egyébként nem nagyon látnád a munkafolyamatok során: mindketten alázattal dolgozunk a szakmánkban, és csak munka előtt vagy után ülünk le kávézni, beszélgetni egymással. Hálás vagyok ezért a kapcsolatért.
KULTer.hu: Alázatosság – egy fontos aspektus, ami eszembe jutott, amikor a gyakornokokról és a velük való kapcsolatodról meséltél.
A hétköznapi munka során nem szoktam nagyon sokat gondolkozni azon, hogy miért is szeretek táncolni, de az biztos, hogy minden új darab tanít nekem valamit. Nemcsak a mozgásomat fejleszti, hanem emberileg is fejlődöm. Mindig előjön egy-egy hibám, amin aztán dolgozhatok.
Érzem, hogy évről évre érettebb vagyok – legalábbis remélem.
Nem egy előadáshoz kötném, hanem inkább az egész folyamathoz. Például A teljesség felé című előadásban számos fordulat van – Weöres Sándor könyve alapján megy végig az előadásunk is, a Fészektől a Kristályig jutunk el. Ennél az előadásnál észrevettem, hogy bármilyen rossz hangulattal megyek be próbálni – ideges vagy rosszkedvű vagyok –, ha végigcsinálom azt teljes erőbedobással, átszellemülve, akkor a végére mindent elfelejtek, mintha megtisztulnék. Annak ellenére, hogy vannak mélypontok ebben az előadásban is, szép a vége és megemel minket. Szerintem a közönséget is. Ezt szeretem benne: nem hagy egy mély ponton, hanem szép élménnyel tudsz távozni.
KULTer.hu: Mik a terveid a tánc tekintetében? Mivel készültök még ebben a színházi évadban?
Jót tenne, ha több érett táncművészt láthatnék folyamatosan a színpadon. Sajnos erre ritkán adódik alkalmam. Ameddig csak lehet, szeretnék a tánccal foglalkozni. Már most érzem bizonyos előadásoknál, amikor sokáig nem játszunk valamit, majd felújítjuk a darabot, hogy teljesen mást gondolok, vagy érzek közben, mint korábban.
A mozgásom is érettebbé vált: talán megértem hozzá, vagy egyszerűen csak kezdem jobban átérezni, miről szól egy-egy előadásunk.
Kíváncsi vagyok, ez meddig vihető el, hogy hol vannak a határaim. Idén meghívást kaptunk egy kaposvári fesztiválra a Csongor és Tünde című előadásunkkal. A közeljövőben ennek a próbáiba fogjuk belevetni magunkat, és nagyon bízunk benne, hogy a darabot Debrecenben is bemutathatjuk. Nemsokára pedig játszani kezdjük a María de Buenos Airest: áprilisban lesz a bemutatónk, ezt a darabot András Lóránt rendezte. Egy tangó-operáról van szó, melynek érdekessége, hogy a táncművészek mellett három operaénekes, egy énekkar és egy zenekar is közreműködik benne. Élő zenére fogunk táncolni.
KULTer.hu: Milyen tanácsod van azok számára, akik hadilábon állnak akár a táncszínházzal, akár a kortárs tánccal?
Az alapvető problémát talán az jelenti, ami a kortárs táncról elterjedt: hogy csak dobálják magukat a táncosok, és a néző nem ért semmit az előadásokból. Azt tanácsolnám mindenkinek, hogy
nyissanak, akár több társulat felé is. Nem kell megérteni minden egyes mozdulatunkat, nem kell lefordítani a táncot.
Csak jöjjenek el, mert biztos vagyok benne, hogy az előadás közben jönni fog egy érzet. Hagyják, hogy ez hasson. Csak engedjék, hogy az egész megtörténjen velük. Fontos lenne, hogy nyissanak az emberek, ne kizárólag a táncművészet felé, hanem úgy általában a művészetek irányába. Hogy jöjjenek el egy előadásunkra, és tapasztalják meg azt az élményt, amit egy kortárs táncművészeti darab nyújtani tud. Olykor én is gondolkodom azon, hogy egyszerűbb bekapcsolni a tévét vagy a YouTube-ot, hiszen most már „minden” fent van online. Azonban szerintem sokkal többet tud adni, hogyha az ember élőben lát valamit, aminek az energiáit is érzi.
Borítókép: Vígh László Miklós (Agapé. Koreográfus: Nemes Zsófia)
