Nick Cave és Seán O’Hagan beszélgetőkönyvének, a Hit, remény és vérontásnak februárban jelent meg a magyar fordítása a Helikon Kiadónál. A könyv kissé rendhagyó bemutatóját a Három Hollóban tartották, többek között a kötet fordítója, Németh Róbert és egy alkalmi supergroup közreműködésével.
Egy kissé szokatlan térbe érkezett meg, aki március 30-án este ellátogatott a Három Holló pincéjébe. A színpad legalább 8-9 zenésznek volt berendezve,
azt, hogy itt beszélgetésre is sor fog kerülni, csak a színpad legelejére helyezett három üres székből lehetett sejteni.
A székeket végül Bihari Balázs zenész, szerkesztő, a Majdnem Híres Rocksuli alapítója, Lovasi András, a Kiscsillag és a Kispál és a Borz frontembere és Németh Róbert zenész, újságíró, író, a kötet fordítója foglalta el. Kezdésnek Németh a megtelt helyszínt látva megjegyezte: ő tényleg azt hitte, körülbelül öt ember fog eljönni a beszélgetésre. Eleinte Bihari Balázs próbálkozott moderátori szereppel, de hamar kitűnt, hogy a beszélgetés formája leginkább kötetlen lesz. Megtudhattuk, hogy mindhárman a nyolcvanas években figyeltek fel Nick Cave-re, de más-más lemezekkel kezdték. Hogy Magyarországon Marton László Távolodó cikkei nyomán már 1987-ben volt egyfajta legendája a Bad Seedsnek és Nick Cave-nek, vagy hogy az itthoni első, 1994-es koncert a Petőfi Csarnokban komikusan katasztrofálisra sikeredett. Ezen a ponton félő volt, hogy egy egymás szavába vágós nosztalgiaparti kerekedik, de szerencsére Bihari visszakormányozta a beszélgetést a könyv felé.
Németh Róbert a zene mellett a saját állítása szerint is „közelebb került az irodalmi élethez mostanában”, erre a legjobb példa, hogy első prózakötete 2022-ben a Margó-díj rövidlistáján landolt. A fordítás ötlete M. Nagy Miklóstól, a Helikon Kiadó igazgatójától érkezett felé egy utcán lefolytatott beszélgetésük közben, és egy próbafordítást követően láthatott neki a munkának. A magyar kiadásról elhangzott, hogy
a fordítás a bővített újrakiadás alapján készült, ami az eredeti megjelenéshez képest még egy extra interjút tartalmaz Cave-vel.
Németh elmondása szerint érdekes volt elgondolni, hogy a saját anyanyelvén hogyan beszélne Nick Cave, miközben a tartalmat is vissza kellett adnia. Ami annál is inkább nehéz lehetett, mert ez a kötet nem interjúkötet, mivel Cave jó ideje nem ad interjúkat, nem szereti a „popzenei small talk” műfaját. A könyv a fordító elmondása alapján egy mélyre menő, szerteágazó beszélgetés, amivel kapcsolatban „simán lehet irodalomról beszélni”.
A beszélgetők ezután tulajdonképpen körüljárták Lovasi egy korábbi állítását, miszerint Nick Cave „az egyik utolsó komolyan vehető kvázi-popsztár”, illetve hogy sokak karrierje „mozog, de ő még mintha haladna is valami felé”. Lovasi elmondta, hogy ő a mostanában megjelent Rick Rubin-könyvet (A kreatív folyamat) is elkezdte olvasni, de amíg az neki nagyon nem tetszett, mert „ezoterikusnak, maszatolásnak” érezte, a Hit, remény és vérontás nagyon elkapta és behúzta, ami szerinte annak köszönhető, hogy
Cave „nem tud kilátni abból, hogy művész”, és aki alkotó embernek gondolja magát, az ebből a könyvből megerősítéseket kap.
Németh magyarázatként hozzátette, hogy Cave-nél „nem tartalomgyártás zajlik, hanem alkotás”, és „iszonyúan jelen van” alkotóként és előadóként is. Elhangzott, hogy az alkotás mellett a könyvben szó van a zenekaron belüli dinamikákról, az alkotótársak – Cave és Mick Harvey, Warren Ellis és Mick Harvey, Cave és Warren Ellis – egymáshoz viszonyulásáról, dominanciaharcairól is.
Egy közönségkérdés Cave irodalmi munkásságát feszegette, ezzel kapcsolatban Németh Leonard Cohennel rokonította Cave-et, mert szerinte mindketten „olyan írók, akiket felzavartak a színpadra”. Erre Lovasi azzal tromfolt rá, hogy neki pedig Cave inkább egy rockzenész-alkat, főleg ha a fiatalkori dolgait nézi, illetve alapjában véve egy démoni figura. Egy közbekiabálással („Prédikátor!”) Németh valamilyen szinten egyetértve megemlítette, hogy
Cave munkásságában kezdettől fogva megvoltak a vallásos vonulatok és az apokaliptikus hang.
Ez azóta is megmaradt, erre hozta példaként, hogy a Ghosteen című lemez milyen mentális kép alapján íródott. Lovasi szerint nagyon izgalmas volt olvasni, ahogy a könyvben a dalírásról van szó. Egyrészt azért, mert ő is hasonlóan, egy-egy állóképpel a fejében ír dalokat, másrészt azért, mert Nick Cave alkotási folyamata a megosztott részletek miatt nemhogy nem veszti el a varázsát, nem „titoktalanodik”, hanem pont, hogy „vastagodik”, azaz további rétegeket, mélységeket kap. Végül a humoros helyzetekre terelődött a szó, például arra a momentumra, amikor Chris Martin, a kifejezetten mainstream popzenei show-ban utazó Coldplay frontembere a Ghosteen felvétele közben megjelenik a stúdióban, és Cave és Warren Ellis megfogadják a tanácsait. Vagy hogy
Cave a pár évvel ezelőtt rögzített interjúkban még arról beszél, hogy túl van a hagyományos dalformákon,
és nem fog ilyen dalokat írni, hogy aztán most, a legutóbbi, Wild God című kislemezével újra egy hagyományos formájú dalt jelentessen meg. „De ez az előnye a politikához képest a művészetnek” – zárta le a beszélgetést Németh Róbert – „bármelyik pillanatban gondolhat mást, mint amit korábban mondott.”
A kissé szervezetlen, közönségkérdésekkel tarkított, de
élvezhető és tartalmas beszélgetést a Bad Seed Boys névre keresztelt alkalmi formáció koncertje követte.
A színpadon a Klinik Kiadó égisze alatt működő együttesek (Jazzékiel, Anton Vezuv, musica moralia, Mezumm, Arons Land Cargo Co.) összefonódásoktól sem mentes tagságából verbuválódott supergroup játszott el hét dalt. A zenekar állandó részét képezte Czitrom Ádám és Hajba Áron gitáron, Kalmár Tibor basszusgitáron, Szabó László dobon és Hegyi Áron billentyűn. Egy dal erejéig akusztikus gitáron beszállt Németh Róbert is, az énekesi poszton pedig Jakab Péter (Jazzékiel), Gyulai István „Sztív” (Anton Vezuv) és Meggyesházi Éda (musica moralia) váltották egymást, vagy éppen duetteztek.
A koncert a Do You Love Me-vel kezdődött, itt a csapat még kicsit kereste az energiát, ami a rákövetkező Weeping Songban már megérkezett. Ezek után Jakab Péter és Meggyesházi Éda lassú duettje következett (Henry Lee), majd egy egészen hatásosan és hitelesen megszólaló Push The Sky Away. Ezen a ponton a teremben egészen bensőséges, szeánszszerű hangulat lett úrrá, ami talán csak a tribute-koncertek sajátja. Valamilyen szinten különleges alkalmak ezek, hiszen szinte minden jelenlevőnek, a közönségnek és a zenekarnak is van egy közös pontja, ami ebben az esetben Nick Cave zenéjének, alkotói munkásságának a szeretete volt. Persze ez egyszerre kifejezetten hálátlan feladat is tud lenni, mert
a közönség nagy része fejből tudja a dalokat és a legkisebb strukturális változtatást vagy esetleges hibát is azonnal észreveszi.
A kisebb lelassulás után következett egy nagyon erősen megszólaltatott Fifteen Feet Of Pure White Snow, aminél a közönség válaszán is érezni lehetett a tökéletes kivitelezést. Ezt követte egy hasonlóan energikus, a koncertverziót megidéző Jubilee Street, majd zárásképpen Nick Cave első zenekara, a Boys Next Door feldolgozásában tálalt These Boots Are Made For Walking, és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen vége is lett.
Abból látszik leginkább, hogy
Nick Cave a mai napig mennyire hiteles és megkerülhetetlen figura,
hogy a rendezvény első órájában rajongásra alapesetben nem igazán hajlamos zenészektől hallhattunk folyamatos dicséretet, majd pedig az alternatív zenei szcénában a saját jogukon is neves előadók keltették életre a dalait, mindezt rengeteg alázattal és energiával. Egy ilyen kaliberű, ízig-vérig autentikus alkotó gondolatai pedig – legyen szó művészetről, az eddigi élete fontos pillanatairól vagy úgy az életről általában – nemcsak művészeknek, hanem tulajdonképpen mindenkinek érdekesek lehetnek.
Nick Cave: Hit, remény és vérontás – könyvbemutató, koncert és party, Budapest, Három Holló, 2024. március 30.
A fotókat Kósa Péter készítette.
