A hang, a vele szinkronban lévő vizualitás és az ezek okozta testérzetek hálóként feszítik körülöttem a teret. Az öntudatom összemosódik a külvilágból érkező jelekkel, és a racionális magyarázattal próbálkozni is képtelen neuronhálózatom egyetlen gondolatot képes előállítani, mielőtt feloldódom az érzékszervek szinergiájában: hazaértem.
Egy ideje megadom magamnak a korán érkezés luxusát. Így kényelmesen, a nézőtér közepéről vártam, hogy kezdődjön yibai előadása, aki nemcsak hogy előkészítette a lelkemet Ikeda performanszának befogadására, hanem önálló koncertként is tökéletesen megállta volna a helyét.
A név mögött Gerlei Dávid alkot, akinek zenei képzettsége évtizedes múltra (és jelenre) tekint vissza.
Az EXILES kiadó gondozásában tavaly februárban megjelent Rianás című kislemezét a közönség és a kritika is szerette. A mostani koncerten a Hatch + Foster című anyagra lélegeztem mélyeket. A korábbi EP alapján végig recsegős, texturált, ipari kísérleti basszusra számítottam, ehhez képest, a szó legszebb értelmében egy organikus folyam ívei vezettek egy (az általam várthoz képest) könnyedebb, de semmiképpen sem könnyelmű utazáson.
Hunyt szemek mögött, szinte vezetett hangmeditációban pulzáltam az atmoszférikus szintetizátorokkal, lüktettem együtt a tökéletesen finomhangolt ütemekkel. A koncert közepén azért
yibai megmutatta, hogy egy eleve mélyről indult trip el tud kanyarodni a tudat feltáratlan zugaiba,
ahol feszült figyelem szükséges a jelenben maradáshoz. Amennyiben a képzett pszichonauta nem ijed meg egy obszidián trónról figyelő fekete-arany sárkánytól, a tudatalatti izgalmas birodalmának felderítését kapja jutalmul. Ezúton is köszönöm az élményt, ilyen alapokkal egyenes volt az út Ikeda mester szeánszán való teljes jelenléthez.
A tér referenciapontjai: váltakozó frekvenciájú hanghullámokkal szinkronizált absztrakt képek, amely a percepció szempontjából a szubjektív térben valami egészen új valóságot létrehozva képez egy önálló dimenziót. Egyetlen képet láttam Ryoji Ikeda koncertjéről a Bartók Tavasz műsorajánlójában, és
attól fogva biztos volt, hogy el kell mennem az előadásra.
Egyetlen másodpercet sem hallgattam a kiadványaiból, és munkásságának sem néztem utána. Az elmúlt évtizedben a meditáció, a jóga és a zen gyakorlása annyira kiélesítette az intuíciómat, ezt a mindenki számára teljesen adott természetes képességet (amelyről egyébként Dr. Dienes Valéria, az első magyar professzornő írt nyilvánosan is elérhető esszét Az intuíció kérdéséhez címmel), hogy egyetlen dolgom volt az estével kapcsolatban: prekoncepciók nélkül, kipihenten megérkezni a koncertre.
Koncert: érdekes megnevezés ez egy erősen az absztrakt érzékelésre épülő audiovizuális performansz esetén. Ugyanúgy, ahogy a művészre aggatott címkék sorozata is teljesen felesleges. A körülírás vezethet valamelyest közelebb a megismeréshez: Ryoji Ikeda többek között
nyers adatok, a hang alapvető elemei (maga a szinuszhullám), az ezzel szinkronizált vizualitás és az érzékelés mentén alkot.
Kiállításai között megtalálhatóak az adatvizualizáció különböző formái, a CERN adataiból készült vizualizációs művek (supersymmetry, 2014), de egy bármilyen adatot (szöveg, hang, kép, mozgókép) vonalkóddá alakító installáció is (test pattern, 2008). Érdemes ellátogatni a honlapjára, és egyesével végignézni műveit. Munkái kísérleti jellegűek abban az értelemben, hogy egyetemes megállapítások helyett a szubjektív érzékelésre helyezik a hangsúlyt, és mint ilyen, leginkább a befogadó tapasztalatai alapján interpretálhatóak. A fentieket azért találom fontosnak, hogy ebben a kontextusban tudjuk értelmezni a performanszon átélteket, amelyekről bármilyen interpretáció csak óvatos megközelítése lehet magának az átélt élménynek. Ebben nem különbözik a meditációban érzékelt tudatállapotokról való értekezéstől, mely maximum útjelzőként szolgálhat egy kizárólag szubjektív tapasztaláson keresztül megismerhető birodalom felé.
Az első tudatos érzetem, hogy valami megváltozott a szokásos test- és térérzetemhez képest. Bár a telt háznak megfelelő tömeg közepén állok, azt érzem, hogy tér van körülöttem, tér van bennem. Minden… kényelmes. Kényelmes a belégzés, a levegő útja, kényelmes a pulzálás.
Nem a klasszikus értelemben vett zenében kell gondolkodni, hanem hangok és képek tökéletes összhangjában,
amelyek kifeszítik a teret bennem, körülöttem, és csak azt veszem észre: elférek a létezésben, anélkül, hogy akár a mentális-, érzelmi vagy fizikai térben bármi akár egy kicsit is összenyomna. Érdekes lenne egy agyhullámokat vizsgáló szerkezettel megnézni az agyi aktivitást koncert előtt és közben, egészen biztos vagyok benne, hogy szignifikáns változást láthatnánk. Valami hasonlót éreztem, mint autóvezetés közben: végre egy olyan tér, ahol az érzékeim megfelelően le vannak kötve, én pedig fürdőzhetek az élményben.
Ikeda mögött hatalmas kivetítőn legnagyobb részben fekete-fehér elemek, minden egyes szám különböző megjelenítéssel, mégis egységes vizuális esztétika szerint. Nem szükséges eldönteni, hogy a hangokra változik a kép, vagy fordítva, hiszen szinkronizált változásról van szó, egy entitás két különböző megnyilvánulásaként. Emellett a kiemelkedő minőségű hangrendszer, hangosítás és keverés testi szinten rezegtette át a sejtjeimet a basszusok és szubbasszusok tartományában.
Az idő teljesen elvesztette jelentőségét, talán egyszer vagy kétszer jutott eszembe, hogy vajon hol tarthatunk,
de ez a teljesen felesleges gondolattöredék ugyanolyan gyorsan vált semmivé, ahogy megjelent. Jelenlét, valós idejű érzékelés, és teljes feloldódás. Ha valaki kérdezné, talán ennyit tudnék elmondani, minden egyéb az élményt csak megközelíteni is alig képes próbálkozás. Életem egyik legmeghatározóbb belső utazása, amely a feldolgozással együtt talán csak most kezdődik igazán…
A fenti gondolatot viszont szándékosan hagytam kibontakozni. Az utóbbi években néhány előadó koncertjei után (pl. iamyank vagy az imPro zenei iskolában tanult ONAKOM) azt éreztem, hogy látok egy saját utat, ahol az évek óta bennem formálódó, hangban megnyilvánulni készülő alkotó elindulhat. Ha nagyon hívni kellene valahogy, akkor a soundscape megnevezés lenne a legközelebbi: akár ONAKOM, yibai vagy éppen Ikeda esetében
tereket hoznak létre hang segítségével, amelyben az egyén közvetlen megtapasztalás által léphet be új, szubjektív terekbe.
Nekem legalábbis ez a dedikált célom. Most arra gondolok: köszönöm a tapasztalást, megérte közel egy évtizedet várnom a hanggal történő alkotással, hiszen ilyen előadóktól kaphatok inspirációt, hogy a saját értelmezésemben tegyem meg az első lépéseket.
Bár a Bartók Tavasz estje óta eltelt több mint egy hét, az élmény feldolgozását talán csak most kezdtem el igazán. Szeretettel ajánlom, hogy merülj el Ikeda honlapján a műveiben, add át magad annak a gondolati síknak, amelyben születtek. És egy pillanatra engedd, hogy a jövő perspektívájából éld meg a jelent.
Ryoji Ikeda: Ultratronics, Budapest, Magyar Zene Háza, 2024. április 6.
Fotók: Felvégi Andrea / Müpa
