Aranykor
– Rohadjon meg az összes gweilo!
Maddie sír, átkarolom a vállát, magamhoz húzom.
– Jó, Ella, te nem – hüppögi – téged szeretlek. Meg Martin se. Igazából csak Dave rohadjon meg.
Szétnyomott kartonokon ülünk a földön a kis művészbejárónknál. Hajnali három van, bezártunk, körbejár egy spangli, Vickel és Taniával vigasztaljuk Maddie-t. A barátja kapott egy állásajánlatot Stockholmban, és úgy néz ki, költözik. Maddie nélkül. Két éve élnek együtt Causeway Bayben egy félszobás odúban, ahol az ágy széléről konkrétan belóg az ember lába a wc-be. Dave-nek nem volt bátorsága szakítani, terelt, hogy ő kimegy, előkészíti a terepet, ha tényleg beválik a munka és hosszabb távban lehet gondolkodni, akkor Maddie is kiköltözhet. De tudja, hogy Maddie egyedül nem képes fizetni a lyukat Causeway Bayben, semmilyen lyukat nem tudna fizetni sehol, mert ebben a túlnépesedett, felfele terjeszkedő városban a négyzetméter a legdrágább kincs, szóval az egyetlen út számára egy rettenetes külvárosi társbérlet, vagy hogy hazaköltözzön az anyjához Shenzen mellé, abba a nyomasztó halászfaluba, ahonnan tizenhat évesen elmenekült.
– És tudjátok mit mondott? – Maddie megköszörüli a torkát, cockney akcentusra vált. – De hát bébi, te úgyis utálod a hideget!
Dülöngélünk a nevetéstől, egy sörösrekesz leborul.
– És én azt hittem, össze fogunk házasodni meg gyerekeink lesznek – folytatja Maddie. – Idióta vagyok?
– Dehogy vagy idióta – mondja Vic. – Én is azt hittem.
– Hát én nem – Tania sztoikusan beleszív a cigibe. – Maddie, nem gondolhattad, hogy egy fehér fiú komolyan fog venni. A sárgaláz nem szerelem.
– Szerintetek mit csináljak? – kérdi Maddie, és hangosan kifújja az orrát.
– Dobd ki – vágja rá Tania. – Inkább te őt, mint ő téged.
– De szeretem.
– Majd elmúlik – feleli Tania, és elpöcköli a tövig szívott spanglit.
– Nem gondoltál arra – csatlakozik be Vic –, hogy egy darabig így… ne legyél kapcsolatban?
– De, de olyankor elfog a légszomj. Majd, ha az összes fehér fuckboy eltakarodik ebből a városból, akkor lehet, hogy megpróbálom.
– Ha Kína ránk tenyerel, ez előbb bekövetkezhet, mint gondolnád – nevet Vic.
– Erről mondjatok már valamit! – kiáltok fel. Olvasom a South China Morning Postot, igyekszem tájékozódni, de leginkább a Bárban elkapott beszélgetésfoszlányokból érzékelem, hogy az aranykor napjai meg
vannak számlálva. Maddie azonban témát vált.
– Ella, neked nem hiányzik az otthonod?
– Most itt van az otthonom – vágom rá. – De persze, néha hiányzik. Főleg a nyelv. Hogy magyarul olvassak.
– És a magyar csávók – kíváncsiskodik Maddie –, ők milyenek?
– Neurotikusak. De van, amelyik a vonzó fajtából.
Nevetnek. Nem kezdek bele egy terjengős mesébe a kelet-európai történelemről, és a morcos, önbizalomhiányos magyar lélekről. Az ő perspektívájukból Budapest, Berlin és Brüsszel egyremegy. Itt, Hong Kongban, elsősorban fehér vagyok, másodsorban európai, további nüanszok fölöslegesek.
– Jégszívű, nagyfarkú angolszász expatok – deklarálja Maddie rövid gondolkodás után. – Ezek az én végzetem.
– Nekem meg a kismellű fekete nők – teszi hozzá Tania komor sóhajjal.
– Tényleg, mi van Helennel? – fordulok felé.
– Hagyjuk.
– Na.
– Hetekig csönd, aztán szombat hajnalban rám ír, hogy a Wreckben van a haverokkal, ha esetleg a környéken lennék. – Tania beszéde monoton, hipnotikus, mint a heteken át tartó trópusi eső. – Már majdnem kel a nap, alig állok a lábamon, várom a kompom a kikötőben, nem, mondom magamnak, nem nyitom meg az üzenetét, nem csinálhatja ezt velem, különben is hulla vagyok, szarul nézek ki, haza kell mennem aludni, erre félóra múlva ott vagyok a Wreckben és tolom vele a csíkokat, hogy egyáltalán nyitva tudjam tartani a szemem. Zárás után mellékesen felveti, hogy ugorjak fel hozzá, ha van kedvem, ott kitesz az asztalra még egy grammot, előveszi a gitárját, játssza a Perfect Dayt Lou Reedtől, éneklek vele, forog velem a világ, ahogy delejesen néz rám, megint elmondja, hogy punkzenekart kéne csinálnunk, és tudom, hogy másnapra majd elfelejti, én meg darabokban leszek a kialvatlanságtól, és hogy ha elmúlik ennek az éjszakának a utórezgése, akkor nagyon fog fájni, mert megint eltűnik hetekre, vagy ezúttal végleg. És lehet, hogy pont emiatt, de annyira költői az egész, hogy képtelen vagyok méltóságteljesen lelépni, hogy elérjem a kilences kompot, amivel még pont hazaérnék úgy, hogy valamit aludni is tudjak. Aztán ő horkolva bealszik, én meg fekszem ébren, pulzusom az egekben, és azon gondolkodom, hogy megkérem, ne keressen többet, vagy csak letiltom a számát, végül lelépek mielőtt felébredne, mert nyitnom kell azt a kurva bárt.
Hermész, a Bár örökbefogadott macskája felbukkan a kukák között és szúrós tekintettel végigmér minket.
– Tania – sóhajtok –, mi lenne, ha beszélnél Helennel? Hogy mi ez az egész?
– Ella, te egyáltalán nem ismered még Taniát? – kuncog Vic.
– Előbb vágná le a saját kisujját egy rozsdás késsel, mint hogy felvállalja az érzéseit – veszi át a szót Maddie.
– Basszátok meg – nevet Tania. – Mindenki a legvállalhatatlanabb vágyait rejtegeti a legkörültekintőbben.
– Amik ki szerint vállalhatatlanok? – kérdi Vic halkan.
Ezen elhümmögünk. Hermész egy patkány után szalad a lejtőn.
– Tudjátok mit? – kiált fel Tania. – Csináljunk mi punkzenekart!
A hátizsákján ütni kezd egy atavisztikus ritmust, kígyózik hozzá a felsőtestével.
– Leszek szintis! – vágom rá. – Gimiben billentyűs voltam egy zenekarban.
– Ukulelén elpöntyögök – száll be Vic szégyenlősen.
– És mi lesz a nevünk? – kérdem.
– Halálos Mochi? Vérengző Pina? – sorolja Maddie.
– A Vérengző Pina nem rossz – mondja Tania –, de túlságosan emlékeztet a Pussy Riotra. Valami egyszerű kéne, és nem csajos. És nem lesznek nyavalygó érzelmes dalaink, világos? Politika, anarchia, patriarchátus eltörlése, ilyenekben gondolkodunk.
– Valóban távol áll tőlünk az érzelgés – mosolyog Vic.
– Mélytorok – vágom rá. Tania elismerő tekintettel feltartja a tenyerét, belecsapok. Egy üres red bullos üveget tart maga elé mikrofon gyanánt, a másik kezével metálvillát mutat a levegőbe.
– Helló lúzerek, ez itt a Mélytorok zenekar! Rock ’n roll!
– Kire jött még rá a zabálhatnék? – kérdi Vic. – Van nálam maradék bibimbap.
– Nálam meg csipsz! – csatlakozik rá Tania indiánüvöltéssel, és előtúr egy csomag wasabis Doritost a katonai hátizsákjából.
Úgy esünk neki a kajának, mint az éhenkórász patkányok a sikátorban, a hangunkat elnyomja az ég felé sorakozó külső légkondielemek zúgása.
Borító: Unsplash
