Egy hazai ékszertervező, akit leginkább az emberekben zajló belső folyamatok, érzések érdekelnek, és azokat fordítja át tárgyakba – Diriczi Csengével beszélgettünk.
KULTer.hu: Hogyan lesz valakiből kortárs magyar tervező?
Elég kalandos út vezetett el oda, ahol most vagyok, és azt hiszem, ez egy klasszikus válasz, de már gyerekként is sok időt töltöttem egyedül a szobámban. Az otthon fellelhető anyagokból alkottam mindenfélét, alkalomadtán mindenkit megleptem kézzel készült ajándékokkal. Sokat szorongtam, és az egész napos iskolában ért stressz után elvonultam alkotni, ez jelentette számomra a nap végén a megnyugvást, a biztonságot nyújtó belső kis világomban. Akkor ez még csak egy gyermeki álom volt, de visszatekintve
viszonylag hamar tudtam, hogy alkotó szeretnék lenni,
de a családomban nem volt senki, akinek hasonló pályája lett volna. A szüleim idegenkedve fogadták az ötletemet, viszont igyekeztek támogatók lenni.
Amikor a középiskola választására került sor, nagy vita övezte a leadás napját, mert szerettem volna Nyíregyházán művészeti iskolába jelentkezni, de végül egy másik gimnáziumba kerültem, oda, ahol a testvéreim is tanultak. Négy évig kitartottam – humán szakra jártam –, majd egyetemre oda jelentkeztem, ahová vágytam: így kerültem a Budapesti Metropolitan Egyetemre – azért oda, mert nem volt előképzettségem, ott viszont így is el lehetett indulni az úton.
Rögtön éreztem, hogy megérkeztem, ez az én helyem.
Az egyetemi tanulmányaimat követően pedig lehetőségem adódott több hazai tervező mellett tanulni ezt az igen sokrétű szakmát. Azt gondolom, hogy ez egy olyan út, amelynek az ember soha nem ér a legvégére.
KULTer.hu: Milyen alapokat kaptál a METU-n?
Egyrészt számos kézzelfogható, praktikus és szakmai anyagba lehetett betekinteni. Az első év során a hallgatók a kézműves alapszakon több területbe bepillantást nyernek, és az év végén eldönthetik, melyik számukra a szimpatikus. Támogató légkör vett körül, és nem az volt a kérdés, hogy mit csináljak, hogy az elég jó legyen, hanem hogy mit szeretnék csinálni és ők mivel tudnak ahhoz hozzájárulni, hogy én képessé váljak annak a megalkotására. A tanulmányaim alatt fél évet töltöttem Erasmus+ programmal Valenciában: nagyon jó volt látni, hogy a művészettel való foglalatoskodást hétköznapi dolognak tekintik – ez inspirált. A hazatérésem után elkészült diplomamunkámra büszke voltam – szerintem ez volt az első, nagyobb lélegzetvételű munkám, ahol kezdett artikulálódni, hogy
kortárs konceptuális ékszerekben érzem otthon magam.
Utána a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre nyertem felvételt. Lassan kilenc éve vagyok ezen az úton és élvezem minden lépését.
KULTer.hu: Említetted a MOME-t. Ott két mesterszakot végeztél el – a fémművesség és a design- és vizuálisművészet-tanár szakokat. A fémművesség mesterszakon diplomamunkád fókuszába a párkapcsolatok alakulását helyezted. Milyen fogalmak mentén, milyen stációkkal lehetséges megragadni a témát, és hogyan tudtad ékszerekkel, tárgyakkal absztrahálni azt?
Ebben az időszakban volt a Covid, otthon kellett maradni, emiatt sok időt töltöttem egyedül. A munkáimban alapvetően végig követhető, hogy aktuálisan miben vagyok mind érzelmileg, mind mentálisan. Foglalkoztatott a kapcsolatok kérdésköre. Említettem a szorongást, ami azt is jelenti, hogy nehezen engedek embereket közel magamhoz. Most mégis egy olyan férfi mellett vagyok, akivel már tíz éve ismerjük egymást, hét éve vagyunk együtt. Kíváncsi voltam, hogy mi kell ahhoz, hogy két ember onnantól, hogy idegenek egymás számára, egyszer csak úgy eszmélnek, ők ismerik egymást a legjobban. A másfél évig tartó alkotómunka során a kutatómunkát kiegészítve párokkal készítettem interjúkat és mozdulattanulmányokat is: arra voltam kíváncsi, hogy
milyen személyes mozdulataik vannak, mert minden párnál megfigyelhető valami a kötődés egyedi kifejeződésének tekintetében.
Végül az érzékszervekre helyezve a hangsúlyt, a tárgyak a közelkerülés folyamatát egészen az észleléstől, a szenvedélyszerelmen át a kiteljesedett kapcsolatig mutatják be, tizenegy állomáson keresztül.
KULTer.hu: Hogyan fogadták az elkészült munkádat?
Nagyon jó fogadtatása lett, habár a folyamat elején azt éreztem, bizalmatlanok voltak velem, talán azért is, mert nem ott végeztem az alapszakot. Ahogy szép lassan alakult a projekt, hoztam az anyagokat, ez teljesen feloldódott. Olyan konzulenst sikerült választanom – Kövér Dóra Reát –, aki hasonlóan ragadja meg a témákat. Ő sok mindent felnyitott bennem arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetséges valami megfoghatatlan dolgot kézzelfoghatóvá tenni, és egy ennyire szerteágazó és organikus témát szépen lassan feldolgozni.
KULTer.hu: A designer munka mellett elkezdett érdekelni az oktatás is. Szakdolgozatodban a művészeti oktatás kontextusában vizsgáltad az autonóm tanulás alakulását. Minek hatására kezdtél el a témával foglalkozni, illetve most van-e kapcsolatod az oktatással tanári minőségben?
Kezdem az egyszerű részével: nem tanítok. Élveztem azt az egy évet, hiszen egy másik oldalamat hozta elő, illetve örömteli volt művészetis diákok között mozogni, megtapasztalni és belelátni abba, milyen lett volna, ha én is egy művészeti középiskolába járok. Nem érzem még magam elég hitelesnek, sokat kell még tapasztalnom, de szeretnék majd pár év múlva visszatérni a tanításhoz. Az autonóm tanulásról: elkezdett érdekelni – miután három művészeti egyetemnek az életébe beleláttam –, hogy egy szubjektív dolgot miért egy ennyire szigorú keretrendszerben, jegyek mentén értékelünk. Miként lehetne oly módon, amire amúgy nem lehet rámondani, hogy jó vagy rossz?
Nincs egy univerzális minta, hogy ezt kell átadni és ezt kell követni, és akkor leszel jó, mert akkor az már nem művészet és nem önkifejezés,
ha megszabott keretek között csinálod. Számos alkalommal tapasztaltam, hogy nem az volt a cél, hogy az elképzelésemet hogyan tudnám a legjobban megvalósítani, hanem nyomás volt az iskolákon, hogy nekik azon múlik a megítélésük, hogy milyen munkák kerülnek ki. Emiatt a tanárok számos esetben mélyen belefolynak abba, hogy te pontosan mit csinálsz – ez meg kicsit elveszi az egésznek a lényegi részét. Közben azt is értem, hogy az sem megoldás, hogy mindenki azt csinál, amit szeretne.
Úgy látom, még mindig kicsit probléma, hogy a jegyek mentén van megítélve mindenki, és ez elvesz a belülről jövő motivációból. Ami megragadott az autonóm tanulásban, hogy korábban magamon is éreztem, hogy nem azért csinálok valamit, és nem azért teljesítek, mert azt én szeretném, hanem azért, mert szorongtam az azért járó „jutalomtól” vagy „büntetéstől”. Ily módon meg nem lehet tanulni. Az autonóm tanulás arról szól:
megtanítani a diákokat tanulni, és arra bíztatni, hogy nyitottak maradjanak az egész életen át tartó tanulás iránt.
Ehhez azonban arra van szükség, hogy a tanár szerepet váltson, egyfajta mentorként lépjen fel, amihez pedig bizonyos szempontból saját maga is újra tanulóvá kell hogy váljon – az új szerephez szükséges képességek elsajátításához –, ez pedig kezdetben ijesztő lehet, hosszútávon viszont nagyon is kifizetődő mindkét fél számára.
KULTer.hu: Mit tanácsolsz annak, aki most indul el a pályán? Mire figyeljen?
Fektessen hangsúlyt az önismeretre, mert ez egy nagyon érzékeny hivatás, és nem kis kihívás benne önazonosnak maradni. Sok emberen tapasztaltam a környezetemben, hogy akik általában művészpályára lépnek, azok nem a legkiegyensúlyozottabb családokból jönnek, nem a „legtökéletesebb” múlttal rendelkeznek. És lehet, valahogy érdemes megtanulni, elválasztani azt, hogy én alkotó is vagyok, de egy ember is, és szabad hibázni.
Nem kell mindig a legjobbnak lenni, nem kell mindig teljesíteni, az egész arról szól, hogy belőled ki szeretne jönni valami,
és annak utat kell engedni. Nem számít, hogy annak a végén milyen a megítélése, mert az szubjektív, és az, hogy a befogadó mit gondol a munkámról, nem egyenlő azzal, hogy mit gondol rólam. Ami még talán fontos: ez a szakma kellő elhivatottságot és alázatot követel.
KULTer.hu: Hogy néz most ki egy napod? Mi az, amire koncentrálsz, mivel foglalkozol?
Félállásban dolgozom a Sapinál, amit nagyon szeretek – külön öröm, hogy a szakmámban dolgozhatok. Rengeteg feladatot megosztunk a csapattal, de főként a keze alá dolgozva kivitelezek, anyagot szerzek be, ügyeket intézek, de megesik, hogy éppen a közösségi médiára posztolok, és mindeközben rengeteget tanulok tőle. Mellette szépen lassan építem a saját márkám, amelyben dolgozom mind kiállításra szánt alkotásokon, mind pedig ready-to-wear darabokon és egyedi megrendeléseken.
KULTer.hu: Tehát saját márka várható a jövőben?
Épülőben! Még kezdetlegesnek mondanám, de számomra van annak valami szépsége, hogy a slow design elvei mentén együtt fejlődök a márkámmal. Ijesztő dolog kitenni magad a világ elé egy saját márkán keresztül, miközben kihívás is valamit elkezdeni, a háttérben felépíteni.
Az első kollekcióm az egyetem után az Unfinished címet viseli, ami pontosan annak az átkeretezéséről szól, hogy nem állok készen,
de amúgy sincs olyan, hogy kész. Éreztem, hogy nem vagyok kész sem szakmailag, sem pedig emberileg, de soha nem is leszek, és ez nem baj, hiszen az egyetlen állandó a világban maga a változás. Most lett bemutatva az It’s Okay című kollekcióm, ami az érzelmi biztonság nélküli felnövésről szól, azt kereteztem át, aztán először készítettem olyan munkát – nemsokára megjelenik –, ami játékosabb, a technikai kísérletezésről szól. Úgy éreztem, hogy játszani szeretnék az anyaggal, ezért hagytam, hogy olyan legyen, amilyen szeretne lenni.
KULTer.hu: Itt milyen darabokat láthatunk majd?
Ez a sorozat a Silver Lining nevet viseli, amely a folyamatosan változó felhők, Nap, Hold és a csillagok szimbólumaival játszik, mindenféle módon elrendezett drágakövekkel. Ennél a folyamatnál éreztem, hogy nem kell mindig mélyre menni, megfejteni a világ összes nagy kérdését, hanem fontos megőrizni a gyermekiséget, a játékosságot is. Sokszor készítek úgy tárgyat, hogy a végén megkérdezem, hogy ez most micsoda. Nem kell, hogy tökéletes legyen a produktum, hanem működhet, ha olykor hagyom, hogy a kezem azt csinálja, amit csinál, és csak kísérletezek.
KULTer.hu: Tagja vagy a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesületnek (FISE), ahol nemrég nyílt egy csoportos kiállítás, ahol te is bemutatkoztál munkáiddal. Az (in)direct message című tárlaton olyan ékszerekkel jelentkeztél, amelyek az érzelmi biztonság nélküli felnövés nehézségeivel foglalkoznak.
Az elmúlt időszakban volt MOME-s diákokból alakult egy négyfős csoportunk. A tárlaton részünkről annyi volt a megkötés, hogy belső üzenetet közvetítő ékszereket alkossunk. Mindannyian másképpen közelítettük meg a témát. Ide alkottam meg az Unfinished-kollekciót, és utána megbeszéltük a csoportban, hogy lenne lehetőségünk kiállítani a FISE-ben, és mi lenne, ha új dolgokkal készülnénk. A kiállításról sokat beszélgettünk a csapattal – általában egyedül dolgozom, így ez is új élmény volt – és organikusan alakult a koncepció. A már említett It’s Okay így született, amelynek a témája már elég sok ideje alakult bennem. Egyszerre van abban valami nagyon szép és szomorú, hogy
mi vagyunk az első generációk egyike, aminek lehetősége adódik kitörni a társadalmi szinten évtizedek óta tartó túlélésből,
hangsúlyt fektetni a mentális egészségre, és megadni magunknak mindazt, amire a felnövésünk során szükségünk lett volna. De ez együtt jár mindannak az elgyászolásával, amire gyermekként vágytunk és megérdemeltük volna, de soha nem kaphattuk meg, mert egyszerűen az idősebb generációknak nem volt meg hozzá a megfelelő eszközkészlete, hiszen ők egyáltalán nem egy biztonságos és elfogadó világban nőttek fel. Mindenesetre én nagyon bizakodó vagyok azzal kapcsolatban, hogy most végre elindult valami.
KULTer.hu: Kiállításon való megjelenés még várható mostanában?
Németországban lesz hamarosan kiállítva a diplomamunkám, aminek nagyon örülök. Most ez az időszak, a kiállítások időszaka lemenőben van, és egy befelé fordulós, alkotós korszak következik.
KULTer.hu: Van olyan alkotó, aki inspirál? Kik hatnak rád vizuálisan, anyagban, formában?
Ez számomra mindig egy elég nehéz kérdés, mert folyamatosan változik, hogy éppen mi, vagy ki indít el bennem valamit. De hazai szinten Sapi, aki rettentőmód inspirál, éppen ezért hatalmas öröm számomra, hogy vele dolgozhatok együtt. Illetve inspirációként említeném még Lőrincz Rékát, a BJW csapat tagjait, valamint nem ékszeres vonalon Ember Sárit. Külföldiek közül, aki az elmúlt időben nagy hatással volt rám, az Karl Fritsch, Kim Buck, Madara Keidža, Claudia Lepik, illetve Daniella Saraya, aki olyan tárgyakat készít, amik mintha kis performanszok lennének a testen: mozognak, eltörnek, eltűnnek és mutatják, hogy nem minden maradandó. A fő inspirációim viszont az emberekben zajló, láthatatlan belső folyamatok – az fog meg a legjobban, hogy amit nem tudunk kézzel megfogni, azt miképpen lehetséges tárgyakba átfordítani.
KULTer.hu: Mi az az üzenet, amit az ékszer közvetít?
Mindannak, amit felveszünk, azon kívül, hogy önkifejezés, valamilyen használati funkciója is van. Az ékszer az, ami praktikusan nézve nem öltöztet, nem véd meg semmitől, nem tárolunk benne semmit, hanem tényleg kifejez és valamit üzen a világnak rólunk. Az érzelmi biztonság nélküli felnövésről szóló kollekció is egy üzenet – ezt a jelentését nagyon szeretem az ékszernek.
Ezek kicsi tárgyak, de annyira jó sűrítőként funkcionálnak, annyi mindent tudnak tartalmazni, hogy az csodálatos.
Ez az, ami bennem soha nem tud kifogyni – mindig van, amit lehet üzenni, megmutatni és belefoglalni az ékszerbe.
A borítóképen a Sense című sorozat részlete látható. Fotó: Kökényesi Eszter.
