Április végén tartották meg a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál tavaszi programsorozatát a Három Hollóban. A kétnapos eseményen számos külföldi szerző lépett színpadra: jelen volt többek között a török Oya Baydar és a holland Milo van Bokkum, előbbivel Bánki Éva író, irodalomtörténész, utóbbival Szűcs Péter író, utazó blogger beszélgetett.
Bánki elsőként a két nemzet eltérő rendszerváltás-tapasztalatára volt kíváncsi, és hogy hogyan jelenik meg ez a téma az író műveiben. Oya Baydar török író, szociológus és forradalmár a hatvanas évektől vett részt politikai mozgalmakban: társaival együtt hittek a marxista eszmében, a társadalmi egyenlőségre és békére törekvő utópiában, de hamar szembesültek vele, hogy ez ténylegesen mennyire hiányosan tud csak megvalósulni. Ezeket a hibákat azonban senki nem fogalmazta meg hangosan, mindenki a némaság mellett döntött, a forradalomban való hitet pedig egyre inkább megnehezítette a nyilvánvaló hatalmi elnyomás. Baydar önmagában kereste a hibát:
íróként tehetett-e volna többet a forradalom sikeréért?
Nem véletlen, hogy az „elveszett szó” motívuma visszatérő elem a szövegeiben.
Bánki kiemeli Baydar szociológiai munkásságát is, a szépirodalom és a tudományos pálya összeférhetősége érdekli. Baydar szerint nagyon fontos, hogy az irodalomból száműzzük a politikai propagandát: az ember személyes nézeteinek nem kellene hatással lenniük a művekre, de az ideológiai buktatókon könnyű félrecsúszni, és könnyen beskatulyázás áldozatává válhat a szerző.
Az ideológia ugyanis kérlelhetetlenül behatárolja az embert, megszűnik általa a szabad mozgástér.
Baydar szociológiát tanult, első regényét viszont már tizennyolc éves korában megírta, ami később problémát is okozott a tanulmányai során: a szigorú erkölcsöt valló gimnázium büntetésben részesítette az írása miatt. Ezután egy időre felhagyott az irodalommal, beszippantották a forradalmi mozgalmak, majd előtérbe kerültek a tudományos feladatok, főleg terepmunkákat, közvélemény-kutatásokat készített.
De vajon el lehet-e képzelni egy olyan ideológiát, amelyben semmit nem kell feláldozni?
Mindenki békét szeretne, magyarázza Baydar, de mivel a világot egy kis csoport uralja, ez sohasem fog beteljesülni, sőt, az AI fejlődésével talán még rosszabbá válhat a helyzet. Az embernek azonban muszáj hinnie valamiben, ez visz minket előre a mindennapokban. Minden apró erőfeszítés fontos, mert értelmet ad az életnek.
Bánki ezek után a magyarra Schmidt Szonja Emese által lefordított Az elveszett szóban megjelenő kurd-török ellentétről beszél: szerinte ez párhuzamba állítható a magyar-cigány együttélés problémájával, amiről kevés irodalmi mű tud ideológiamentesen, relevánsan beszélni. A kurd és a török nép között nem igazán van ellentét, mondja Baydar – inkább a török állam és a kurd nép között húzódik mély ellenszenv. A gondot az okozza, hogy a kurd nép nem akar teljesen asszimilálódni.
Jelenleg nincs demokrácia, egy autoriter rendszer uralkodik Törökországban,
de az együttélés nehézségeiről szerencsére egyre többen kezdenek beszélni. Baydar hisz abban, hogy az irodalom képes egymáshoz közelebb hozni az embereket és áthatolni az előítéleteken. Nagy szükség van a párbeszédre. A mindenkori író ily módon igenis képes hozzájárulni a társadalom fejlődéséhez, hiszen tudatosságot ébreszthet az olvasókban, és ami a legfontosabb: ezt ideológia és politika nélkül is elérheti.
Bánki a továbbiakban elismeri, hogy ő maga is nagy macskarajongó, mindent elolvas, amiben szerepelnek macskák: így tett Baydar Macskakaparás című könyvével is, amelyet elsőként Hoffmann-átiratnak gondolt (Murr kandúr életszemlélete).
És hogy mi az, amit a macskák jobban tudnak, mint mi?
Baydar szerint míg a macskák lazán, gondtalanul élnek, addig az ember tisztában van saját mulandóságával, mi több, a legtöbb problémája, traumája pont ebből ered. A Macskakaparás az 1980-as évek végén játszódik, külföldre szökött politikai menekülteket, valamint öt macskát jelenít meg, akik nem értik, miért búslakodnak a gazdáik folyamatosan, és miért foglalkoznak filozófiai kérdésekkel. A mű végén az egyik macska kiül a kikötőbe, és elgondolkozik az élet értelmén: azonnal megszűnik macska lenni…
Bánki végezetül a versekről kérdezi a szerzőt. Baydar beismeri, nem ír verseket, de sokat olvas. Szerinte ez a legtisztább formája az irodalomnak, hozzáteszi azonban, hogy napjainkban jóval kevesebb vers születik Törökországban, mint a régi időkben.
A nap következő vendége Milo van Bokkum holland író, akit Szűcs Péter kérdez, elsőként Budapestről. Van Bokkum Amszterdamban nőtt fel, ott szocializálódott, de már háromszor járt Magyarországon. Ami a leginkább meglepte a városban, az a fejlett tömegközlekedés volt. Külön kiemeli a normafai gyermekvasutat – próbálja magyar nyelven is kiejteni, ebben végül Szűcs siet a segítségére. Van Bokkum első könyve a Határok – Miért ott, miért így? (A világ legfurcsább országhatárainak történetei) címet viseli.
Szűcs ennek apropóján a szerző legkülönösebb határátlépéshez kapcsolódó történetére kíváncsi,
de előtte megosztja az egyik saját élményét is: Nicaraguában nem léphet az ország területére újságíró – Szűcs ezt maga is a határon tudta meg. Van Bokkum az orosz határról mesél: éppen egy holland csoport túravezetője volt, és amikor megérkeztek a határellenőrző pontra, a csapat mindent tagját gond nélkül átengedték, de az ő útlevelét másfél óráig nézték a határőrök – így a csoportja túravezető nélkül lépett be az országba.
Szűcs Sopronról is kérdez: van Bokkum ismeri a leghűségesebb város történetét, az apjával járt ott. Ha ugyanis külföldre utazik, igyekszik mindig a vidéket is bejárni, így tudja igazán felfedezni az adott országot. Szűcs elmondja, hogy a szóban forgó műben eredetileg szerepelt volna egy Erdély-fejezet is, amit viszont később kivettek a szövegből. Túl komplikált volt Erdély, mondja van Bokkum, bár érdekelte a történet. Mivel általában a határvonalak hegyekhez vagy folyókhoz vannak igazítva, Trianon speciális esetet hozott létre.
Van Bokkum beszél még a Kelet-Európába látogatók rossz szokásáról, avagy a tulajdonképpeni katasztrófaturizmusról.
Ez valamiféle felsőbbrendűség-érzetet rejt magában: az emberek azért jönnek ide, hogy lássák, minden milyen rossz, mennyire más, mint a „fejlett Nyugaton”.
Van Bokkum a továbbiakban különleges határtörténeteket mesél: elsőként San Marino esetét említi meg, ahol Garibaldi bujkált a politikai üldözői elől. Mikor meghúzták Olaszország határait, a san marinói lakosok kijelentették, nem akarnak az országhoz tartozni. Garibaldi a bújtatásért cserébe elfogadta a kérést, így San Marino, ami tulajdonképpen egy falu, önálló ország lett.
A szerző Görögországgal folytatja, ahol van egy sziget, ahova csak férfiak léphetnek be.
Régen ortodox kolostorok voltak ott, és a szokás a mai napig megmaradt – ez az egyetlen terület az Európai Unióban, ahová nem léphetnek be nők. Mivel kevesen vannak tisztában a hely létezésével, így a botrányok is elmaradnak.
Az Antarktiszon számos ország ural területet, ám ezt csak ők ismerik el hivatalosnak. Norvégia, Ausztrália és Új-Zéland is elkerített magának részeket a jégsapkából, de lényegében csak tudósok laknak a kontinensen, amelyről van Bokkum megoszt egy egészen szürreális történetet. Az Antarktiszon semmi mást nem lehet csinálni, csak olvasni és inni – éppen ez okozott problémát egy orosz tudósnak: részeg társa folyamatosan elmondta a könyvek befejezését, ő pedig emiatt annyira feldühödött, hogy megölte a spoilerezőt. Mivel a kontinensnek nincsen saját bírósága, ezért az orosz tudós a saját országában állt bíróság elé.
Számos olyan terület van a világon, amire egyszerre két ország is igényt tart, magyarázza van Bokkum.
Létezik például egy sziget, amit a spanyolok és a franciák felosztanak maguk között:
fél évig az egyik, fél évig a másik uralkodik rajta. Van egy kis sziget a Németországot és Luxemburgot elválasztó folyóban is, amely egyszerre mindkét országhoz tartozik. Van Bokkum el akart menni erre a szigetre, hogy egy időben két országban lehessen, de a helyiek furcsán néztek rá, amikor erről érdeklődött, így végül nem merte meglátogatni.
„Ki csinálta a Google Mapset?” – kérdezi a beszélgetés zárásához közeledve Szűcs.
Van Bokkum erre olyan helyekről mesél, melyek nincsenek jelezve a Google Mapsen,
ilyenek például Oroszország egyes területei vagy éppen Ciprus fővárosának egyik fele, Kelet-Nicosia. Ismét jön egy abszurd történet: Costa Rica és Nicaragua határán egyszer eldördült egy pisztolylövés, majd a felek a Google Maps segítségével nézték meg, melyik ország területén történt az incidens. A kérdésre válaszolva, nagy titok övezi a Google Maps működését, egy különleges csoport kezeli a határmódosításokat a Google-nél.
A tökéletes határ csak egy álom, mondja Bokkum: a történelem során számos ember, állam hitte azt, hogy meghúzhatja a tökéletes határvonalat, de ennek mindig háború és sok százezer halott lett a következménye. Szűcs végezetül a határok nélküli ősi világról kérdez. Van Bokkum elmondása szerint gondolt erre is a könyv írásakor, de ezt komplikált lenne kutatni. Talán a következő könyvében megjeleníti majd… Szűcs felvetésére, miszerint az már egy fikciós regény is lehetne, csak annyit felel, „I am just a nerd with maps”.
PesText Tavasz, második nap, Három Holló, Budapest, 2024. április 27.
A fotókat Gondos Mária Magdolna készítette.