Tovább
Elég megtorpanni egy járdaszigeten, elcsípni egy piros lámpát a rossz ütemű ráfutás eredményeképp, máris tumultusba keveredünk, zacskók, bevásárlókocsik, cekkerek szorításába, kiváltképp az olyan átkelőhelyeken, mint ez, ahol a gyalogosforgalom számottevő, piac, bevásárlóközpont közelében. Könnyen áldozatul lehet esni az ünnepi hangulatnak, és nem is tudtam másra gondolni, áldozatul estem, pedig mennyi erőfeszítést teszek azért, hogy ez ne következhessen be. A város ilyenkor a legelviselhetetlenebb, jobb messze elkerülni, ki sem mozdulni a lakásból, ülni naphosszat az ablak előtt, és arra gondolni, valahol már szedi áldozatát az őrület. Míg ezen tűnődtem, a lámpa zöldre váltott, és valaki nagyot taszított rajtam. Hátrafordultam és elnéztem bocsánatkérőn, ahogy furakodik, és tagadhatatlanul úrrá lett rajtam a szégyen, hogy feltartóztatom igyekezetükben a hozzá hasonló rohanókat. Ballagok csak úgy, mondhatni céltalanul, mert be kell valljam, elképzelésem sincs hová tartunk, mindössze annyit mondott, ezt látnod kell, és megragadta a kezem. Hogy mit, arról nem esett szó, pedig azonnal rákérdeztem, minek ez a sietség, nem várhat-e estig, mikor már szűnik a forgatag. De ő csak megragadott, és vonszolni kezdett át a villamossíneken, egészen idáig, hogy átkeljünk a kétszer négysávos úton, amit középen egy meglehetősen keskeny járdasziget választ ketté. Bizonyos statisztikai adatok szerint ez a város egyik legveszélyesebb, hacsak nem a lehető legveszélyesebb járdaszigete, mert gyakori, mint olvastam a rendőrségi híradások gyalogosbalesetek rovatában, hogy a járókelők egyszerűen lesodorják egymást a szigetről, beletaszítják egymást a gépjárműforgatagba. Természetesen nem tervezetten teszik, mindössze figyelmetlenségről beszélhetünk, írta egy rendőrségi szakértő a kommentek között, amire azonnal le is csaptak a kommentelők, hogy gondatlanságból elkövetett gyilkosság precízen, hülye, vagy hogy a mindössze figyelmetlenségből okozta halálát és a figyelmetlenségből okozta halálát között a mindössze a különbség mindössze, így egy filozofikus hang, tehát összességében minden, végtére is a lényeg a halál beálltán van, mert az esetek legnagyobb százalékában halál a baleset végkimenetele. Hetvennel, de akárcsak hatvannal közlekedő gépjárművek közé zuhanni egyenlő az öngyilkossággal, nem is említve a száguldozókat. A lehető legveszélyesebb járdasziget felé haladtunk tehát, mikor az úttest negyedénél egy ismerősébe botlottunk, és párbeszéd vette kezdetét, ami nem szólt másról, mint mennyi idő is telt el, mióta nem találkoztak. Persze hogyan is lehetne tartalmasabb egy dialógus az úttest közepén, mikor a zöld lámpa már villog, ami ahhoz már éppen elég volt, hogy mérlegelnünk kelljen, akkor most előre a járdasziget felé haladjunk vagy vissza, kivárva az újabb átkelési lehetőséget, és valamiért, talán hogy a beszélgetés elnyúlhasson, a visszatérés mellett döntöttünk, pontosabban döntött. Ezzel ismét a tumultus kellős közepén találtam magam, a cekkerek szorításában, miközben ők már az elköszönés felé kanyarodtak, természetszerűleg üres mondatokat hagyva maguk mögött, hogy akkor majd és legközelebb, vagy valamikor, mindenesetre folytassuk, amikor is ismét meglódult a tömeg, és sodródtunk a járdasziget felé. Ekkor már pontosan értettem, mire föl ez a nagy sietség, ezen az átkelőn egy lendülettel átérni csakis rohanva lehet, még a járdasziget eléréséhez is erőltetett tempó szükséges. Ki is léptünk volna, ha valaki hátulról oda nem kiált, hogy te jó ég, ezer éve, és hogy te semmit sem változtál, majd ismét a kérdés a hogyanléte felől, és a tömör felelet, persze visszakapcsolt fokozatban, így hol aggódó pillantást vetettem a gyalogosközlekedést irányító lámpára, hol kérdő pillantást felé, azon tűnődve véletlennel állok-e szemben. Két találkozásnak egy átkelőhelyen kevés a valószínűsége, hacsak megszámlálhatatlan ismerőssel nem rendelkezik, márpedig miért ne lehetne ennyi ismerőse, hiszen saját bevallása szerint is komoly erőfeszítést tesz azért, hogy minduntalan társaságban legyen. Lemegy az utcára és megszólítja a sétálókat, feltesz néhány kérdést, majd belevág a sűrűjébe, mert tagadhatatlanul kíváncsi természetű, bárkivel szóba elegyedik, mindenféle gátlás nélkül, csak hogy történjen akármi, bármi, mert nincs szörnyűbb annál, mikor nem történik semmi, így ő, és záporoztak a kérdések továbbra is, kérdések, amikre lehetetlen volt válaszolni, noha senki nem is várt választ, mert pontosan felmérhető, hogy egy ilyen összetalálkozás, ráadásul egy átkelőhelyen, semmilyen kérdésre, ezáltal semmilyen válaszra nem nyújt lehetőséget, legalábbis érdemben bizonnyal nem. De láthatóan ez egyik fél számára sem jelentett gondot, örömmel intettek búcsút egymásnak, amikor futásnak eredt, hogy átérjen a túlsó oldalra, oda, ahová egy pillanatra úgy éreztem, mi sosem fogunk átjutni. Nem egy halálos balesetre gondoltam, miközben jól nekitámasztottam lábam a járdasziget egy kiálló szegélykövének, egy száguldó busz szele igencsak nagyot taszított rajtam, hanem a helyzet lehetetlensége vezetett e lehetetlen gondolat felé, végtére is már a harmadik zöld lámpára várunk így a táv felénél, és ekkor feltűnt, hogy nem is a táv felénél járunk, mert az elkövetkező szakasz jócskán hosszabb, a járdaszigetről pontosabban látszott: a négy sáv szélén még egy lekanyarodó sáv is helyet kapott, tehát öt sáv átszelése vár ránk, és feltehetően ugyanannyi átkelési időt biztosít a lámpa. A négy átkelést jelző gyalogoslámpa egyszerre ad zöldet, és egyszerre pirosat, ezt állapítottam meg, amint zöldre váltott a lámpa, és ezen piszkosul felháborodtam, a zöld jelzés ellenére tapodtat se mozdultam. Nem csoda a sok baleset, legalább a közlekedési lámpák áthangolásával segítenék az áthaladást, hosszabb átkelési szakaszhoz, hosszabb átkelési időt kellene biztosítani. Nem várható el a gyalogostól, hogy időben felismerje, itt szaporábban kell lépkednie, mert a táv hosszabb, egy lekanyarodó sávnyival hosszabb, és elnéztem megszánva egy cekkert cipelő gyalogost, aki kivágott mögülem: szemében düh és megvetés. Vajon tudja, mire vállalkozott? Tudja, hogy hamarosan futásra kell fognia, ha át akar érni? Talán éppen egy közlekedési mérnök nagymamája, miért ne, annak sem kevesebb a valószínűsége, mint hogy harmadszor találkozik össze valakivel ezen a rosszul megtervezett átkelőn. Néhány lépéssel előttem ugyanis ismét megállt, ölelkezett, és hallottam ismételten az egyre inkább felingerlő kérdéseket. Fecsegőművész, semmi kétség, hajlamosak vagyunk fecsegőművésszé válni, a semmittevés kétségtelenül fecsegőművésszé tesz, megörültem a szónak. A mellébeszélés feltehetően a limitált figyelemkapacitás okában keresendő, ahogy ezt egy pszichológiával foglalkozó szaklapban közölt tudományos kísérlet is igazolta, miszerint a kosárlabdapasszok számolásával megbízott önkéntesek nagy százalékának figyelmét elkerüli, hogy egy gorillának öltözött játékos átsétál a pályán. Amint felelevenítettem a cikk tartalmát, nyomban az átkelésre terelődött a figyelmem, majd a közlekedési lámpára, hogy felmérjem, átérek-e az úttest túlsó oldalára életem kockáztatása nélkül, és mielőtt még megállapíthattam volna akármit, ismét meghallottam hangját, hogy ezt nem akarom elhinni, közeledett felém szembejövő ismerősét kísérve, ezt nem akarom elhinni, rikoltozta másodszor, negyedszerre a zöld jelzésre várva, mert ahogy fellépett a járdaszigetre a lámpa pirosra váltott. Még mindig az úttest közepén ácsorogtunk, pontosabban a középvonalhoz közel, hátulról és elölről összecsattanó járókelők között, ezzel mintegy biztonságban. A járdasziget szélén állókat fenyegeti életveszély, nyugtattam magam, de szemlátomást ez senkit sem zavart, őt semmiképpen, fecsegésük ugyanabban az ütemben folytatódott, ahol kezdetét vette, és természetszerűleg nem is jutott annál tovább, ha egyáltalán lehet ennél tovább jutni, ha egyáltalán kell ennél tovább jutni akkor, mikor bizonyított, a legfelszínesebb beszélgetések a legalkalmasabbak a kapcsolatteremtésre, társasági tábort fenntartani csakis gyorsan kimeríthető témák pörgetésével lehet, a kor figyelemkapacitása amúgy sem bír el többet, célravezetőbb semmit meg nem tudni a másikról, és semmit el nem árulni magadról, az ismerősök számát növelni csakis úgy lehet, ha senki nem kerül magasabb vagy kifejezőbben mélyebb szintre, azaz nem alakul ki hierarchia a kapcsolatok között, így morfondíroztam, mialatt a lámpa ismét zöldre váltott, és tüstént leléptem a járdaszigetről félretaszítva egy hasonszőrű tévelygőt. Történjen akármi, bármi, véget vetek ennek huzavonának itt, a lehető legveszélyesebb gyalogosátkelő közepén, tolakodtam előre, amikor is valaki váratlanul hátulról visszarántott: elnézést, a zsebkendője. A földre mutatott, egy zsebkendőre, néhány méterre mögém, vagy éppen elém, ezt már végképp nem tudtam megállapítani, mert ez a megakasztás tökéletesen elégségesnek bizonyult arra, hogy teljesen összezavarodjak, hogy akkor most mi az előre és mi a hátra, fogalmam sem volt, mindenesetre reflexből, és hogy átérjek végre az út túloldalára, elhárítottam a megszólítást egy tömör felelettel: az nem az én zsebkendőm. Már fordultam is volna az ellenkező irányba, mire ő azonnal rávágta, hogy az lehetetlen, hiszen saját szemével látta, az imént esett ki a zsebemből. Feltehetően kirántottam, ahogy nekiiramodtam, de csak legyintettem, jelezve, nem számít, csak egy használt zsebkendőről van szó. Lenéztem a zsebkendőre, azt latolgatva, miért lenne épp az enyém, majd fel a lámpára aggodalommal, hogy vajon villog-e már, majd oldalra a falként tömörülő gépjárművek felé. Talán, ha futásnak eredek, akkor még van esélyem átérni, ezt a túlbuzgó gyalogost meg úgyis elsöpri a forgatag, ezzel letudva a zsebkendő-kérdés, na és persze ez az átkozott átkelési ügy, de ekkor észrevettem, ő még mindig a járdaszigeten áll, a zsebkendő közvetlen közelében, fecseg a lehető legnagyobb nyugalommal, használt zsebkendőm mögött, ha egyáltalán az enyém, mindegy is, legalább együtt kelünk át, úgyis be kellene várnom a túloldalon, ahol ugyanakkora a tumultus. Így odaléptem és lehajoltam a zsebkendőért. Undorral ugyan, de megteszem, gondoltam, begyűröm a zsebembe, de hiába tapogattam végig nadrágomat, rá kellett jönnöm, ennek a nadrágnak nincsen zsebe. Azonnal elhajítottam a használt zsebkendőt az addigra már megindult autók közé, amit megvetés és felháborodás kísért jobbról-balról egyaránt. Az út mindkét oldalán van egy-egy szemetes, meg egyébként is, micsoda viselkedés ez, felveszi, majd elhajítja, feltehetően őrülttel van dolguk, gondolhatták, és elhúzódtak. Senki sem kockáztatott meg egy megjegyzést: környezetpusztító, végtére is ki akarna szóváltásba bonyolódni egy őrülttel a lehető legveszélyesebb járdaszigeten, és ekkor először és egyben utoljára úgy gondoltam a járdaszigetre, mint valamiféle megmentőre, tehát nem a veszély forrására, a körülöttem állókban nem a veszély okozóit, hanem elszenvedőit láttam, amint araszolva még inkább elhúzódnak egészen olyan távolságba, hogy már fel sem tűnt a közelgő ünnep legelviselhetetlenebb következménye: a tumultus. Karkörzést végeztem és nyújtózkodtam, mert minden körülmény adottá vált a lazításra, végtére is már vagy az ötödik zöld lámpára várok ezen a lehetetlen átkelőhelyen, mire mögöttem tülekedés támadt. A járdasziget szélén állók egész egyszerűen leszorultak, lelépni kényszerültek a hátralépők miatt, és lökdösődni kezdtek. Pontosan ilyen és ehhez hasonló bagatell jelenetek okozzák a legtöbb közlekedési balesetet, egy használt zsebkendő felemelése, majd elhajítása; szemét miatt vesztették életüket egy járdaszigeten, áll az újság címlapján, utcaseprés hiánya vezetett a gyalogosgázoláshoz, és így tovább. A járdasziget szélein rekedt gyalogosok dühödten taszítottak az őket leszorítókon, először egyet, majd kettőt, aztán egész testükkel nyomni kezdték, mintegy kitámasztották a tehetetlenül imbolygó súlyt, a hol előre, hol hátra hintázó testeket, és ekkor fékcsikorgás hallatszott, majd puffanás és újabb fékcsikorgás és újabb puffanás, végül egy utolsó fékcsikorgás és puffanás. Három fékcsikorgást és három puffanást számoltam, kevesebb nem lehetett, akkor már inkább több. Mindez olyan sebességgel történt, hogy négy, akár öt autó is összeütközhetett, a hírekben négy autót említettek, ahogy azt később megtudtam. A fékezést először döbbent csend kísérte, majd riadalom, mert nem akadt gyalogos a járdaszigeten, aki ne arra gondolt volna, itt valakit elütöttek, halálra gázoltak. A zajforrás irányába fordultam, pontosan átkelésünk kiindulópontja felé, de nem láttam semmit, legalábbis abból, amit láttam, nem tudtam megállapítani, történt-e gázolás vagy bármiféle komolyabb baleset. Csak mikor a gyalogoslámpa zöldre váltott, és néhány közömbösen reagáló vagy éppenséggel igencsak siető gyalogos megindult, akkor vált kivehetővé, hogy senki sem fekszik, cekker tartalma nem gurult szét az úttesten, tehát mindenki a legkiválóbb egészségnek örvend. Így mi sem tettünk mást, minthogy rászántuk magunkat a végső átkelésre, legalábbis abból, hogy ismét megragadott, és meglepő jókedvvel, nevetve húzni kezdett, nem következtethettem másra, mint hogy ez esetben megállás nélkül át akar érni. Szaladtunk, hogy átérjünk, miközben egyre hangosabban nevetett, de olyan hangerővel, hogy az összeütközött autókból kiszálló vezetők és utasok üvöltözését is elnyomta, amint azt már az úttest túlsó oldalán, tehát a szemközti oldalon, a járdán visszafordulva figyeltem, ekkor már magam is nevetve. Talán a sokk hatása vagy egyszerűen a fellélegzés miatt nevettem, hogy vége, átértem, és mindezt élve teljesítettem. Azon melegében megfogadtam, hogy na, ezt az átkelést egy életre elfelejtem, kitörlöm, ezt a semmittevéssel eltöltött időt eldobom, csak haladjunk tovább, folytassuk utunkat akárhová, bárhová, hiszen még ekkor sem, az úttest túloldalán sem értettem, hová is tartunk, csak célját ismertem, ha egyáltalán célnak lehet nevezni a majd fél órával ezelőtt elhangzott mondatát, miszerint ezt látnod kell, talán az értelmetlenség bemutatóját, gondoltam, miközben vártuk, hogy újra zöldre váltson a lámpa.
Borító: Vági János
