A sógun az egykori presztízssorozatok hagyományát éleszti újra, azonban éppen az ezektől elütő vonásaiban képes nagyot alkotni.
Ha nem is halt ki teljesen, 2024-ben már borzasztó ritka az a fajta tévés közbeszéd-dominancia, ami annak idején a Breaking Bad, Trónok harca és társai, még korábban pedig az amerikai tévécsatornák nagyágyúinak sajátja volt.
Ennek okai sokrétűek: sokan előszeretettel fogják a Netflix által elterjesztett egész évados megjelenések modelljére,
de ennél prózaibb magyarázatokat is találhatunk. Az HBO leépítése a Max márkanéven belül (elvégre a The Last of Us vagy a legújabb True Detective révén mégis csak onnan kerülnek ki mindmáig az utolsó mohikánjai ennek a trendnek), a 6-8 órás miniszériákká formált, valójában azonban az egész estés filmek struktúrájában hagyott narratívák, a mozis (Marvel, Star Wars, A Gyűrűk Ura) vagy videójátékos (Halo, Fallout) márkanevek streamingre költöztetése teljesen átformálta a sorozatok képét. Bizonyos címek pedig egyszerűen csak ügyetlenül próbálnak visszanyúlni a nagy elődökhöz – lásd a Lost-hatásmechanizmust maximálisan magáévá tévő, de a saját rejtélyeit már megfelelően definiálni képtelen Silót.
A sógun robbanásszerű népszerűsége jelentős részben táplálkozik abból, hogy sikerrel tért vissza ahhoz az elmúlt évek során fokozatosan leépülő hagyományhoz, amelynek értelmében egy széria határozott epizódokra tagolódik, amelyek úgy képeznek különálló narratív egységeket, hogy közben egy világos átívelő cselekményt is építenek. (Amely saját keretein belülről, és nem egy szerteágazó filmuniverzumból ered, valamint nem is abban kulminálódik.) Máskülönben nehéz volna reménybeli nézőinek eladni egy szériát, amelynek jelentős részében japánul beszélnek, és istenigazából semmi eget rengető nincs az alapötletében.
James Clavell 1975-ös regénye annyira nem újdonság, hogy már tévés adaptációja is akad 1980-ból.
A történet szerint John Blackthorne (Cosmo Jarvis) navigátorként azért érkezik a középkori Japánba, hogy a protestáns Anglia nevében szembeszálljon a katolikus portugálok befolyásával. Blackthorne azonban hajótörést szenved és azonnal a helyi földesúr, Josi Toranaga (Szanada Hirojuki) fogságába kerül. A férfi eleinte azzal van elfoglalva, hogy hogyan vágja ki magát szorult helyzetéből, de fokozatosan Toranaga bizalmi emberévé válik, akinek nagy szüksége van mind Blackthorne vakmerőségére, mind a hajóján hozott európai fegyverekre ahhoz, hogy a kialakuló trónviszályban ő kerekedjen felül.
Akármennyire is elcsépeltté váltak már az első epizód után is a különböző Trónok harca-párhuzamok, a Justin Marks-Rachel Kondo páros vezette írógárda szégyentelenül a George R. R. Martin-i narratív építőelemekre támaszkodik: egy félig-meddig megüresedettnek számító trón, amelyre a császári tanácsadónak is számító régensek pályáznak, akik az udvarias mosolyokkal megtöltött audienciák után nem győzik egymást hátba szúrni – hol képletesen, hol egészen szó szerint értve ezt.
Árulások, hadicselek, az érdekek manipulálása hajtja előre A sógun cselekményét is,
azonban ez az alkotás azért is tűnik ki messzire a mezőnyből, mert szerencsére nem ezek virtuóz kidolgozását teszi meg fő vállalásává. (Noha természetesen a képi világ, a zene vagy az alakítások ebben a produkcióban is elsőrangúnak bizonyulnak.)
A sógun értékei ugyanis sokkal inkább abban rejlenek, ahogyan Blackthorne szemén keresztül felfedezhetjük ezt a számunkra is idegen kultúrát, amely hol bicskanyitogatóan vaskalaposnak, hol elbűvölően egzotikusnak, hol lenyűgözően becsületfókuszúnak tűnik. A lényeg, hogy minduntalan valamilyen érzelmet vált ki belőlünk a japán szokások és a főszereplőt körülvevő figurák megismerése. Páratlan eszköznek bizonyul a széria kétnyelvűsége is, ahogyan
Blackthorne és a tolmácsául kirendelt Mariko (Anna Sawai) között egy nyelveken és kultúrákon átívelő kapcsolat épül ki,
és ahogyan Mariko a kommunikáció során továbbítja, átalakítja vagy éppen teljesen elhallgatja a főhős szavait. A sógun javarészt ezekből a hallgatásokba és félszavakba burkolózó, nyelvi és kulturális korlátokba ütköző és közöttük lavírozó karakterpillanatokból, valamint a helyi rituálék erre épülő jelképrendszeréből teremti meg utánozhatatlan atmoszféráját. Utoljára tényleg a sorozatok aranykorában tudott ennyire feszült, költői vagy éppen katartikus lenni, hogy néhány ember egy asztal mellett beszélget.
Mindez azonban idegen testként lökődik ki az azt körülvevő cselekményszövetből:
a már említett viszálykodások és árulásnarratívák ötletszerűen és a semmiből érkezve pottyannak be az epizódok utolsó 10 perceire,
hogy valamilyen irányba elmozdítsák a merengésbe merevedett cselekményt. Ezek közül egyes írói eszközök konkrét deus ex machinák (pl. földrengés), másoknak egyszerűen képtelenek megfelelően megágyazni a karakterek szintjén. A sógun nem tudja eldönteni, melyik hőse köré horgonyozza az eseménysort, miközben legtöbb figuráját eleve igyekszik homályosan-rejtélyesen, kétértelműen ábrázolni, hogy táptalajként szolgálhassanak a különböző fordulatok számára. Blackthorne kívülállói szemszögét hasraütésszerűen kezdi használni és dobja el a sorozat abban a pillanatban, amint világossá válik, hogy
az angol navigátor nem elég potens katalizátora az eseménysornak, horribile dictu, még csak nem is különösebben érdekes figura.
Akármennyire karizmatikus Cosmo Jarvis bárdolatlansága és forróvérűsége, illetve ezek finomodása a szigetország kultúrájának hatására. Az ő tettrekészsége is mindig csak addig tart, amíg narratív puskaporra van szüksége A sógunnak, amint ez elmúlik, készségesen a háttérbe húzódik és tétlenségbe süpped.
Viszont a hangsúly áthelyezése a japán karakterekre a szükséges előkészítés elmaradásával már kudarcot vall. A sorozat egy-két hevenyészett visszatekintésben tesz kétségbeesett kísérletet arra, hogy lefektesse komplett életprogramok és évtizedek óta parázsló testvérviszályok alapjait. Ráadásul ezzel éppen azokon a falakon kellene átmásznunk, amelyeket részben a kulturális sajátosságok okán, részben a cselszövések titkolásának céljával szándékosan állított fel A sógun írógárdája.
Egyszerűen képtelenek vagyunk együtt élni Blackthorne küzdelmén kívül bármi mással
(de idővel már azzal is csak egy felettébb absztrakt szinten), annyira megismerhetetlen, képlékeny és szándékosan a revelációk csattanóira utazik a széria karakterábrázolása.
A sógun tehát semmiképpen nem az új Trónok harca, elsősorban amiatt, hogy elbaltázza azon közös vonásoknak a kidolgozását, amelyek hasonlóképpen egy hétről hétre kibeszélhető, folyamatosan a közbeszéd felszínén maradó popkulturális monolittá tehetnék.
Másik oldalról viszont számos olyan értéket mutat fel, amelyek miatt mégis érdemes hétről hétre leülni az epizódok elé,
és amelyek révén a mai palettán többé-kevésbé egyedülállónak számító sorozatélményt kapunk – miközben egy rendkívül hagyományos elvek szerint megvalósított szériát nézünk. Ha a streaming-éra aktuális fejezetében új értelmet tud nyerni a „presztízsszéria” fogalma, akkor jó eséllyel A sógun lehet ennek az első mérföldköve.
A sógun (Shôgun), 2024. Showrunner: Rachel Kondo, Justin Marks. Szereplők: Cosmo Jarvis, Anna Sawai, Szanada Hirojuki, Aszano Tadanobu, Kanai Hiroto, Hira Takehiro. Forgalmazza: Disney+.
A sógun a Magyar Filmadatbázison.
