A Megsemmisülni 2022 elején jelent meg Franciaországban, a szerző esetében már szokásosnak mondható nagy várakozás után, amelyet talán az is fokozott, hogy előző regénye, a Szerotonin (2019) csalódást keltett a Houellebecqtől jól ismert sablonok sekélyes újravariálásával és az életmű hálózatosságának megerősítésével.
Az új regényről született kritikák mindegyike hangsúlyozza, hogy a szerző úgy él a tőle megszokott regényvilág elemeivel – például az életközépválságban szenvedő középkorú férfi főhőssel, a közeljövő politikai-társadalmi-technológiai disztópiájával, a nyugati világ morális válságával –, hogy aztán hirtelen kirántja az olvasót az elvárásai beteljesedésének kényelmességéből. Oda helyezhető a regény fordulópontja, ahol világossá válik, hogy az elbeszélés lassú hömpölygése nem fogja megoldani az elnökválasztással párhuzamosan zajló, fekete mágiával is kódolt terrorista fenyegetéseket és cselekményeket: a rejtély így mintha nem megoldhatatlan lenne, vagy
a gonosz mintha nem legyőzhetetlen lenne, hanem érdektelenné válna a világunkban.
A Behódolásban (2015) Houellebecq a 2022-es elnökválasztási kampányból, az iszlamista merényletekből és a demokrácia működésének paradoxonjaiból bontja ki (anti)főhőse, egy egyetemi irodalomtanár megalkuvását a humanista elveket könnyedén elengedő intellektuális közegben. A merényletek utáni megnyugvást a Muzulmán Testvériség pártjának friss formációja hozza el a szocialisták támogatásával, bizarr szövetségüket a szélsőjobb elleni közös fellépés igazolja. A Megsemmisülni nem ennek a világnak a folytonosságát adja: a 2027-es elnökválasztásra való készülés időszakában a kampányok pontosan megtervezett működésébe pillanthatunk bele.
A második ciklusát kitöltő elnök taktikázása bontakozik ki hatalma átmentésére
egy politikailag jelentéktelen, a televíziós bulvárból érkező figurában, miközben a technológiai fejlődést képviselő gazdasági miniszter, Bruno Juge köré épül a kampány az örök második helyet megszerző szélsőjobbal való vetélkedésben. A politikai kampánygépezet működését Paul Raison történetén keresztül követjük végig, aki Bruno tanácsadójává és bizalmasává lép elő, és az ő személye miatt fordul majd a cselekmény egyre inkább a privát szféra világa felé, amelyben szülői, testvéri, házastársi, szerelmi kapcsolatok teszik láthatóvá az egyéni döntések korlátozottságát.
A Paul körül kitáguló, majd összeszűkülő regényvilág mintha példázatos módon fordítaná szembe az individuum történetét a világpolitikai jelentőségű eseményekkel, perspektívaváltásokkal megmutatva az egyedi ember jelentéktelenségét a történelemmel szemben, egy ponton túl azonban a történelem jelentéktelenségét az egyedi emberrel szemben. A regény beszélő neveinek ereje hasonlóképpen bizonytalan: az ötvenedik életévét betöltő főszereplő vezetékneve észt, rációt jelent,
céltudatos, minisztériumi karriert befutó, mégis szürke figurája a középszerűséget hangsúlyozhatná,
kívülállósága, a világot és önmagát is folyamatosan megfigyelő, rezignált karaktere azonban egyfajta melankolikus szatírává formálja az ő nézőpontja köré rendeződő történetet. Felesége, Prudence (’megfontoltság’), az adóhatóságnál dolgozó hivatalnok alakja sokkal karikaturisztikusabb: házasságuk a nő „vegán fordulatával” (27.) kezd megromlani, de nyugvópontra jut egy olyan elhidegüléssel, amely az intimitást és a szexuális vágyat is felfüggeszti. Prudence a lakásban széthagyott könyvek és újságok szerint
wicca-szeánszokra jár, útkeresése a modern ember transzcendenciahiányának kigúnyolása,
alakja – a Paullal való későbbi újra egymásra találásuk ellenére – mégis halovány marad. Bár a férfi megállapítja, hogy talán mindketten az apák The Beatles-rajongásának köszönhetik keresztnevüket, érdemes lehet a Szent Pálra tett allúziót is megemlíteni – éppen a már emlegetett példázatos olvasás lehetősége miatt. Amikor Paul és Prudence között újra felerősödik az intimitás, a férfi a Pál apostol által idézett krisztusi tanítást parafrazeálja: „könnyű volt újra egy testté válnia vele, ahogy Szent Pál mondta volna” (404.), akinek a szavai az Egy sziget lehetősége (2006) végén is megjelennek a Lakoma kommentárjában. A telep elhagyása utáni vándorlásában ugyanis Daniel25 megtalálja a Marie23 által hátrahagyott fémhengerben Platón dialógusának egy részletét, amelyben Arisztophanész reflexiója olvasható a szerelemről, a szerelmesek eggyé válásáról, Erószról mint a teljesség kereséséről.
Ezt a vágyakozást kapcsolja össze azután Daniel25 az európai gondolkodással, illetve Szent Pál tanításaival:
„Ez volt az a könyv, amely megmérgezte a nyugati embereket, majd az egész emberiséget, s amely arra késztette őket, hogy undorodjanak a racionális állat-lényüktől, és elültette bennük az álmot, amelytől kétezer éve próbál megszabadulni, hiába. Maga a kereszténység, maga Szent Pál is kénytelen volt meghajolni ez előtt az erő előtt. »És lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az Egyházról szólok.« Még a legutolsó emberi életírásokban is fellelhetjük ezt a gyógyíthatatlan nosztalgiát.” (453–454.)
Nem arról van persze szó, hogy a két regény közül bármelyik is teológiai és filozófiai dilemmák megoldását adná, mégis felvillantják a nyugati ember megszállottságait – például a boldogságkeresés vagy a haláltól való szorongás tárgyában. Az Egy sziget lehetőségében Daniel25, a Megsemmisülniben pedig Paul története mutat rá ezeknek a magatartásmintáknak a válságára, vagy éppen a megélés kivételességére.
Paul és Prudence ezt a platóni-páli teljességet végül megélik a férfi életének utolsó heteiben, a halál közelségét elfogadva.
A családban létező más házastársi, szülői-gyermeki és szerelmi kapcsolatok is a megélés lehetőségének a bizonytalanságát mutatják. A regény szinte brutálisan sarkítja ezeket a viszonyokat: Paul öccse, Aurélien Indyvel, egy olyan újságírónővel él elhidegült házasságban, aki a leendő anyósa „boszorkányos” feminista (167.) szobraiért való rajongása miatt megy hozzá a férfihoz, majd később is szakmai és magánéleti hasznot húz a családban zajló fordulatos eseményekből. A hajdani titkosszolgálati hivatalnok apa, Édouard a sztrókja után kómába kerül, és bár ébredése után nem tér vissza minden agyi funkciója, tekintetével és kézszorításával képes lesz kommunikálni, Madeleine pedig – egykori szociális segítője, majd kései szerelme – mellette marad, és kapcsolatuk ebben a kontemplatív állapotban is különlegesen gyöngéd. Paul lánytestvére, Cécile és férje, a munkanélküli jegyző házassága olyan szempontból erős szövetség, hogy a nő mély katolicizmusa és Hervé racionális világlátása rendkívüli erőt ad számukra minden érzelmi vagy anyagi nehézség, sőt, a tragédiák megélésében.
Mindez persze a Houellebecq-től nagyon is ismerős populárfilozófiai elmélkedések közhelyességének szintjén is megjelenik,
jellemzően Paul reflexióiban, aki felesége munkaidőn túli és hétvégi spirituális kalandjaival kapcsolatban fűz például kommentárt az életről és a halálról való jellegzetes európai gondolkodáshoz: „Volt azonban valami, amiben Prudence feltétlenül hitt, kétkedés nélkül: a reinkarnáció. Paul ezt különösnek találta, mintha valaki önként lemondana minden reményről a jelenlegi megtestesülésével kapcsolatban, és egy második esélyt, egy második leosztást kérne a sorstól – márpedig Paul szerint egyetlen megtestesülés bőségesen elég, hogy véleményt lehessen alkotni az életről; […] még ha a nyugati ember hozzáállását vesszük is, sokan a halálukig abban az illúzióban élnek, hogy az életük bármikor váratlan fordulatot vehet, és radikálisan más irányba kanyarodhat; ha eltekintünk a vallásos dimenziótól, a reinkarnáció tulajdonképpen csak ennek a gondolatnak egy szélsőséges variánsa.” (405.)
A külvilágban zajló események – az elnökválasztási kampány fordulatai, a kiberterrorista cselekedetek utáni nyomozás, Indy árulása – mellett így fókuszál az elbeszélés egyre inkább az érzelmi kötelékekre, az ember mint olyan létezésére a világban, a boldogság apró, kitáguló pillanataira, a kontempláció valóságos élményeire. Térpoétikai szempontból is különös a Megsemmisülni:
a politikai vonatkozású események legtöbbje a minisztérium kafkai terében játszódik,
ahová a gazdasági miniszter beköltözik, miután feleségével a különélés mellett döntenek, de Paul és Prudence lenyűgöző kilátással bíró tágas lakása is hosszú ideig egymás elkerülését és a világból való kizáródást szolgálja. Párizs heterotopikus terét talán a legjobban a 17. században alapított Pitié-Salpêtrière kórház jelzi, amely Paul kezelésének ad helyet, és az olvasóban nyilván felidézheti az egykori hírhedt intézményt, ahová a koldusokat vagy éppen a járványos betegek legelesettebbjeit gyűjtötték össze, de prostituáltakat is tömegével elzártak az intézményben kialakított „dologházban” (maison de force). A 19. századi klinikai orvoslás kiteljesedésének a kórház az egyik kulcshelyszíne lesz: Jean-Martin Charcot itt végzi a „hisztérikus” nőkön híres-hírhedt hipnózis-kísérleteit.
Természetesen Foucault számára is emblematikus a kórház a 19. századi társadalmi változások bemutatásában:
A bolondság történetében (1961) és A klinikai orvoslás születésében (1963) a kórház az elzárás, a normalizálás és a biohatalom példái közé kerül – groteszk életrajzi adalék, hogy halála előtt Foucault-t magát is itt kezelik (1984). Aurélien munkája Loire menti kastélyok tereibe viszi el az olvasót, ahol a férfi a jelenből kiszakadva több száz éves kárpitokat restaurál. A Raison család otthona Beaujolais-ban nem látható a térképeken és az állami adminisztrációban, hogy Édouard-t nyugdíjazása után is védhesse a titkosszolgálat: ide hozzák el majd a kómából felébredő férfit az ápolási otthon disztópikus teréből, de az egykori rezidencia nemcsak az ő különös idilljének, hanem a családi találkozásoknak és egy felforgató tragédiának is helyszíne lesz.
A birtok térképét a regény illusztrációként közli, ahogyan Európa térképét is a rászerkesztett pentagrammával,
amelynek szögei a merényletek helyszíneit jelölik. Irracionális terekként adódnak a cselekményhez Paul szorongásos álmainak helyszínei, amelyek a lifttől kezdve az éjszakai sikátorokon át félelmetes természeti képződményekig vezetnek, és talán kicsit szájbarágósan a haláltól való rettegést viszik színre.
Engem a magyar kiadás gondolkodtatott el igazán, milyen jelentéseket is képes mozgósítani a regény címe, hiszen a valamire vagy valakire irányuló aktív cselekvést (megsemmisíteni) a magyar fordító elszenvedésre, megtörténésre (megsemmisülni) módosította, és ezzel a semmi jelentésére is ráirányíthatta a figyelmet. Az anéantir tehát tárgyas ige, az anéantissement főnév viszont egyszerre jelent megsemmisítést és megsemmisülést. A latin nihilből jövő néant (’semmi’) szótő a francia kultúrtörténetből számomra bizonyosan felidéz két kontextust: az egyik Baudelaire Le goût du néant (Babits fordításában: A semmi vágya) című verse A Romlás virágaiból (1857), amelyben
a küzdés, a remény és a gyönyör elengedése után a versben megszólaló alak kiszakad a világ történő valóságából,
és miközben az idő lavinaként elragadja, önmagát és a tőle hirtelen távolodó világot a kívülálló nyugalmával képes megfigyelni. A másik kontextust természetesen Jean-Paul Sartre L’Être et le Néant (1943), azaz A lét és a semmi című fenomenológiai értekezése adhatja, amelyben a semmi megtapasztalt valóság, a hiány jelölője, azaz része egy teljességnek, és nem csupán elvont nem létező. (További lehetséges kontextus a magyar olvasóknak minden bizonnyal József Attila Reménytelenül című versének utolsó versszaka.)
Michel Houellebecq legújabb regénye számomra meggyőző abban a tekintetben, hogy a kicsit megfáradni látszó életmű képes a megújulásra úgy, hogy közben tovább építi a korábbi regényekből ismert hálózatos egységet: A térkép és a tájhoz (2010) hasonlóan épít fel egy fiktív életrajzi narratívát, amelyet azután komplex társadalmi tablóvá formál, és bár közvetlenül reflektál aktuálpolitikai problémákra, összességében mégis az emberi létezés nagy dilemmáit bontja ki az olvasó elidőzésének kedvező epikus lassúságban.
Michel Houellebecq: Megsemmisülni, ford. Tótfalusi Ágnes, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Miguel Medina készítette.
