A tizenkettedik alkalommal megrendezett Friss Hús a hét blokkba osztott magyar versenyfilmeken kívül hét másik szekcióval is várta a rövidfilmek iránt érdeklődőket a budapesti Puskin moziba. A lépésről lépésre erősödő, egyre színesebb és gazdagabb merítést biztosító fesztivál nem véletlenül rakta internetes oldalára egy erejében bízó hím oroszlán képét. A főváros legrangosabb filmfesztiválja ráadásul a jövő nagyjátékfilmeseinek ad bemutatkozási lehetőséget és publicitást.
Meglehet, hogy a megerősítési torzítás miatt, de a versenyprogram alkotásait megnézve az volt a benyomásom, hogy a korábbi évekhez képest sokkal többen – akarva vagy akaratlanul – közérzetfilmet forgattak. Senki sem ebből a beszámolóból fog újonnan arról értesülni, hogy a húszas évek Magyarországán milyen közhangulat uralkodik, sokszor mennyire fojtogatónak, toxikusnak, egészségtelennek érződik itt élni. Hiszen a bőrünkön tapasztaljuk: akár úgy, hogy valamiféle menekülőutat keresünk, legyen az külső vagy belső emigráció; tehetetlen, apatikus belenyugvás vagy önfelszámoló szembeszállás a minket körülvevő közeggel. Sokszor – a lassan megfövő békaként – csak akkor szembesülünk mentális és pszichés egészségünk roncsoltságával, amikor hosszabb-rövidebb időre megtapasztaljuk, milyen más országban élni, lenni. Az okokat nem is olyan nehéz felfejteni: a világjárvány, a gazdasági- és energiaválság, a szomszédunkban tomboló háború okozta szorongás és létbizonytalanság, amit a magyar kormány félelmeinkre játszó propagandája még tovább sulykol.
Csoda, ha mentálisan mindenki rottyon van?
Ne feledjük, hogy a Friss Húson vetített filmek alkotói általában pályakezdők, húszas-harmincas éveikben járnak, így nekik ráadásként ott van a kapunyitási pánik, a klímaszorongás, a lakhatási válság és az az életre szóló trauma, amit a sokuk feje felett (esetleg aktív ellenállásuk ellenére) önkényesen szétvert alma materük, az SzFE esete jelent. Eddig is nehéz és bizonytalan pálya volt filmrendezőnek (operatőrnek, dramaturgnak stb.) tanulni, de jelenleg csak a rezsimnek kedves témák és személyek érvényesülhetnek. Több idén bemutatott diplomamunka is a freeszféseket befogadó külföldi egyetemek égisze alatt készült.
Mindezek változatos módokon és mértékben itatták át az idei kínálatot, ám minőségi szempontból nem lettek megtermékenyítő hatással. Nem tudom, hogy a kínálat volt-e gyengébb vagy a válogatás hagy-e kívánnivalót maga után. Elmagányosodás, rosszul működő családok és párkapcsolatok, feldolgozatlan traumák, láthatatlan, lehúzó erők fogságába esett, létező, de nem valódi életet élő fiatalok.
Ezeket a fontos és aktuális témákat jószerével nem sikerült erős, működőképes, művészileg érvényes művekkel megfogni.
Tegyük hozzá, piszok nehéz ez a feladat, amibe talán sok rutinos filmkészítőnek is beletörne a bicskája. Ám a fiatalok nagyrészt arról készítenek filmet, amiben ők vannak, helyettük ezt mások – hitelesen – nem tehetik meg.
Marcang
Elsőként egy olyan filmet ajánlok, amire a fentiek kevéssé vonatkoznak. Komáromy Bese kétszereplős története egyetlen zárt térben, egy fotóstúdiónak is helyet adó lakásban játszódik.
Gyorsan megértjük a leosztást, a profi fotóshoz (Dér Zsolt) érkezik a fiatal modell (Pásztor Dániel), előbbi van domináns pozícióban, ám pont ennek a dinamikának a kiszámíthatatlan változása adja a sztori gerincét.
A lemeztelenített test egyszerre a vágy tárgya és munkaeszköz a fotós számára,
aki a képeken egy általa megálmodott perszónát akar megjeleníteni és birtokolni, a testben lakó valódi lélekre nem kíváncsi. Sőt, a tekintetének és kamerájának kiszolgáltatott ember számára egy projekt a sok közül, nem néz ki sokat belőle. Ám a Humen magazin címlapjára kívánkozó tökéletes kép elkészítésének mágikus pillanata után feje tetejére áll az addigi viszonyrendszer. A Tom Ford (Éjszakai ragadozók) csodás képeit és hangulatát idéző vizualitás (Kóródi Dániel), az ihletett vágás (Kővári Szabolcs), a valóság és a képzelet kellően titokzatos vegyítése, a Dér és Pásztor közti erős kémia kiemeli a mezőnyből a Marcangot.
Pun Intended
A reklámfilm-rendezőként ismert Jack Turits magyar színészekkel, angol nyelven forgatott kisjátékfilmje Jórgosz Lánthimosz köpönyegéből bújt elő. Három abszurd szituáció váltogatja egymást.
Az apja temetésére síró embereket castingoló fiatalember, majd maga a temetés, ahol „közönség” előtt kell a szerepet eljátszani. Egy furcsa véradóverseny, ahol az nyer, aki a legtöbb vért tudja adni, míg a többiek belehalnak a vérveszteségbe.
A leghangsúlyosabb egy képzeletbeli ország groteszk hivatali procedúrája.
Az állampolgárság elnyeréséért itt a hazájukból elmenekülők (többeknél fel is olvassák, milyen nyomós okok miatt voltak kénytelenek elhagyni otthonukat és milyen tragédiákat éltek át) egy gyilkos párbajban kell részt vegyenek. A látszólag kegyet gyakorló állam nevük helyett egy számsorral jelöli a menekülteket, akiket csak akkor fogadnak be, ha egy másik menekült gyilkosává válnak. Az egyszerre nevetségesen akkurátus és barbár eljárás azzal zárul, hogy a „győztes” szívére tett kézzel elénekli a Hull a pelyhes… dallamára íródott himnuszt. Vajon egy váratlan helyzet megakasztja a normál ügymenetet?
Tavasz
Roszik Fruzsina Zsuzsanna filmjének alaphelyzete is mutat némi lánthimoszi hatást. A nyugdíjhoz közelítő Zsuzsa (Antal Olga) munkája mellett némán szolgálja férjét és felnőtt fiát egy külvárosi panellakásban.
Férje számára már teljesen láthatatlan, fia egy-két szóval még kommunikál vele, így ebben a kapcsolatban minimálisan még pislákol anya-identitása. A maga szürke, hétköznapi módján egyre elviselhetetlenebb életét az őt lassan összenyomó szobája jelképezi. Öntudatlan lázadásként Zsuzsa elkezd fiatalodni: belső órája az őszből viharos gyorsasággal visszafordul a tavasz felé. Ennek előbb csak külső jeleit látjuk, mint az új és színes frizura, a visszatérő menstruáció, majd a magyar Benjamin Button – hiába őrzi még egy idős nő külsejét – viselkedésével is jelzi, hogy nem tűri tovább a cseléd szerepét, fellázad és igyekszik megtalálni elveszett személyiségét. Roszik filmje nem találja fel a spanyolviaszt, ám egy jól működő sztorival, könnyen dekódolható jelképekkel beszél arról,
mit tehetünk, amikor beleragadtunk egy minket is romboló, toxikus helyzetbe.
Lehet, hogy csak a csoda segíthet rajtunk? Vagy esetleg az, hogy megpróbáljuk – ami az évek múlásával egyre nehezebb – konzerválni, fiatalon tartani a lelkünket.
Diamond Beauty
Manapság a legtöbben inkább a testüket próbálják különböző módszerekkel fiatalon tartani, nem a lelküket.
A fiatalság- és testkultusz számára csak a külső, a látszat a fontos, ebben a témában már igen sok film készült, mint például az ősszel a hazai mozikba kerülő The Substance. Az idei Friss Hús legjobb élőszereplős magyar versenyfilmjének választott Diamond Beauty, melyet rendezője, Korom Anna egészestéssé akar bővíteni, egy olyan főhőst állít elénk, az 52 éves műkörmös Máriát (Nyertes Zsuzsa), aki már rengeteg plasztikai műtéten van túl. Könnyű lenne gúnyt űzni a párducmintás szettet, póthajat, műszempillát és műkörmöket hordó, magányos nőből, de Korom szerencsére nem ezt az utat választja.
Az egyetlen igaz dologgal foglalkozik, ami megmaradt Máriában: harminc éve szerelmes Kálmánba,
aki most újra feltűnik az életében. Annak idején szó nélkül elhagyta őt, ám a nő azóta is magát okolja ezért, innen gyökerezik a rajta azóta elhatalmasodott testképzavara. Aronofsky test-filmjei (A pankrátor, Fekete hattyú) kapnak egy csipetnyi Almodóvar-csavart (főleg a Ramón nevű roma transznemű prostituált személyében) a 2020-as évek Budapestjének boncasztalán.
Apád
Az animációs felhozatalból fontos kiemelni A madár gyermekeit, melynek nőalakja talán túl bátor képzettársítással a modernista brazil festőnő, Tarsita do Amaral figuráira emlékeztet.
Míg A madár gyermekei egy apokrif latin-amerikai teremtésmítosz, Kühnel Szabó Anita szintén momés animációja egy toxikus apa-fiú kapcsolat felvillantása egyenesen a Purgatóriumból. A fiatal Miklós azért érzi magát szerencsétlennek,
élete azért kudarcos, mert apjától sosem kapott mást, csak becsmérlő szavakat.
Ám a hét főbűntől való megtisztulás útján az egoista, borostás, elhízott, hálóköntösös apa botcsinálta Vergiliusként kíséri fiát Isten felé, miközben továbbra is reflexszerűen dominálja le őt. A saját élethazugságaiból kiszabadulni nem tudó apa nemcsak fia életét pokollá tevő bűnös, hanem saját szüleinek és irigységének áldozata is. A szimbolikus út Miklós esetében legalább annyira szól apja, mint saját maga megismeréséről, így aztán a végső cél elérése már hidegen hagyja. A legjobb magyar animációs filmnek választott Apádban az apa hangját Scherer Péter, míg a fiúét Jéger Zsombor kölcsönözte.
Az utca másik vége
Szintén egy apa és fia a főhősei a Bécsi Filmakadémián Michael Hanekétől filmrendezést tanult Nagy Kálmán 2022-es alkotásának.
Ám itt a(z alsó-)középosztálybeli apa (Nagy Zsolt) fia védelmezője, közösen keresik fel azt az osztálytársat, aki zaklatja a kilencéves Ábelt. Az utca végén, jól látható szegénységben élő család gyanakodva fogadja a váratlan vendégeket.
A zaklatás részleteit az apa civilizált, összeszedett, higgadt, de nem vádaskodó elbeszéléséből ismerjük meg.
A másik apa vele ellentétben nem finomkodik, bántalmazza saját fiát, bocsánatkérésre kényszeríti. Ábel apja nem tudja uralni a szituációt, mely nem a tervei alapján alakul, Bence apja viszont zsigerből reagál, gyors megoldást keres, nem célja megérteni a részleteket és a motivációkat. Míg Bencét szülei túlzottan szabadjára engedik, addig Ábel helyett apja igyekszik megoldani a nehéz helyzeteket, passzivitásra kényszerítve fiát. Ám Ábel történetének egy fontos pontja utólag hazugságnak bizonyul, így – bár tudja, hogy ezzel hitelessége elpárolog – fia kérésére is úgy dönt, visszamegy Bencéékhez. Nem a jó szándéka a hiba, hanem az, hogy
nem tudja, hogyan kell célravezetően, jól kommunikálni a társadalmi hierarchiában alatta levőkkel.
Így minden kimondott szó tovább mérgesíti a viszonyt, amit sosem lehet már jóvá tenni. A végig feszült film tökéletes allegóriaként is működik, mely a magyar társadalom tragikus kettészakadásáról tudósít, ahol már a közös nyelv sincs meg ahhoz, hogy megértsük és elfogadjuk egymást, illetve sikeresen oldjuk meg közös gondjainkat.
12. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, Budapest, Puskin mozi, 2024. május 30 – június 5.
A borítóképet Pauló-Varga Ákos készítette.
