Székely Szabolcs verses meséje az a fajta gyerekkönyv, amely gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól, de az utóbbinak mást, többet nyújt. Működik mint bájos kalandtörténet, és működik mint önismerethez vezető beavatástörténet, számos kulturális utalással és találó társadalomrajzzal. Felnőttmese minőségében bonyolultabb és kissé nyomasztóbb is annál, mint amit a „hat éven felülieknek” besorolás ígér, de a megnyugtató végkifejlet ismét derűssé teszi a képet, és segít, hogy felnőtt és gyerek akár együtt is élvezze az olvasást.
Kitűnő ötlet volt éppen egy csigát (Dömpert) megtenni főszereplőnek. Először is, így minden, ami olyan kicsi, hogy még a gyerekolvasónak is kívül esik a látókörén, most nagyító alá kerül.
Hasznos és fontos újra meg újra felhívni a figyelmet arra, hogy hány különféle élőlénnyel osztozik a világon az ember,
egészen kicsinyekkel is, akik számára az ő saját világuk éppen olyan nagy, mint nekünk a miénk. Ez a választás önmagában is azt eredményezi, hogy a gyerek (és a felnőtt) együttérzést tanuljon, de a cselekmény is erre erősít rá: nem egy kaland végződik azzal a mesében, hogy az állatok megértik egymás motivációit, és sikerül feloldaniuk a konfliktusukat.
A cselekményt alkotó kalandok abból következnek, hogy éppen egy csiga kel útra a történet elején, mégpedig egy tehetségkutatóra. Nála nagyobb vagy gyorsabb élőlénynek távolról sem jelentene ekkora kihívást célba jutni, és nem is kaphatna egy hevesebb zivatartól agyrázkódást, amitől elveszíti az emlékezetét, így elfelejti, hol van az otthon, ahol a tehetségkutatóhoz szükséges gitárját tartja. Utazása ezáltal válik egyszerre szó szerintivé és (több szinten is) jelképessé.
A „csigaság” ugyanis számos átvitt jelentéssel bír a történetben.
Azzal, hogy a főszereplő hebrencs, kapkod, hogy mindig előbb beszél, mint ahogy gondolkodna, és ezzel bajba keveri magát, vagy éppen megsérti az egyetlen barátját, könnyű azonosulni az olvasónak, de folyamatosan ott van a szövegben a figyelmeztetés: csigaként csak akkor lesz önmaga, ha sikerül lelassulnia. Egyébként is, a feladata a hazatalálás, ami jelen esetben szó szerint azt jelenti, hogy meg kell találnia önmagát. A történet vége felé még az is elhangzik, hogy szomorúságában úgy cipeli magát, „mintha könnyű terhet” vinne (100.).
A bevezető is hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a csiga elvont problémájával – azzal, hogy nem tud jelen lenni az „itt és most”-ban – bizony éppen olyan könnyű azonosulni, mint a kapkodásával.
Csakhogy ezt a problémát nem a gyerek, hanem a felnőtt olvasó érezheti át igazán.
Nem is biztos, hogy szerencsés pont a bevezetőbe tenni ezeket a szakaszokat, hiszen egyáltalán nem gyerekekhez szólnak. Igaz, arra, hogy mit jelent (jelen) lenni vagy nem lenni a mindennapokban, nem lehet elég korán felhívni az olvasó figyelmét.
A mese jelentéseinek ez a rétege viszont már csak azért is felnőtteknek való, mert elég nyomasztó belegondolni.
Dömper csiga létére madarak közé vágyik, vagyis többre, mint amire született;
művészi szelleme szárnyalni akar, míg lassú és puha teste lehúzza; talán volna esélye ugyanazt teljesíteni, mint amit a madarak, de rájön, hogy még ha sikert érne is el köztük, nem fogadnák be igazán; és az egész csak egy nagyon szép illúzió – mindez csupa keserű, kritikus meseelem, amelyeket a vigasztaló végkifejlet sem tud feledtetni.
Ettől függetlenül az, hogy a mese mégis optimista módon zárul, nem jelenti, hogy hamis képet mutatna, ellenkezőleg.
Azt is láthatóvá teszi, hogy a boldogságnak ára van, és csak az kapja meg, aki az árat megfizeti:
aki keresés közben nem feledkezik el arról a barátról, aki igazán szereti, mert ő fontosabb, mint a hírnév és a rajongók. Aki megérti, hogy a keresés végén nem feltétlenül azt fogja találni, amiért elindult, hiszen közben ő maga is megváltozik – de ettől nem biztos, hogy rosszabbul jár.
Ahogyan az állatmesékben megszokhattuk, minden állat egy-egy embertípust képvisel, ami olykor szelíd iróniát, máskor csípős humort eredményez, de mindenképpen komikumforrás a szövegben. A gyík, aki a nyelvével szimatol, detektív. A vakond, aki mélyre ás, pszichológus. Az imádkozó sáska motivációs tréner, akiért vallásos tisztelettel rajonganak, de sajnos elég veszélyes. A sün pedig rendőr, akinek a tüskéitől akkor is mindenki fél, ha civilben van. Ha sikerül valamelyikükhöz egyénként közelebb kerülni, és ember (illetve állat) módjára beszélni vele, az esetleg megoldhatja a találkozásokban rejlő konfliktushelyzeteket. Máskor azonban még ez sem segít. Nem nagyon találni rokonszenves csoportot, egyáltalán működő közösséget a történetben.
Éppen ezért igencsak kritikus társadalomkép bontakozik ki a meséből,
ami szintén nyomasztó lehet a felnőtt olvasó számára. Sajnos időnként meglehetősen egysíkú is a könyv: nem biztos, hogy a felbukkanó jelenségeket minden esetben érdemes éppen a szatíra eszközével ábrázolni. A gyerek persze könnyebben túlteszi magát ezeken a szakaszokon, mivel nincs még a vonatkozó élethelyzetekről tapasztalata. Az viszont ugyanebből kifolyólag előfordulhat, hogy unatkozni fog rajtuk.
A kaland és a humor ellenben fenntarthatja a gyerek figyelmét is – különösen az utóbbi. A szövegbeli szójátékok egyértelműen gyerekeknek szólnak: a giliszták kukacoskodnak, a csiga elcsigázva mászik, a sün sündörög, és természetesen annak is el kell hangoznia a csiga részéről, hogy „hogy lehettem ekkora egy állat”. Azt pedig mindenképp megtanulja a meséből a gyerek, hogy
a konfliktusokat szokatlan és kreatív módokon is fel lehet oldani, sőt, valószínűleg így jár a legjobban az ember. Illetve a csiga.
Az, hogy Dömper a kalandjai közben együttérzést tanul, és ennek a művészete által hangot is tud adni, a legváratlanabb helyzetekből is kisegítheti. Nem mellesleg a történet végén ugyanez a művészet segíti hozzá ahhoz, hogy – ismét szokatlan, sőt normaszegő, karneváli módon – egyetlen estére mégiscsak működő közösséget teremtsen az állatokból.
Azt azért érdemes megemlíteni, hogy bár a csiga minden állattal – különösen a csapatostul jelentkezőkkel – szemben kritikus, és gyakran fél és/vagy elhatárolódik tőlük, voltaképpen valamilyen szempontból mindegyiküknek igaza van. Annak is, amelyiknek egyébként az egész lénye hamis (mint az imádkozó sáskáé). Hisz mindegyik ugyanarra figyelmezteti őt, még akkor is, ha erről ők maguk sem tudnak. Dömper hibát követ el, amikor sorra elveti a tőlük hallottakat. Akik, illetve amik végül segítenek neki önmagára találni – egy hajléktalan, egy magányos kislány és egy kakaós csiga –, azok sem tudatosan nyújtják a támogatást: Dömper jön rá végre, hogyan kell saját magára vonatkoztatva értelmeznie azt, amit lát és hall.
Mindkét emberalak lehet Dömper metaforája.
A hajléktalanság réme (a történetben bűncselekmény) végigkíséri Dömper útját, és ő akkor talál magára, amikor először elgondolkodik azon, hogy az ilyen ember egyszerre van otthon mindenütt és sehol. Az, ahogyan a kislány önmagával versenyez, megérteti vele, hogy nem feltétlenül a többi állattal kell összemérnie magát a tehetségkutatón. A kakaós csiga pedig (igen, metafora és humor egyáltalán nem zárják ki egymást) arra veszi rá Dömpert, hogy kívülről lássa önmagát, és felfogja végre, hogy csak hátra kellene néznie. A péksütemény továbbá eszköz arra is, hogy a kislány biztosítsa a hajléktalant az együttérzéséről – amivel Dömper is elég sok problémát megold a történetben. Ráadásul az, hogy egy férfiról és egy kislányról van szó, visszautal a cselekmény kezdetére, Dömper bemutatására – a csiga ugyanis kétivarú állat, mivel „a szent Természet alkot ily csodákat” (8.).
Ahogyan a csiga háza visszahajlik, és ahogyan Dömper történetének vége visszanyúl az elejéhez, úgy reflektál saját magára is a szöveg folyamatosan.
Soha nem hagyja az olvasót megfeledkezni arról, hogy amit olvas, az irodalmi alkotás,
és újra meg újra fel is hívja a figyelmet saját irodalmiságára. Az elbeszélő beszélget az olvasóval, utalgat a saját idegesítő viselkedésére, és nem utolsósorban beilleszti szövegét a művészi hagyományba. A négyütemű tizenkettesek és a páros rímek már a gyerekeknek is ismerősek lehetnek a János vitézből és a Toldiból, a nagyobbak pedig már az idézetek közül is felismerhetnek néhányat. Aranyt, Csokonait, Varró Danit biztosan – Dantét nem valószínű, azt a felnőtt tudja értékelni, a „szintén zenész” utalással együtt. Ugyanígy azt is, hogy Dömper utazását eposzi kellékek teszik a maguk kiforgatott-komikus módján mitikussá; valamint azt, hogy a csiga maga válik azzá a művésszé, aki egy ilyen szöveget megalkothat. Vagy éppen azt, hogy a csiga dalai, amelyek betétszövegekként jelennek meg, a legváltozatosabb műfajokban és rímrendszerekben íródtak.
Horváth Ildi illusztrációi nagyszerű kiegészítői a könyvnek. Bájosságukkal szerethetővé teszik még a kezdetben ellenszenves szereplőket is, és
sokat elvesznek a nyomasztó részek sötétségéből.
Minden oldalon megjelennek, néha csak apró mintaként (szálló falevelek, madarak, hulló jégdarabok, a lap sarkából kinövő virágok vagy a közepén repülő pillangó), ahol viszont féloldalnyi hely jut nekik, ott bonyolult képként. Különösen jó ötlet volt egyes oldalakat teljes egészükben beszínezni, például amikor jön a vihar, vagy amikor Dömper belecsúszik a vakondtúrásba. Egyedül magának a főszereplőnek az anatómiájával gyűlhetett meg az illusztrátor baja: keze van a csigának a szövegben is, de ha a szemét olyannak ábrázolta volna, amilyen a „valóságban”, a mese szerint is, akkor inkább rémisztő hatást keltene az illusztráció. Az eredmény kedves és gyerekkönyvbe illő, de nem túl pontos.
Székely Szabolcs meséje tipikusan arra való könyv, hogy együtt olvassa felnőtt és gyerek. A klasszikus állatmesék mintáját követve az emberről és az ember világáról mond a legtöbbet, így informatív, de kisebbek számára is jórészt befogadható módon. Azzal pedig, amit az önismeret és az együttérzés fontosságáról tanít, helyet szerez magának bármely gyerek nevelődésében.
Székely Szabolcs: A csiga, aki nem talált haza, Horváth Ildi rajzaival, Móra, Budapest, 2023.
A borítófotót Timár Sára készítette.
