Az Agymanók 2. a pubertáskorral folytatja az animációs köntösbe bújtatott, komplex pszichés-lelki folyamatok edukatív magyarázatát, melyben az eddig olajozottan működő érzelmi gépezetet megbénítja a szorongás.
Nem osztottak könnyű szerepet az elsőfilmes Kelsey Mann-re: nem csak a Pixar utóbbi időben megcsorbult renoméjának helyreállítását bízták rá – különösebb rendezői tapasztalat nélkül –, hanem ahhoz az azóta animációs berkeken belül referenciaként, hivatkozási pontként emlegetett kultfilmhez kellett az első tradícióit megtartó, azt kreatív krafttal bővítő folytatást elkészítenie, amelyet sokan minden idők egyik legjobb animációjaként aposztrofálnak.
Az amerikai gigacég egy ideje láthatóan nem találja a lépést,
ugyan filmjei rendre képviseltetik magukat az Oscar-gálán, a kritikai és nézői fogadtatás, valamint a box office adatok is a fáradás jeleit mutatják. Utoljára 2019-ben a Toy Story 4. tudott jelentősebb bevételt generálni (200 millióra hozott több mint 1 milliárd dollárt), majd a kasszáknál nagyot zakózó, ellenben a közönség és a szakma tetszését elnyerő Lelki ismeretek után sorra érkeztek a Pixar mércéjétől egyre inkább elmaradó projektek.
A Luca, Pirula Panda, Lightyear hármas bukása után először a relatív sikerként jegyzett (bár minőségét tekintve inkább az előbbiekhez tendáló), őselemeket tematizáló Elemi mutatott életjeleket, ám minden rajongó a 2022-ben bejelentett Agymanók 2-től várta a Pixar reneszánszát. Nem arról van szó, hogy az edukatív szándék és a stúdióra jellemző formai jegyek eltűntek volna (ötletekben, fontos felvetésekben bővelkedett a Luca vagy a menstruációra fókuszáló Pirula Panda is), inkább a fantáziadús, gyerekek és felnőttek számára egyszerre működő mély tartalom,
a cég által eredményesen használt „X-vegyszer” hatása kezdett filmről-filmre halványulni.
Hasonló cipőben jár a Disney is, mely ugyan évek óta próbálkozik a Pixarra hajazó, saját gyártású produkciókkal – legyen szó az Encantóról, a Fura világról vagy a stúdió történetének egyik mélypontjaként emlegetett Kívánságról –, azok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, így az Agymanók 2. egyfajta make or brake szituációban kitüntetett projektté avanzsált, melynek egyszerűen sikerülnie kell, úgy gazdasági, mint kritikai szinten.
A méltán piedesztálra emelt első film után evidens lépés volt, hogy a fiatal Riley története a pubertáskorral folytatódjon,
amellyel a lehetőségek végtelen tárháza nyílt meg az alkotók előtt. A sokasodó, egymással versengő érzelmek, az általános és középiskola közötti átmenet kényelmetlen érzete, az első fellángolás, többfrontos megfelelési kényszer, sokasodó hangulatingadozások, ütköző énképek mind-mind kiváló táptalajt biztosítanak az eredeti erényeit megtartó, azt organikusan kibővítő folytatáshoz.
Ugyan csak két év telt el, az immár 13 éves Riley már kinőtte kedvenc szivárványos pulcsiját, közeleg a középiskola, ám előtte egy jégkorongtáborban szeretné bebizonyítani, hogy a pályán és azon kívül is a Tűzsolymokhoz tartozik. A folyamatot és az azzal járó drasztikus jellembeli változásokat azonban már nem a megszokott ötös koordinálja:
négy új érzelem alapjaiban forgatja fel a fejhadiszállás idilljét, élükön Feszkóval,
aki praktikus okokból száműzi Derűéket, hogy jórészt egyedül teremtsen új, emlékekből és a tudat forrásából gyökerező meggyőződésszálak átkötéséből álló énképet. A memória sötét pincéjébe száműzött régi érzelmek versenyt futnak az idővel, hogy Riley elmelabirintusán keresztül visszajussanak a fejhadiszállásra és megakadályozzák az önkényes önképcserét.
A felvezetés után az eredeti logikáját követő két, párhuzamos szál eseményeibe csöppenünk, melyek az újdonsült lakók bemutatása mellett további jelentésrétegeknek (elmemintázatoknak) ágyaznak meg. Amellett, hogy immár kilenc érzelem dinamikáját követjük,
tovább bővül az irányítóközpont falain túl húzódó, gazdag tudathálozat.
Visszatérnek a személyiségszigetek és az emlékek végtelennek tűnő útvesztői, de az évek alatt változó viszonyokon (pl. a család szigete egyre kisebb) túl eddig bejáratlan területek nyílnak ki, legyen szó a sötét titkok kamrájáról (mindenképpen érdemes megvárni a stáblista utáni jelenetet), az elfojtott elemeket tartalmazó széfekről vagy a gúnykanyonról. Feltűnnek legtöbbször kreatív gegekként használt egyéb mellékszereplők – a gyerekmesék interaktivitásáért felelős Eb úrfi és hű társa, a feneketlen Tasi, vagy a Final Fantasy világából importált, a gyakorlatban szinte használhatatlan videójátékhős –, rövid, de felejthetetlen Nosztalgia cameója, de a valóság síkján is kapunk egyéb karaktereket, akik az első pillanattól bálványozott Val köré szerveződnek.
Az Agymanók 2. „régi” és „új” mesteri fúziója, mely az elődben kifogástalanul működő mechanizmusok mellett megírja saját kánonját – ahogy Riley, úgy a sorozat identitása is bővül –, sőt egyszersmind formai és tartalmi hidat képez a két rész között. A megszokott Pixar-animáció minősége mellett (amit ezúttal is felbontanak egy-két jelenet erejéig) az eredeti és becsatlakozó érzelmek között párok formálódnak: Bánat és Ciki csendes együttműködése, már-már románca önmagában eladna egy spin-offot, Derű és Feszkó sokszor fékezhetetlen kontrollkényszerükben találják magukat egymással szemben. De Undor és Irigység, vagy Majré és Uncsi között is találhatunk összefüggéseket – igaz, ehhez már erősebb fantáziára lesz szükség, mivel az említett érzelmek a többiekhez képest kevés szerepet kapnak. Míg az első részben mindenkihez tudtunk kötni egy-egy emlékezetes momentumot, addig a másodikban
számos karakter (legyen az új vagy régi) elveszik az egyértelműen Feszkó és Derű konfliktusára kihegyezett kalandok között.
Uncsinak és Irigységnek pár közbevetésen túl nem jut több (még Nosztalgia is emlékezetesebb náluk), de Majré, Harag és Undor csak mellékszereplőkként sodródnak a nyomokban pizzát és brokkolit tartalmazó árral. Természetesen fontos valamilyen szintű fókusz (főleg a fiatalabb nézők miatt), ám némely érzelem fájóan alulreprezentált a nagyrészt gondosan balanszírozott narratívában.
Bár egyenes ágon következik az elsőből, a jégkorong-tematika kevéssé univerzális alapkoncepció: a gyerek-tinédzser átmenet a vázolt helyzetekből érzékelhető, sokszor nagyon szemléletes (pl. amikor megtagadja kedvenc zenekarát új barátai előtt), azonban egy egyszerűbb ötlet (az első hét az új iskolában) több azonosulási pontot, szélesebb belépési küszöböt teremtett volna a sportok iránt kevésbé érdeklődő közönség körében. Kimaradnak egyéb nagyobb ziccerek (nincs szerelmi szál vagy bárminemű fellángolás),
az újszerűség varázsa nélkül néhol leül a cselekmény, a végén látható arányok is lehettek volna tisztábbak
(az egyetemes üzenet ellenére a valós kontroll újra egy érzelem kezébe kerül, míg az első rész ebből a szempontból tisztább, kiegyensúlyozottabb üzenettel operál), ám az Agymanók 2. a nagy nyomás és az iszonyatos hájp terhe alatt bőven felnő a feladathoz.
Egyébként is ritkán fordul elő, hogy egy második rész egy lapon említhető az eredetivel – bár pont a Pixar bizonyította a Toy Story-val, hogy a konzisztens minőség adott esetben 3-4 filmig is fenntartható –, a debütáló Kelsey Mann csapata mégis megmutatta, hogy korántsem fogyott el a kreatív szufla. Ne felejtsük el, hogy
az Agymanókhoz hasonló, bonyolult lelki és szellemi folyamatokat magyarázó animációknak a szórakoztatáson túl társadalmi funkciója van
– és reméljük, hogy kedvenc érzelmeink kalandjai a már bejelentett spin-off sorozatban hasonló színvonalon folytatódnak, mert ezek a projektek jóval többet adnak egy szimpla családi kikapcsolódásnál.
Agymanók 2. (Inside Out 2), 2024. Rendezte: Kelsey Mann. Írta: Meg LeFauve, Dave Holstein, Kelsey Mann. Szereplők hangja: Amy Poehler, Maya Hawke, Kensington Tallman, Liza Lapira, Tony Hale, Lewis Black, Phyllis Smith, Ayo Edebiri. Forgalmazza: Fórum Hungary.
Az Agymanók 2. a Magyar Filmadatbázison.
