Ez a könyv – ahogyan a címe is ígéri – képregényekkel, azon belül is főként magyar képregényekkel foglalkozik. Vincze Ferenc nemcsak a képregénytudomány művelőjeként, hanem szerkesztőként, tanárként és íróként is kötődik e műfajhoz. 2017-től kezdve több tanulmánykötetet szerkesztett ebben a témakörben, mégpedig a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány Képregénytudomány című sorozatának alapítójaként, melynek a Képregénytörténetek az ötödik darabja. A Történeti és elméleti közelítések egy médiumhoz alcímmel ellátott monográfiában a szerző izgalmas történeti panorámán keresztül vezeti végig az olvasót a modern magyarországi képregény kialakulását megelőlegező, illetve elősegítő eseményektől és körülményektől kezdve a 19. századi élclapokon át egészen a kortárs képregényekig.
Vincze Ferenc két nagy részre bontotta a könyvet, melyek a következők: a négy fejezetből álló A formanyelv történetei, illetve az öt fejezetet felölelő Szerzőség, narrativitás, hibridizáció. Megjegyzendő, hogy a borító, amely Csillag István csíkszeredai grafikus munkáiból összeállított kollázs, nagyszerűen illeszkedik a kötet hangulatához, valamint a szöveg szerkesztése és tördelése is igényes munka. Már az első fejezet elgondolkodtató, hiszen
a karikatúrákról kialakult hagyományos vélekedéseken messze túlmutató módon vezeti fel a magyar képregény eredettörténetét.
A 19. század Franciaországába kalauzol el minket a szerző, ahol a század első felében megjelent a Charivari elnevezésű élclap, ami alapján később 1848-ban Lauka Gusztáv létrehozott egy magyar változatot, majd elkeresztelte Charivari-Dongónak. Ezekben az élclapokban gyakran a komikum, a kifigurázás volt a cél, de még nem volt jellemző a képek által megvalósított történetvezetés, inkább egy-egy rajzolt kép alá írt magyarázószöveg „csapta le” a poént. Vincze Ferenc példái közül talán az emberi cséplőgép szerepében lévő kritikus karikatúrája mutatja be a legjobban ezt a jelenséget (38.).

A második fejezetben egy kis időbeli ugrással elérkezünk a könyv számomra egyik legszórakoztatóbb és -izgalmasabb részéhez, amely Jókai Mór Tallérossy Zebulonjáról szól. Nem tartom magam képregénykerülőnek – ezért is akadt meg a szemem Vincze Ferenc kötetén –, de az általam olvasott képregények eléggé kiszámíthatóan kezelték azt a tényt, hogy amit fogyasztok, az egy kitalált világban játszódó, kitalált eseményekről szóló kalandos történet, amely nem reflektál semmilyen módon a befogadóra vagy a külvilágra. Néha találkoztam ugyan a híres „negyedik fal” lebontására tett kísérletekkel (például a Deadpool esetében), de nem sejtettem, hogy
ezeknek 19. századi előképeik vannak – akár a magyar irodalomban is.
Ezért volt izgalmas olvasni Jókai figurájáról, Tallérossy Zebulonról, aki intermediális közegeket megmozgató lényével igencsak felkeltette az érdeklődésemet. A médiumvándor: Tallérossy Zebulon című fejezetben példákon keresztül utazhatunk Zebulonnal a mediális terek között. Egy korai magyar élclap, az Üstökös hasábjain született meg e karakter, és még a korban rendkívül népszerű Magyar Miskát is letaszította a trónjáról, aki szimbolikusan elköltözött Amerikába, és onnan üzent Zebulonnak.
Tallérossy megalkotásánál Jókai egy új, addig még nem használt eszközt alkalmazott, mégpedig a szereplő írásban történő stilisztikai megjelenítését. Így karakterisztikát adott minden Zebulon-szövegnek, és könnyen felismerhetővé tette a figurát, aki szakállas, kackiás bajszú férfiként volt ábrázolva, és az Üstökös oldalain „kollaborált” más élclapbeli karakterekkel is. Ami viszont valóban kiemelkedővé tette Zebulont, az nem más, mint hogy az említett lapnak nem csupán képzeletbeli szereplője és szerzője volt, hanem „szerkesztőként” is megjelent benne.
Ez a fajta metagondolkodás, reflexivitás és összetettség még a kortárs médiakultúrából is gyakran hiányzik.
Jókai zsenialitását mutatja, hogy engedte szabadon megnyilvánulni szereplőjét – a kitalált karakterek számára tabusított területeken is. A kőszívű ember fiaiban nemcsak viszontláthatjuk Tallérosyt mint mellékszereplőt, hanem – mivel a cselekmény előbb játszódik, mint az Üstökösben való feltűnései – találkozhatunk a fiatalabb Zebulonnal is, és felfedezhetjük, miért vált azzá, akit megismerhettünk a későbbiekben. Ezt az eljárást nevezhetjük cameonak is, amit a mai, DC és Marvel képregény-adaptációs filmekben sajnos annyiszor használtak már, hogy fel sem kapjuk a fejünket, ha egy másik film főhőse jelenik meg egy nem róla szóló alkotásban.

A későbbiekben a szerző bevezeti az olvasót egy újabb kérdéskörbe, amelyet A szóbuborék fejezetcím is jelez.
A szóbuborék manapság teljesen megszokott és elfogadott elem,
a könyv harmadik fejezete viszont az ezzel kapcsolatos kelet-nyugati ellentéteket és a szóbuborék második világháború utáni, keleti blokkban való üldözését tárgyalva megnyit egy olyan horizontot a befogadó számára, amely által a szövegbuborék történeti jelentősége megmutatkozik. A könyv kitér arra, hogy a szovjet blokkban hogyan alkalmazkodtak a szerzők a cenzúrához, amely akkoriban a szóbuborékokat megvetendő, elkorcsosult nyugati szimbólumnak tekintette. Mivel önmagában a képszöveg-elbeszélést nem üldözték, a képek alá írt szövegek használata megengedett volt.
Az első rész utolsó alfejezetében (Egy képregény-adaptáció kiadástörténete) a képregényes Rejtő-adaptációk vannak a középpontban, ez a témakör pedig elvezet a kétezres évek közepéig. A mindenki által jól ismert történeteket feldolgozó képregények több problémát felvetettek. Az adaptációk során újra és újra feldolgozott műveknél azt vehetjük észre, hogy a szöveg átveszi az irányítást, mivel a szerzők információveszteség nélkül szerették volna közölni azt. Vincze Ferenc kitér arra a formabeli következtetésre is, hogy a képkockák fókusza mennyiben változtatja meg a regényekből már ismert történet mozzanatait:
hol időz el az olvasó, és milyen narratív tartalmakra helyezi a hangsúlyt?

Az első szakasz zárótanulmánya nagyszerűen vezeti fel a második részt (Szerzőség, Narrativitás, Hibridizáció), amely az adaptációkról és a szerzőség bonyolult hálózatairól szól.
Jogosan tehetjük fel a kérdést: ki a szerzője egy képregénynek?
A grafikus? A történet kitalálója? A főszereplő kitalálója? A képregény szerkesztője? Ingoványos talaj ez, amelyet Vincze Ferenc egy nagyon frappáns és szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató képregényen át mutat be nekünk. A Színnaratívák című fejezetben Felvidéki Miklós 2011-ben megjelent, Némajáték című alkotását elemzi. A történet egy képregénybörzén játszódik és négy szereplőt vonultat fel. A cselekmény akkor kezd fordulatot venni, amikor a szereplők a képregényen belül képregényt alkotnak, és a második szinten megmutatkoznak az első szint szereplőinek vonásai, gondolatai. Még egy külön réteget tesz hozzá, hogy minden karakternek más-más színe van a képregényen belül, ami a második képregényszinten is visszaköszön.
A következő fejezet, a Mickey Egér útja Bukaresttől Prágáig a képregényes történeti narratívákról szól. Ma már mondhatjuk, hogy a Disney a világ legnagyobb tartalomgyártói közé sorolható, épp ezért fed fel érdekes szálakat ez a rész, amelyben kiderül, hogy – a második világháború utáni európai forradalmak időszakára visszaemlékezve – miként ábrázolják a kortárs képregények az amerikai szimbólumokká vált, közismert karaktereket. A Druidák és írnokok című fejezetben a szerző egy sok félreértést magában foglaló témával foglalkozik, ami nem más, mint a címek magyarra fordítása. Ehhez egy Asterix-képregényt hoz fel példaként, melynek tükörfordítása Ceasar papirusza, viszont a magyar kiadásban Az eltűnt papirusznak fordították. Itt Vincze Ferenc bemutatja, hogy
a képregényben zajló cselekmények is más nézőpontba helyeződnek azáltal, hogy melyik címet használjuk.

Az utolsó fejezet (Hibrid vonások a magyar képregényben) a grafikus regény hibriditását vizsgálja egy kortárs magyar alkotás, Hegedűs Márton Slusszkulcs klán című munkája nyomán. A hibriditás a képkockákon belül is felfedezhető – például a japán tipográfiával ábrázolt magyar szöveg vagy az amerikai-magyar utcanevek esetében. Ennek a különleges és groteszk képregénynek az elemzése nagyszerű kódája, találó lezárása Vincze Ferenc kötetének, amely új irányokat jelöl ki a magyar képregénykutatás számára, és bizonyára elősegíti majd a jövőbeli képregénytörténeti vizsgálódásokat is.
Vincze Ferenc: Képregénytörténetek. Történeti és elméleti közelítések egy médiumhoz, Ráció–Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2022.
A borítófotót Pataki Viktor készítette.