A 60. Velencei Biennále központi témája az idegen, azaz a periférián élők, a száműzöttek, az emigránsok és a kívülállók. A kiállítás címe, Idegenek mindenütt (Stranieri ovunque), Claire Fontaine egyik neonmunkájára utal: a Foreigners Everywhere egyszerű neonreklámokból áll, amelyeken különböző nyelveken olvasható a szlogen.
A kiállításon ezek a neonmunkák szimbolikusan Velence volt hajógyárában, az Arsenaléban (azon belül a Jacopo Sansovinónak tulajdonított Giaggiandrében, avagy hajóműhelyben), a víz fölé akasztva kaptak helyet. A befogadón múlik, hogy tényként vagy fenyegetésként olvassa-e a kijelentést. A kiállítás történetének első latin-amerikai főkurátora, Adriano Pedrosa számára a 2024-es kiállítás koncepciója kettős jelentéssel bír: nemcsak azt sugallja, hogy bármerre is járunk a világban, találkozunk azokkal, akiket idegennek vélünk, hanem azt is, hogy
bárhol is találjuk magunkat, mélyen legbelül magunk számára is idegenek vagyunk.
Véleménye szerint ez az érzés a művészektől sem idegen. Pedrosa koncepciója alapvetően bevándorló, külföldre szakadt, diaszpórában élő vagy száműzött és menekült művészekre utal, különösen a globális észak-déli tengely mentén értelmezve a kérdést. Ugyanakkor, míg a kiállítás angol címében a Foreigner jelentése inkább külföldi, a kiállítás olasz címében a straniero az idegen fogalmát is felidézi általánosabban (ahogyan a magyar fordításban is ez szerepel). Ennek megfelelően a kiállítás marginalizált művészekre is fókuszál, olyanokra, akiket a saját földjükön kezelnek idegenként (queerek, őslakosok).
A Magyar Pavilont idén Kopeczky Róna kurátor és Nemes Márton festőművész képviseli. A Ludwig Múzeum egy nagyszabású és igen látványos kiállítást, Nemes Márton erre az alkalomra készített műegyüttesét mutatja be. A kurátori koncepció szerint a művész a Magyar Pavilon tereibe egy olyan multimédiás, több érzékre ható, a színeket középpontba helyező összművészeti alkotást tervezett, mely az absztrakt festészet hagyományain túl a kortárs élményvilágra, így a technoszubkultúra, a digitális képalkotás tapasztalataira épül.
Projektjét Nemes immerzív environmentként, festészeti alapokon nyugvó Gesamtkunstwerkként álmodta meg,
jól példázva a festészet műfajának a művész alkotói módszerére egyre jellemzőbb kitágítását, más médiumokra való kiterjesztését.
KULTer.hu: Marci, Budapestről Londonba vitt az utad, majd újabban New Yorkba, most pedig Velencében állítasz ki. Korábbi munkáidban a rave kultúrát az eszképizmus felől közelítetted meg, és ezen keresztül megjelent a kilátástalan, nyomasztó helyzetekből való menekülés ideája. A jelenlegi kiállítás azonban a felfokozottságon keresztül elérhető zen-állapotot helyezi a középpontba. Mennyire értelmezhető ez a főkurátori témára adott megoldásként, a fizikai és belső vándorlás egyfajta lezárásaként, nyugvópont eléréseként?
Nemes Márton: A főkurátori koncepció még nem volt publikus akkor, amikor a projekt ötlete eredetileg megszületett. Utólag értelmezve az Idegenek mindenütt mint kiindulópont és a Techno Zen eszmei pozíciója között húzódó metaforikus egybeesés, az üresség, a kiállítótér bejárása mint folyamat, az itt is, ott is levés létállapota, a középpontkeresés a pavilonunk fókuszában áll. Ilyen értelemben kijelenthetem, hogy közvetett módon, de a saját üzenetünkkel abszolút kapcsolódunk a Velencei Biennále idei problémafelvetéséhez.
Kopeczky Róna: Amikor valaki idegenként érkezik egy új helyre, már csak a puszta jelenléte is elkerülhetetlenül átalakítja a helyet.
A magyar pavilonnal minden bizonnyal ez történt, Nemes Márton átformálta ezt a teret.
Oly módon, hogy az magába is szívja a látogatót, és megfogalmazódik egy egyszerű kérdés: mit érzékel onnan, ahol áll? Meglátásom szerint ezzel kapcsolódunk az idei biennále főtémájához.
KULTer.hu: A kiállítás a techno zene és a techno szubkultúrák világához tartozó multiszenzoriális vibráláson keresztül hat ránk, fluiddá teszi a nézői szubjektumot, sőt, akár szét is robbantja azt, majd újrarendezi egy kiegyensúlyozottabb, magasabb tudatállapotban. Hangsúlyozzátok a középen állás spiritualitását is, a kört, hiszen a kiállítás három fő részét a látogató akkor fogadhatja be igazán, amikor a tér közepén, a pavilon tereit összekapcsoló átriumban áll. A felfokozottságon keresztül elérhető zen-állapot – amit a cím is sugall – ugyanakkor nem hordoz magában paradoxont?
K. R.: A kettő nem zárja ki egymást, sőt, az egyik a másikhoz vezet.
A projekt közvetlen üzenete a nüanszok befogadásáról szól,
közvetett álláspontja pedig egy helyzet komplexitásának oly módon történő megtapasztalása, ami annak különböző alkotóelemeinek megértésén, befogadásán, tolerálásán keresztül történik. A hétköznapi életben, ahhoz hogy ez lehetséges legyen, egy széles skálán szükséges értelmezni bármit is, hogy minél összetettebb képünk legyen valamiről. A kiállításban a három egység – alacsony, közép, magas hang- és színfrekvencia – jelképezi ezt a skálát. Annak bejárásával, illetve az érzékszerveinkre ható szín, fény, hang és légmozgás megtapasztalásával alakul ki a teljes kép, és a tér közepén ér össze egyensúlyban minden rész. A polarizálódásban – azaz a jobb vagy bal térben való tartózkodásban – leszűkül a kép, az egyensúly megszűnik.
KULTer.hu: Velence és a Biennále művészeti szempontból a bőség zavara, pár másodperced van rá, hogy megragadd a néző figyelmét. Az egyik kulcsszó a monumentalitás lehet, az érzékszervek már említett egy időben történő bombázása. A kiállítás anyagában az ipari technológiáknak és anyagoknak egy hagyományosabb szemlélettel történő ötvözéséből tárgyfestmény, installáció, illetve mozgó festészeti environment születik. Lézervágott acél, autófesték, zománcozott acéllemez, vetítés, DMX-fények, hangszórók és színes ventilátorok értelmezik újra a hagyományos festészeti eszközöket és hatnak újszerűen a befogadóra. Mennyire okozott az eddigi praxisotokhoz képest újszerű kihívást a sok tekintetben rendhagyó velencei helyszín?
N. M.: A Velencei Biennále alapvetően egy speciális művészeti médium, mert valójában nem solokiállítás, hanem egy statement, egy impulzus, és ahogyan a kérdésben is felmerült, közel száz ország művészei állnak sorban több ezer néző figyelméért.
Egész napos, változó helyszínű, eklektikus képzőművészeti kínálatban figyelmet kapni, megállítani a nézőt valódi teljesítmény,
erre olykor egy-két percnél több idő, egy azonnali impulzus megadásán kívül más nem áll rendelkezésre. Tehát ebben a térben úgy kell megalkotni, illetve installálni a műveket, hogy az oda mit sem sejtve betoppanó néző instant kapjon ingert vagy megszólítva érezze magát, hogy aztán a térben körbe haladva megérkezhessen egyfajta műélvezéshez vagy felismeréshez. A velencei helyszín önmagában újszerű kihívásokat jelentett. A fizikai tér szépsége és egyben kihívása is, hogy valójában ez egy félig nyitott tér, ahol a műtárgyak mind a környezeti hatásokkal, mind a látogatások által érkező amortizációval szemben védtelenül állnak, ezért úgy kellett kialakítani a műtárgyakat, hogy azok állják a szélsőséges időjárási körülményeket és a nagy tömeglátogatottság által felmerülő esetleges fizikai interakciókat is.
KULTer.hu: Nagyon sok energiát, és Marci, te, egyéb forrást is tettél ebbe a kiállításba. Milyen eredményt vártok a velencei bemutatkozástól?
N. M.: A szüleim eladták a nekem tartogatott kislakást, ebből fedeztem a Biennále-produkció egy jelentős részét, tehát kijelenthetjük, hogy az örökségemet költöttem el erre a projektre. A lehető legőszintébben mondom, hogy ez volt eddigi életem legfantasztikusabb projektje, minden percét imádtam, és én szívből örülök annak, hogy ezt megalkothattam, hogy ott áll ez a pavilon. Büszke vagyok arra, amit a rengeteg engem segítő emberrel együtt létrehoztunk, ezért elvárások nélkül szeretnék ennek a teljesítménynek örülni.
K. R.: Számos külföldi, nyugati, tengerentúli intézmény és szakember számára a közép-európai kortárs művészet
általában az erős konceptuális tartalommal, szikárabb médium és anyaghasználattal, low-tech egzotikummal egyezik.
Ez természetesen az elmúlt években kicsit enyhülni látszik, de még mindig elég erőteljesen jelentkező prekoncepció. Ehhez képest a projekt maga a bőség zavarát generálja, és ha tágítani, árnyalni tudja picit is azt, hogy a régióban milyen egyéb praxisok léteznek, az mindenképpen pozitívumként értékelendő.
A Velencei Biennále Magyar Pavilonja 2024. április 20. és november 24. között tekinthető meg.
A fotókat Lakó Zsigmond készítette.
