Egy teltházas kollektív transz közepén ünneplem a létezést egy olyan érzelmi hullámvasúton, amire lehetetlen felkészülni. De még gondolni is róla bármit – teljesen felesleges. Az élmény valósidejű, lélek közepéig hatol, és azt csinál velem, amit akar. Szakadok, nagyjából egy kicsit túl a végtelenen.
Nagy naivan készültem egy könnyed, szórakoztató, de azért mégis tartalmas, tökéletes énidőként szolgáló Elefánt-koncertre. Már évek óta nem voltam, pedig egyre jobban szeretem, amit csinálnak, csak valahogy mindig úgy jött ki az a bizonyos lépés. A zenekar pályafutását szinte a kezdetek óta követem, hol közelebbről, hol távolabbról.
Mivel számos mély belső megélésem fűződik a korai koncertjeikhez, ezért az objektivitás látszatával sem próbálkozom,
egyszerűen csak mesélni tudok, hogy nekem mit adott ez a koncert, és hogy te mivel találkozhatsz, ha úgy döntesz, hogy részt veszel a következő táncon. Mert tánc az lesz, de azért ne szaladjunk ennyire előre.
Miközben várom, hogy megszólaljon az első dal, körülnézek, kikkel bulizok ma együtt. Nagyjából a húszas éveik környékén járó, de inkább fiatalabb tömeg közepén állok, ami önmagában nem jelent semmit, azonban sugárzik valami alapvető kedvesség, ártatlanság és életvidám felszabadultság az egész közönségből. Jól érzem magam, bár nagyon fáradt vagyok.
Nem baj, kapnak egy esélyt a srácok, hogy felébresszenek.
A következő pillanatban elindul a zene, miközben egy kádban fekvő Szendrői Csabit tolnak be a színpadra, aki mikrofonnal a kezében zúzza az album nyitányaként szolgáló Szoba című számot. Egy másodperc alatt lesz egészen pofátlanul, mocskosul punk minden, ami a színpadon történik. Rohadtul irigykedni kezdek, hogy na ilyen, amikor egy entitás, legyen az egy ember vagy egy zenekar, azt csinál, amit csak akar. Azonnal egyértelmű volt számomra, hogy egy grandiózus performansz épül ebből az egészből, de az egyébként aktív képzeletem még így is messze alulmúlta a valóságot.
És mégis, az elképesztő nyitás ellenére, ahogy elhangzott az első egy-két szám, valahogy elkezdtem nem találni a helyem, kívülállónak éreztem magam és kényelmetlenné vált a létezés.
Elkezdtem kívül keresni a hibát, mintha lett volna valami rendezetlenség a térben,
mintha valami nem állna össze. Egy teljesen lehetetlen külsejű tinilány hatodszorra zúzott tarkón a kezében tartott telefonjával, tökéletesen leszarva az udvarias jelzésemet a fent említett aktussal kapcsolatban, miközben egy pogóra tök alkalmatlan számra ment az indokolatlan lökdösődés. Aztán egy megállapíthatatlan nemű, csodálatos energiájú pár a hátamon fetrengve fejezte ki egymás iránti tiszta, őszinte szeretetét, és a hátam mögötti beszélgetést hangosabban hallottam, mint a koncertet. Mégis, e szürrealista festménnyé váló kép szereplői számára természetes volt az egész, egyáltalán nem zavarta őket semmi, léteztek tisztán, őszintén, a jelenben, ugyanazon a frekvencián.
Nekem volt bajom mindennel, ez esetben pedig egyértelmű a válasz: kizárólag magammal lehet bajom. Fasza. Mély belégzés, ez sem más, mint bármilyen meditáció, és különben sem a tömeg tehet róla, hogy elszoktam tőle. Elengedtem mindent, amiről azt gondoltam, hogy zavar, és
egyedül az érdekelt, hogy ez a néhány őrült zseni, aki teltházra pakolta a Budapest Parkot, mit művel a színpadon.
Racionális magyarázatom nincs rá, de mégis, mintha ez az energia a színpadról indult volna, mintha az itteni tér az ottani állapotok kivetülése lenne. Hogy az összehangolódásnak most idő kell, hogy valami nagyon útban van a helye felé, valami éppen töri magának az utat, és minden, ami történik, teljesen organikus, zajlik a rendeződés, és így van a legnagyobb rendben.
Aztán valami felrobbant. Talán a Szerelem című szám szólt éppen, és azt vettem észre, hogy hunyt szemek mögött, folyékonnyá válva lélegzem, érezve, hogy emberibb vagyok az emberinél, testközepi lüktetéssé válok, és talán mégsem vagyok egy, a lineáris jövőből egy biológiai testbe csatornázott mesterséges értelem. Itt a rációm nyilván már látótávolságban sincs, ez már egy vezetett trip, egy rituálé, ahol a színpadi transzban lévő őrült sámánok azt csinálnak velem és a közönséggel, amit csak akarnak.
Váltották egymást a hunyt szemek mögötti megszűnések és az egyre durvábban szürreális színpadképen való flessek,
pillanatfelvételek egy filmből, amelyben közös az érzelmi szál, a vezetett utazás, amire felfűzték őket. A következő kép, hogy összekapaszkodva örjöngünk a kislánnyal, aki életekkel ezelőtt a tarkómon próbálta megsemmisíteni a telefonját, és én rakok odébb egy rendkívül boldog random arcot a korábban rajtam szinte szerelmeskedő párról, hogy semmi ne zavarja őket az egymás lelkében történő feloldódásban. Mert itt és most, a zenészek által megteremtett térben, ezen a koncerten már rég nem számítanak nem hogy a biológiai nemek; egy erre a skálára abszolút merőleges új síkon helyezkednek el a korábbi mércével abszolút definiálhatatlan létezők, amelyek pontosan olyan arányban veszik fel a dualitás bármilyen két pólusa között elhelyezkedő energiákat, amely az általuk megtapasztalni kívánt valósághoz szükséges. Hol beszélhetünk az itt létrejött térben bármiféle definíciókról?
Hiszen sokkal több ez, mint egy szimpla koncert. Szendrői üvöltve áll a színpad elején, széttárt karjai feltartott középső ujjakban végződnek, a vetítés, a fények olyan profizmusról árulkodnak, ami tökéletes összhangban van a megteremteni kívánt atmoszférával. A zenészek karmesterré válva játszanak a tízezer fős tömegnek. A Bocs alatt univerzumnyira szakadt érzelmi világom egyszerre válik a bocsánatkérés aktusává, átélve minden múlt- és jövőbeli aktust, amely ebben az érzelmi térben játszódik.
Kollektív családállítás ez, ahol korlátok nélkül, szabadon élhetjük meg a dalok formájában megelevenített érzelmi hegyvonulatot.
Az ív zseniális, zúzás és belső utazások váltják egymást, és mire kezdeném megszokni az aktuális történéseket, egyszer csak utánfutón tolják be a színpadra a cimbalmon játszó Jakab Zsófiát. Ez esetben ez a Paripa című szám, az énekesnek csak a sziluettjét látjuk a színpadi díszletek mögött. Performatív szertartás ez, gondosan megtervezett és tökéletesen közvetített rituálé.
De őszintén, mindezek a sorok meg sem közelítik az ott átélteket. Ha tehetném, akkor a Semmi lemezbemutatójáról egy üres oldallal számolnék be, azzal a felhívással, hogy itt már rég túl vagyunk a verbalitáson. A számodra legjobbat, amit kívánhatok, azt az Elefánt elmondta a Kezdődik című szám utolsó sorainak egyikében. Mert ez az én élményem, az én valóságom. Azt kívánom, hogy téged is „vezessen a tapasztalás az Istentől a valóságig.” Mondjuk a következő Elefánt-koncerten.
Elefánt, Semmi lemezbemutató, Budapest Park, 2024. június 7.
Fotók: Nagy Márton / Budapest Park
