A dízelmozdony hallgatása
Hangtalanul gurul ki az állomásról egy vonat.
Hol marad a dízelmotor? Haladó mozdony orrán
csicsergő cinegék.
Induláskor a füst őszinte hitként
gyorsan s önmagába fordulva mutatkozik meg,
majd helyet ad a hő recés áramlásának.
A zakatolás búgássá válik,
a robbanások mind előbbre s előbbre lökik a fémtestet.
Törvény ez, a kétütemű dízelmotor
néma marad, ha nem robban;
kalauzok intésére dugattyúk szorítják be
egyre kisebb s kisebb helyre a motorint,
míg az szembeszáll a kényszerekkel;
addig tágul, majd sűrűsödik, tágul, sűrűsödik,
míg létezik megalkuvás.
Kezeljem úgy a ránk bízott írásokat,
mint mozdony a dízelt.
Hazugra száll a füst,
de mutogatnom nem szabad,
a kitermelt hő ne fekete: recés legyen,
ne fojtsalak, de rezegjek,
s akkor megértem a vasutak csendjét,
megismerem az alázatot, ami ahhoz kell,
hogy a vonat dízelerő nélkül elinduljon.
Lejt a sín, acél csúszik, virgonc szél fúj.
Egyszeri alkalom, az atomok
legyőzték a kezdeti löket kényszerét,
így mondják a fizikusok,
ha megkérdezem őket,
s bizony megkérdezem,
mert bár szavuk az érceké,
hallgatásuk az űrködökig száll.
*
Nem értek a dízelmotorhoz,
pedig egy forgalomból kivont
szürke Volkswagen Golffal az udvaron nőttem fel.
Kettes Golf, szögletes, mintha én rajzoltam volna,
hátsó ülésére rá volt száradva egy tojás.
Motra egy facsutakon rozsdázott,
ami elviselte súlyát,
s nem sűrűsödött, majd tágult,
majd sűrűsödött, tágult alatta,
mint a dízel a hengerben,
régen, más országutak idején,
hogy kilője a motort az űrbe,
majd ahogy az visszazuhan,
összemenjen alatta, facsutakból préselt lemez, hogy újra kilője,
míg szét nem porlad az űrködöktől;
pedig ha facsutak lennék, biztos ezt tenném a fémekkel,
bosszút állnék, mert ember vagyok, nem fa,
kínokat találnék ki,
rettegne tőlem minden fém,
megemlékeznének rólam az írások,
hogy íme, itt a fa,
aki miatt füst nélkül menekültek a mozdonyok,
s rozsdásan töpörödnek a Volkswagenek,
íme, itt a fa,
íme, hol a mozdony?
ha eljutsz a dolgok másik feléhez
nemzeti ünnepek helyett
a várkastélynál hősök várják az érkezőt,
hogy bevezessék a legbelső termekbe:
csicseriborsó zörög, friss földszag terjeng,
mert itt a hősök régóta nem esznek húst,
s lábukból gyökereket eresztettek olyan helyekre,
ahol azelőtt csak fák jártak.
milyen hős az, aki kibírja hús nélkül
a sok harcot s nemzetépítést?
csak akkor kezd nyugodni az érkezőben
az avatatlanok undora, amikor megtudja:
itt nincs nemzet, harc, csak várkastély s hősök.
ez a másik fele a dolgoknak,
ehhez lehet, hogy meg kell halni;
itt a hősök vállig érnek,
mégis hisznek nekik a hitre vágyók,
ha meghallják a suttogást.
tulajdonképpen azt mondhatnánk,
bölcsességük búzaszem a kalászban:
eleve a helyén van, mégis van haszna aratás után is.
Borító: Unsplash
