Tóth-Vajna Gergely és Tóth-Vajna Zsombor életében látszólag két különböző hivatás meghatározó: az orvoslásban és a zenében teljesedtek ki. Számos szakmai sikerrel, hazai és nemzetközi koncerttel a hátuk mögött hamarosan a zenetudományok doktorai is lesznek. Az ikrekkel a kezdetekről, a londoni Szent Pál-székesegyházban adott koncertről és a közelgő eseményekről beszélgettünk.
KULTer.hu: Mindketten magas szinten űzitek a zenélést, de még mielőtt belemerülnénk a részletekbe, fel tudjátok-e idézni, mi volt a legelső zenei élményetek? Ezek után hogyan került először hangszer a kezetekbe?
Tóth-Vajna Zsombor: Szerintem az első zenei élményünk édesanyánkhoz köthető, aki mindig énekelt nekünk. Nem feltétlenül népdalokat, hanem inkább mondókákat. Talán ez volt az első emlékem, amikor zenét halottunk. A szüleink abszolút popzenerajongók voltak. Ami egyből eszembe jut, hogy szerintem az összes Omega-slágert tudjuk a mai napjuk kívülről, de még az István, a királyt is! (nevet)
Tóth-Vajna Gergely: Ezen nem gondolkodtam még. Ha azt kérdezed, hogy ezután mi volt, akkor arra jobban tudok válaszolni. A szüleink olykor lejátszottak egy-egy lemezt, de nem voltak a klasszikus zene kedvelői.
Emlékszem, apukánk egyszer díszdobozban hozta haza Bach összes orgonaművét Werner Jacob előadásában,
ami olyan meghatározó élményt jelentett számunkra, hogy később orgonálni kezdtünk és a barokk zene felé fordultunk. Gyerekkorunkban a szomszédunkban laktak az unokatestvéreink, akik zongorázni tanultak. Kitaláltuk, hogy mi is szeretnénk zenélni, és Zsomi a kezdetektől a zongora felé orientálódott. Édesapánk – aki nagyon szereti a szaxofont –, javasolta nekem, hogy felvételizzek a zeneiskolába szaxofon tagozatra. A mai napig fel tudom idézi, hogy bementünk, és tapsolni, sőt, talán még énekelni is kellett. A végén megkérdezték tőlünk, milyen hangszeren szeretnénk tanulni. Én azt válaszoltam, hogy szaxofonon, de beírták, hogy rézfúvós. Kiderült, hogy a szaxofon előtt először furulyán és klarinéton szükséges játszani. Az első hangszerünk, a furulya kudarcélmény volt, amelyet egy tanév után otthagytunk. Csoda, hogy nem fordultunk el a zenétől!
KULTer.hu: Mindketten általános orvosi diplomát szereztetek a budapesti Semmelweis Egyetemen, valamint elvégeztétek a PhD-képzést is. Mit jelent az életetekben az orvoslás és milyen módon van most jelen?
T-V. G.: A orvoslás jelenléte az életünkben hol erősebb, hol gyengébb. Mindketten szakorvosok vagyunk: Zsombor üzemorvos lett, nekem pedig csecsemő- és gyermekgyógyászati, valamint radiológiai szakvizsgám van. A koronavírus-járvány idején, amikor Zsombornak egyszerre 65 koncertje maradt el, nem volt kérdés, hogy visszamegyünk-e orvosként dolgozni.
A szüleink azt mondták, orvosra mindig szükség van.
T-V. Zs.: Ők mindig azt mondták, hogy háborúban is kell orvos – mi ezen akkoriban jót nevettünk. Majd a pandémia idején – amikor nem lehetett koncertezni –, Geri visszament, és a járványügyi szűrésben is részt vett. Én pedig akkor kezdtem el a szakvizsgámat. Ekkorra már kiderült, hogy valószínűleg egy vagy másfél évig nem fogok tudni zeneileg semmit csinálni.
T-V. G.: Sokáig azt tapasztaltuk, hogy Magyarországon az orvosi körökben szégyellnivaló, hogy zenélünk. A zenészek között pedig az, hogy orvosi diplomával is rendelkezünk. Angliában viszont azt tapasztaltuk, hogy teljesen másképp tekintettek erre: fantasztikusnak tartották, hogy orvosok és zenészek is vagyunk. Mostanra már itthon is eljutottunk odáig, hogy nem szégyelljük egyiket sem.
Az orvosi hivatásunk flexibilitást és szabadságot ad a zenélésben, amit nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak:
például arra gondolok, hogy nekünk nem kell zeneiskolában tanítanunk. Számos kollégán látjuk, hogy olyan gyerekeket tanítanak, akik nem szeretnének zenélni, csak a szülők kényszerítik rájuk – ez felőrli az ember idegeit és művészi kreativitását. A zenei pályán mi megengedhetjük magunknak, hogy arra koncentráljunk, ami a művészétvágyunkat kielégíti.
T-V. Zs.: Ez szerintem azért is nagyszerű dolog, mert nem kell mindent elvállalni, csak azt, ami a szívügyünk. Ez segít abban is, hogy ne égjünk ki – sok a kiégett zenész. A mindig új kihívások és a választás szabadsága ébren tartják a kreativitásunkat, így mindig teljes odaadással vethetjük bele magunkat a zenei dolgokba.
T-V. G.: Ha valakinek megadatik, hogy másokon segíthessen, és ne csak a zenével vigyen egy kis szint mások hétköznapjaiba – az emberek fizikai vagy mentális betegségén is tudjon segíteni –, akkor a tudás elpazarlása volna, ha nem fordítaná azt a betegek javára. Azt gondolom,
amennyire jólesik egy koncert utáni gratuláció, ugyanannyira jólesik, ha valakin tudok segíteni.
T-V. Zs.: Más a kettőben a felelősség: ha egy koncerten egy trillát nem játsszunk olyan szépen, akkor senki nem hal meg a közönségből. Az orvosi munka viszont olyan precizitást és felelősségtudatot igényel, hogy ott nem lehet hibázni.
KULTer.hu: Az orvoslás és a zene mellett a tudomány is az életetekben van, és nem is akárhol végzitek a zenetudományok területén a doktorit, hanem a Royal College of Musicban. Hogyan kerültetek Londonba? Mikorra tervezitek a védést, és pontosan mit is takar pontosan a Doctor of Music cím?
T-V. Zs.: 2015-ben, amikor az első londoni koncertjeim voltak, Geri azon gondolkodott, hogy fortepianózni szeretne tanulni. Pont a Hyde Parkból jöttünk ki – ott található a Royal Albert Hall, mellette a Royal College of Music, ami úgy néz ki, mint a Roxfort. Elsétáltunk mellette, majd megkérdeztem Gerit, hogy nem próbál-e meg ide felvételizni.
Én pedig már gondolkodtam azon, hogy itt szeretnék az angol barokk orgonazenével foglalkozni.
Most határoztuk el – Gerinek is áll olyan jól a kutatása –, hogy jövőre szeretnénk egyszerre befejezni a képzést. Azért is szeretnénk, hogy egyszerre végezzünk, mert a diplomaosztó Angliában mindig nagyon különleges: talárban veszed át a címet és valamennyi fokozatnak megvan a saját talárja. A Doctor of Music-talár évszázadok óta egy gyönyörű, mintás, krém- és kékszínű selyem. Mondtam Gerinek, hogy jól mutatnánk együtt a képeken!
T-V. G.: A Doctor of Music az egyik legarchaikusabb cím, amit jövőre már a College-ban is megszüntetnek, mert egyre kevesebb az olyan előadó, aki kutatni is szeretne. Például Haydnnek is ilyen címe volt. Ez egy olyan diploma, ahol játszani kell és folyamatosan reflektálni arra, amit csinálsz, ami talán a legnehezebb.
A Royal College of Music már harmadik éve a világon a legjobb.
Mondtam magamnak, hogy akkor próbáljuk meg. Én a mesterképzést, Zsombor pedig a doktori kutatását kezdte el: ő a restauráció korának orgonazenéjével foglalkozik. Én a mesterképzést követően kezdtem el a korai angol zongorazenével foglalkozni. Ez az a periódus, amikor a zongora megjelent a köztudatban. Egyébként mindkettőnknek van egy PhD-ja orvosi területen: Zsombornak klinikai orvostudományokból, nekem mentális egészségtudományokból.
KULTer.hu: Zsombor, te voltál az első magyar, aki a londoni Westminster-apátságban szólókoncertet adott. Június 16-án pedig a Szent Pál-székesegyházban játszottál, illetve játszottatok, hiszen Gergely is becsatlakozott.
T-V. G.: Az utóbbi fél évben Zsombor révén bevettünk olyan helyszíneket, melyek rajta voltak a bakancslistánkon.
Ilyen volt a Westminster-apátság, ahol Zsombor első magyarként adhatott szólókoncertet.
Az apátságban úgy játszottuk a Vízizenét, hogy pár méterrel odébb van eltemetve Händel! Szerintem az olyan helyeken, mint a Westminster-apátság és a Szent Pál-székesegyház nem is igazán maguk a hangszerek a különlegesek, hanem az, hogy az ember azt érezheti, hogy egy picit ő is része lesz a hely a történelmének.
T-V. Zs.: Pont májusban volt egy éve, hogy felkértek: igazi katartikus nap volt. Kaptunk jegyet a király koronázási koncertjére, majd utána írtak a Westminster-apátságból, hogy szeretnének meghívni – február 18-án játszottam ott. Utána márciusban felléptem a Southwark-i Katedrálisban, majd a londoni Händel-házban, ahol a Messiást írta. Májusban volt egy másik orgonakoncert Halléban, azon az orgonán, melyen Händel gyerekkorában tanult, majd Londonban koncerteztünk a Temple Churchben, ahol jelentős részben azt a repertoárt játszottam, melyet a Szent Pál-székesegyházban.
A Szent Pálban felfoghatatlan volt a tér:
amikor szombaton, a koncert előtti nap gyakoroltunk, szerintem egy órába telt, amíg rájöttünk, hogy bizonyos sípsorok a székesegyháznak mely részéből szólnak. Különlegesség, hogy Anglia egyik legnagyobb orgonája található ott, amit 1697 óta folyamatosan bővítenek, viszont található benne négy olyan sípsor, melyek az orgona elkészülte óta benne vannak. Játszottunk egy Händel-négykezest: Händelnek köztudottan az volt a szokása, hogy hetente többször elment a székeshegyházba, és az evensong után a játékával szórakoztatta az embereket. Van benne valami borzongató, ha belegondolok, hogy azok a sípok, melyek ott állnak, az eltelt több mint 300 év alatt mennyi híres muzsikus szolgálatban álltak.
A királyt is vártuk szeretettel a Szent Pál-székesegyházba, de sajnos nem jött el –
a koncert az uralkodó hivatalos születésnapja és a Térdszalagrend ünnepnapja közé esett. Ami viszont meglepett, hogy tele volt a templom, ami nem jellemző, mert ugyanabban az időben van mindig a westminsteri apátságban is az orgonakoncert.
Eljött viszont a londoni magyar nagykövet és a Liszt Intézet vezetője is.
Meséltem Gerinek, hogy csak arra emlékszem, hogy a koncert elején meghajoltam, kiültem, majd azt vettem észre, hogy biccentek neki, hogy jöjjön játszani a záró négykezest. Nagyon hamar elment az idő.
KULTer.hu: Hol találkozhat veletek a hazai közönség?
T-V. Zs.: Szeretnék eldugott helyeken lévő, kis vagy közepes nagyságú barokk hangszereket is megszólaltatni, akár öt embernek, akik eljönnek. Sok olyan hely van, ahol szeretnék még játszani, vagy most már vezényelni is. Idén ott leszek a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon, ahol orgonálni és csembalózni fogok. Utána július 22-én Kolozsváron játszom a Szent Mihály-templomban. Augusztus 3-án az Alden Biesen kastélyban zenélünk, ahova a Harmonia Caelestisszel megyünk egy fesztiválra:
egy 500 éves kastélyban, tehát igazi régizenei környezetben fogunk Esterházy-műveket játszani.
Szívügyem még nyáron az augusztus 17-i fortepiano estem a fertődi Esterházy-kastély Apolló-termében a Haydneum – Magyar Régizenei Központ Alapítvány szervezésében, ahol Haydnnak A Megváltó hét utolsó szava a kereszten című művét fogom játszani, melyet egyébként két éve felvettem a Hungarotonnak is.
T-V. G.: Tizenharmadik éve minden augusztus 20. környékén adunk egy koncertet a balatonszárszói református templomban. Augusztus végén oda mindig elmegyünk. Talán azért, mert amikor elkezdtünk zongorázni, akkor a dédapánk vásárolt egy zongorát a tanulmányainkhoz. De Miskolc és Budapest távolságra voltunk tőle: nagyon idős volt, sosem hallott minket zongorázni. Viszont abban a templomban egy orgonakoncert után megengedték, hogy odaüljünk a hangszerhez, és ez volt az egyetlen alkalom, amikor hallott minket játszani. Erre a gesztusra olyan hálával gondolunk vissza, hogy
13 évvel ezelőtt elindítottunk egy könnyed nyári koncertsorozatot,
és mindig viszünk egy énekest is a produkcióhoz. Szeptember 15-én is egy nagyon érdekes esemény lesz abban az értelemben, hogy először fogunk úgy koncertezni, hogy mind a ketten vezénylünk. Mester Dávid, aki a Vígszínházban csinálja az előadásokat, most arra vállalkozott, hogy eljátssza Mozartnak a D-moll és a C-moll zongoraversenyét egy koncerten. A D-moll zongoraversenyt Zsombor fogja dirigálni, a C-moll zongoraversenyt pedig én. Utóbbi mű kézirata néhány éve volt már a kezemben a College könyvtárában.
T-V. Zs.: A koncert az Ars Sacra Fesztivál keretein belül valósul meg. Az a hét nagyon sűrű lesz, hiszen négy helyszínen fogok angol barokk műsort játszani Ács Gabriellával, illetve a Cser Miklós Kamarazenekart fogom vezényelni két Bach-kantátában még ugyanazon a héten. Úgyhogy őszig sok teendő van.
KULTer.hu: Van egy saját zenekarotok is, a Harmonia Caelestis.
T-V. Zs.: Igen, a saját zenekarunk 2015-ben alakult, amikor Amszterdamban végeztem. Hazajöttem, és valami olyan dolgot szerettem volna csinálni, amiben nemcsak egyedül vagyok – nagyon szeretek kamarazenélni.
Megalapítottuk a saját zenekarunkat, amely Esterházy Pál azonos című művéről kapta a nevét.
Nagyon sokáig kerestük a nevet, de amikor ez bevillant – nem is tudom felidézni, hogy melyikünknek –, akkor tudtuk, hogy innentől nincs vita azon, hogy milyen névre kereszteljük az együttest. A zenekar projektalapon működik, de nagyjából van egy törzsgárda, akiket szoktunk hívni zenélni. Például most lesz egy nagyon érdekes koncertünk december 4-én a MÜPA nagytermében. A tematika az ifjú Johann Sebastian Bach, és azok a művei, melyek akkor keletkeztek, amikor Dietrich Buxtehudénél tanult. A koncert első felében nagyorgonán Bachot és Buxtehudét fogok játszani. A koncert második felében a törzscsapattal játszom egy triószonátát – ott még csembalózom –, majd vezénylek négy kantátát az együttesnek. Úgy van felépítve a program, hogy az énekesek és a hangszeresek száma is legyezőszerűen nő a koncert vége felé, tehát a végén már tíz énekes lesz a nagyjából húszfős zenekar mellett. De idén januárban a Magyar Kultúra Napja alkalmából a Karmelita Kolostor Beethoven-termében is teltházas koncertet adtunk.
KULTer.hu: Gergely, tavaly elnyerted az MMA Művészeti Ösztöndíját, mely egy hároméves projekt. Mivel foglalkozol?
T-V. G.: Azt vállaltam, hogy felkutatom a magyarországi közgyűjteményekben vagy magángyűjteményekben előforduló, 1850 előtt épült zongorákat, azoknak felmérem az állapotát. Azoknál az eseteknél, melyeknél lehetőség van játszható állapotba hozni a hangszereket, a restaurációt követően szeretném a zongorákat beforgatni a helyi közösségek kulturális életébe olyan koncertek által, melyeken az adott kornak a magyar szerzőktől származó művei tudnának megszólalni. Ez abban a fázisban van, hogy most fogok – remélhetőleg – a nagy múzeumokhoz eljutni. Sokat utazom majd országszerte, és remélem, olyan kincseket fogok találni és szóra bírni, melyek eddig eldugva és némán álltak. Ez egy hároméves projekt, amelyből most telt le az első év. Remélem, ha Zsombornak egyszer ideje engedi, csatlakozik hozzám.
T-V. Zs.: Ennek a meghívásnak biztos eleget teszek majd!
Borítókép: Németh András Péter
