Tükörkép
A kocsma bejáratától úgy másfél méterre artisztikusan felvitt sörmintát négy délelőtti törzsvendég állja körbe. A diskurzus egy magas alkoholtartalmú ital elfogyasztása vagy nem elfogyasztása körül zajlik, nem lehet tisztán kivenni egy elrobogó moped miatt. Az üvegportálon a tükröződés ellenére belátni. Akit követtem, nekem félig háttal, a pultnál áll. Az aktatáska a lába mellett. A vállmagasságig lambériázott belső térben nem látok senki mást. Kiderül, a négy ácsorgó közül az egyik cigarettaszünetet tart, bekiabál, hogy mindjárt jön, üljön csak le. Hogy ne keltsek feltűnést, én is cigarettára gyújtok, csak egy másik utcai látványelem közelében: az üvegportált keretező, szintén lambériaszerű burkolaton van egy jókora krikszkraksz. A felszolgáló nem az a szívbajos fajta: meggyújt egy következő cigarettát, méghozzá egy Zippo öngyújtóval. A kattanás, ahogy felpattan, halkabb, mint amikor záródik, de a hang semmi mással nem összetéveszthető, ezért oda se nézek. Viszont skurcból látom, hogy a pult előtti fogyasztótér már üres, emberem egy boxban ül, abban, amelyik felett talán egy Cadillac képe lóg. Pont úgy hajtja a fejét az asztalra helyezett aktatáskára, mint a lakásban bemutatott méricskélést követően, amikor dolga végeztével a térdére hajtotta. Ha nem tudnám, mi a helyzet, részegnek nézném. Amúgy a belsőépítészeti kialakítás jellemzésére a megfáradt jelző a legtalálóbb. Minden box ugyanazzal a sötétre pácolt lambériával van borítva, aligha mondható, hogy szemet szúr. Az egyetlen hatást kiváltó elem a pult mögé épített, teljes falszakasznyi, mennyezetig érő tükör. Mintha a pultot rossz helyre építették volna. Lehet, hogy ez a földszintes helyiség valaha táncterem volt, vagy valami mozgással kapcsolatos tevékenységet befogadó stúdió. Mindenesetre a tükrös hangulat finoman szólva elüt a hüttés belsőtől, állapítom meg ezt úgy, hogy még be se léptem. A hely lehetséges alkalmazottja viszont bemegy, és egyenesen a box felé halad, ahol nagy meglepetésemre már ketten ülnek. A tükörkép árulkodik erről. Elnézek az utca egyik, majd másik irányába. Nem fedezek fel több bejáratot: a lamellás megoldás jól kijelöli a helyet a homlokzaton, ronda ugyan, de egzakt. A másik a mosdóban lehetett vagy valami olyan helyiségben, ami a beltérből nyílik, de az utcáról nem látható. Tudom, nem ácsingózhatok itt sokáig, mert ezzel felhívom magamra a figyelmet. A csikket csak másodszorra sikerül a homlokzatra szerelt konzervdobozba dobnom, és bármennyire igyekszem ezt nem rossz ómennek tekinteni, sehogy sem megy. Ennek ellenére úgy lépek be az ajtón, mint aki fogyasztani akar: határozottan. Szerepem akkor bicsaklik meg, amikor az ajtó felső kerete nekiütődik egy csengettyűnek, ami nyilván meg is csendül. Nem értem, miért nem hallottam odakint. Annyi lélekjelenlétem marad, hogy legalább nem nézek fel. A kinti fényviszonyokhoz képest bent sötétebb van, a kontraszt nem zavaró. Ragad a pult. A tükörben végtelenítve látom magam, elölről és hátulról felváltva, és amit a szemem befog. Nem fordulok meg, anélkül is megértem: a falszakasznyi tükörrel szemben, az azzal párhuzamos hátsó fal is telibe tükör. A tükörképben működnek a perspektíváról tanultak: a párhuzamosok az enyészpontba futnak. A tükörtől tágasnak hat a tér, holott tudom, nem az. Felfedezek egy lehetetlenül szűk nyílást, mögötte vaksötét, gondolom, ott lesz a budi. Hálát adok az Úrnak, hogy a bárszékek közül a bejárathoz legközelebb esőt választottam: ezzel tulajdonképpen a kirakatban ülök. Jó ez a fél lábbal kint és bent határhelyzet, hogy az utca mindennapi látványához hozzátartozó dolgok: gépjárművek és egyéb közlekedési eszközök, gyalogosok megteremtik a realitást, mert a valóságból idebent fogytán van. A végtelennel nehéz mit kezdeni. Idegesít, hogy nem ér le a lábam, hogy még a pozíció sem kínál biztonságérzetet. De legalább nekik háttal ülök, és a tükörnek hála, kiválóan látom őket, még ha millióan is vannak, beékelődve elölnézetem és hátulnézetem közé. Akiről azt hittem, a pultos, leül a boxba harmadiknak, mintha láthatatlan lennék. Megtudom, az aktatáskában volt egy doboz és egy jegyzetfüzet. A doboz nagyobb figyelmet kap, amiben közrejátszhat az is, hogy ezüstösen csillog. Egymás kezéből kapkodják ki, úgy jár körbe, mint egy gusztusosan megtekert spangli. Hogy nem hangzik el egyetlen összetett mondat sem, azt a csodálatnak tudom be, az érzelemkinyilvánítás ezen formájára szokás mondani: elalél. A doboz már úgy csillog, mintha fényforrás volna, millió napocska a tükörben. Hogy ne veszítsem el ítélőképességemet, ami határozottan csapdába esett, ismét kipillantok az üvegen, és nyugtázom: továbbra is átlagos az utcakép. Aztán a dobozból egy még fényesebb, rúdszerű tárgy kerül elő, abból, ahogy a tulajdonosa a szeméhez emeli, távcsőnek gondolom. Forgatja, és ettől villámokat szór a tükörben, acid party-n a trip ilyen, leszámítva a csendet. Miután átadja a tárgyat, a jegyzetfüzetből egy íróeszközt húz elő, és energikus mozdulatokkal vonalakat vet a papírra, ilyen távolságból a rajz ákombákomnak látszik. Fejben át kell fordítsam a tükörképet, hogy meg tudjam állapítani: balkezes. A lapot a perforáció mentén letépi. Viszont a jegyzetfüzet továbbra sem köti le a másik kettő figyelmét, még csak nincs is dobogón. A csillogástól káprázik a szemem, amikor lehunyom, a fény tovább pulzál. A káprázathoz a Vasarely-mintás műkőpadló is hozzátesz: bordó, szürke és fehér oldallapú kockák axonometriában, ettől mintha a padló meghajlana. Amit távcsőnek hittem, most már egy többméteres rúd, befeszülve az egymásra merőleges falak közé, a box mellvédfala fölött valamennyivel. Az egyik vége a Cadillac szélvédőjébe, a másik szimplán a tükörfalba fúródva, kábé a tér átlójával párhuzamosan. Teleszkópos szerkezet, rugós méretállító, teleszkópos mérőléc, teleszkópos szintező, sorolják. Elhangzik egy szám centiméterben megadva, meg egy aztakurva. A méret a két pont közötti távolságot fejezheti ki, azaz a rúd hosszát. Abból, hogy a háromból kettő talpon ujjong, a lelkesedésre, a gyermeki örömre asszociálok. Erre az örömre mondják, hogy kitörő. Most lesz csak igazán feltűnő, hogy ez idáig szinte mozdulatlanok voltak: mozdulataiktól a tükörkép kaleidoszkóppá változik, igaz rá a definíció: színesen kavargó változások gyors egymásutánja. A kavalkád van rám ilyen hatással? Vagy a lelkesedésük ragadt át? Nem bírom felfogni, mitől váltak ilyen izgatottá, mégiscsak egy rúd a csodálatuk tárgya. Vagy valamit nem érzékelek pontosan? A tükörtér megtöri a valóságot? De hát odakint minden oké: gépjárművek és egyéb közlekedési eszközök, gyalogosok jönnek-mennek. És hogy lehet az, hogy aki a semmiből érkezett, lehetetlenül mozdulatlan? A tükörre van festve? Jobban megnézem az alakját, és tényleg, nincs hátulnézete. De hát ott ül, a tükörben látom milliószám a Vasarely-tájban. Megjelenik az emlékezetemben egy kép: végtelenbe vesző piros pöttyös falloszmező, és egy név van a nyelvemen, a művészeti installáció alkotójának neve. Látom a hátam, látom a hátuk, de a harmadiknak csak elölnézete van. A térkomplexitás miatt agyam redukálná a képet? Akkora a sürgés-forgás a rúd körül, hogy hátrafordulok. A boxban ketten hadonásznak, sehol a harmadik, viszont a tükörben ott van. A pultos lesöpri a jegyzetfüzetet az asztalról, mintegy véletlenül. Nem lehet több köztem és köztük négy méternél, de ismét belegabalyodok a tükörképbe: elvesztem a tájékozódásom attól, hogy megfordulva is ugyanazt látom. A jegyzetfüzet kitépett lapja, amin az ákombákom van, a székem előtt. Eddig vitorlázott volna el? A kaleidoszkóp új képet mutat a megváltozott nézőpont miatt: leszállok a bárszékről, hogy felvegyem a lapot, félek, el fog ázni, de így guggolva legalább nem látom magam. Amikor felegyenesedem, a tükörképem rám néz, minden második, azaz végtelen per kettő. Látom a tükörben, hogy ők is néznek, de erre nem vennék mérget. Most már abban sem vagyok biztos, hogy az utca nem tükörkép, hogy ami kint van, az nem bent helyezkedik el. Nem tudom, merre induljak meg, a kijáratok közül melyik az igazi. Aki a tükörben a fejét fogja, az én vagyok? És pontosan melyik? Kusama, ugrik be a név, aztán egy másik, az a Pistoletto.
Borító: Vági János
