2000 óta háromfajta Alien-filmet láthattunk, melyek kettesével váltották egymást. Elsőször sci-fi trash-t, másodszor fennkölt (zseb)filozofálgatást, a mostani alakváltással pedig végre megjelent az izgalmas, az aranykort idéző akció-horror is. Reméljük, az Alien: Romulus is duplázik, szükségünk volt már egy ilyenre. Arctámadó a frigóban, Mellkasrobbantó a bendőben, így mind tudjuk mi fog jönni.
Nem mondhatni, hogy túlságosan jó lenne az Alien-franchise 21. századi reputációja. A Xenomorphok két trash-filmmel léptek be az új évezredbe (Alien vs. Predator és Aliens vs Predator: Requiem), aztán megosztó gondolati sci-fit készítve vette vissza a kormányzást az eredeti klasszikus megalkotója (Prometheus). Ám hiába az emberi létezést és célunkat boncolgató mély(nek szánt) gondolatok, a következő részben kukázva lett az eredettörténetre helyezett hangsúly, hogy a helyét egy fura és nem túl okos akció-horror vegye át egy kétségtelenül érdekes csavarral, ami azonban szintén megosztotta kritikát (Alien: Covenant). Ha kicsit visszább megyünk, az is kiderülhet, hogy
lényegében majd 40 éve szavaz a közönség rendre bizalmat egy-egy Xenomorph-eljövetelnek,
anélkül, hogy valamit is visszakapna a pénzéért abból, amiért elvileg megszerette azt, a transzmediális alakváltozatokat (Alien: Isolation, vagy az Alien-képregények) leszámítva. Nagy lendületet adott tehát az első két opusz, ami, legyünk őszinték, még máig tart, hiába tépázták a hírnevet francia szerzői filmesek, amerikai akciótrash-rendezők vagy maga Ridley Scott, a szülőatya, akinek elvileg a legjobban kellene értenie, hogy merre hány méter. Pedig az idegenség, a posztmodern kor nem-emberi szörnyűsége kevés kifejezőbb entitást teremtett. Vágyunk hát egy épkézláb Alien-filmre, mérhetetlenül vágyunk, nem restellünk közel fél évszázadot is várni rá. Jelentem, talán nem is kell tovább.
A történet az első (2122) és a második (2179) Alien-film között játszódik, 2142-ben. A Jackson’s Star nevű kolóniában tengeti életét Rain (Cailee Spaeny), a fiatal munkáslány, egyetlen megmaradt „rokonával”, a szintetikus, de Rain apja által átprogramozott (családtaggá szelídített) Andyvel (David Jonsson). Épp amikor a fiatal lánytól megtagadják a kolónia elhagyását, barátai megkeresik a kiugrás lehetőségével: a bolygó közelébe sodródott egy kihalt űrállomás, a Renassiance, amelyen nagy valószínűséggel hibernáló kamrák találhatóak, ezek begyűjtésével pedig képesek lennének a kilenc év távolságban lévő szomszédos bolygórendszerbe utazni, így megszabadulva láncaiktól, sőt,
akár arra is lenne lehetőségük, hogy bőrükön érezzék a csillag fényét (merthogy a kolónia bolygóján örök sötétség honol).
Ahogy azonban az lenni szokott, hőseinket közel sem csak a barátságos alvókamrák várják a fedélzeten.
Magára az Alien-franchise-ra elhamarkodott dolog volna pusztán a sci-fi és a horror egyik legikonikusabb találkozásaként tekintetni, hiszen ezeken túl is rengeteg izgalmas értelmezési lehetőséget kínál. Vizsgálták már a queer-elmélet (mindegy, hogy férfi vagy nő-e az illető, a Xenomorph mindenki gyomrában kikel, illetve az első filmben Ripley figurája is androgün karakterjegyeket mutat), a pszichoanalízis (az eredetiben MU/TH/UR-nak keresztelt fedélzeti számítógép, hiába a szimbólumdegradáló köznyelvi „Anya” fordítás, írott alakja magában rejti a motor szót is, sőt, e relációban a Weyland-Yutani Társaság apafigurává változik, megteremtve az apa-anya freudi dinamikáját), vagy éppen a feminista diskurzus (mint a fallikus Xenomorphot legyőző nő) felől.
Én mégis a „Gonosz Vállalat”-trópus egyik legjellegzetesebb manifesztációjának tartom a sorozatot,
hiszen valójában az összes film minden konfliktusa levezethető a dolgozók és az átlagemberek érdekeit felülíró vállalati logika közötti feszültségből, melyeket a szintetikusok, vagyis afféle robot-emberek mint „tökéletes munkások” hajtanak végre a szerves, biológiai létezők (az emberek vagy mérnökök) kárára.
Jelen film a robot-munkás relációt egy kicsit újragondolja, így sikerül némileg frissebben megjelenítenie. Az eddigi darabok többségében megjelent a vállalati tudós alakja is, aki nem feltétlenül volt szintetikus, így
a nagyvállalati terror a robotléttől némileg elkülönülten fonódott össze a technokrácia képzetével.
Az Alien: Romulus szintén alkalmazza ezt a fajta kritikaiságot, ám az eddigi legyőzhető vállalat-katonák helyett a deus ex machina szférájába utalja e karaktereket, sőt, a kettőt a szétszálazhatatlanságig összevonja: nem jelenik meg céges ember számottevő antagonistaként, sőt Andy annyiban válik tökéletes dolgozóvá, amennyiben elveszíti családi kötelékeit és gyárilag programozott robotként kezd el működni. Ám a film ezt is tovább árnyalja az expozíció ideje alatt: a Jackson’s Star a földi (vagy hogy stílszerűek legyünk: interplanetáris) pokolként jelenik meg, ahol nincs nap, de még így is le kell ereszkedni a bányába, ahol
az omladozó bányagépek között szinte elvész minden emberi, ahol a vállalat ural mindent,
és ahol minden különösebb ok nélkül írják át plusz hat évvel a ledolgozandó idődet, a legerkölcstelenebb uzsorakamatok világát idézve.
Az Alien: Romulus kétségkívül érdekesen, közérthetően, már-már didaktikusan fejleszti tovább a franchise ezen gondolatiságát.
Maga a sorozat hangulatában és filmnyelvében a rendezőváltások miatt eléggé eklektikusnak mondható,
így talán nem túlzás azt állítani, hogy nagymértékben attól függ és függött az epizódok sikeressége vagy sikertelensége, hogy mennyire hatásosan és organikusan tudta adaptálni egy-egy rendező a saját formanyelvét, gondolkodásmódját, toposzait az univerzumba. Ez Scottnak, Cameronnak sikerült, Finchernek, Jeunet-nek, W. S. Andersonnak vagy a Strause-testvéreknek nem. Szerencsénkre Fede Álvarez minden probléma nélkül beilleszthető az előbbiek közé: ő is hozza magával a kevés szereplőt mozgató, kamarafilmszerű feszültségnövelést, a fiatal, szülőhelyükkel ambivalens viszonyt ápoló karaktereket, vagy a megszokottnál kreatívabb erőszakos jeleneteket.
Mindez nemcsak, hogy sikeresen épül be minden további nélkül az univerzumba, de két legyet is üt egy csapásra,
hiszen pont egyediséget adó karakterjegyeivel éri el, hogy közben a film az első két klasszikushoz intézett hommage-nak tűnjön.
Ha már itt tartunk, megsüvegelendő, hogy e két első, egyébként műfajában nem egészen egységes (horror és akció) darabot organikusan képes egymásba oltani és megidézni: a kezdő képsor vagy a fegyverhez jutás előtti pillanatok az Alien, míg a puskák megjelenésétől kezdődően az Aliens hangütése köszön vissza a Romulusban. Ehhez híven a feszültség is kétféle: az elején még a suspense-é és a lassú feszültségé a főszerep, a film második felében pedig az akciófilmekre jellemző, a látványosságokon keresztül hatni akaró izgalom kerül előtérbe.
Persze nem csak pozitívumokat tudok kiemelni a filmből.
Itt van például a sorozat (de lehet, hogy túl jószívű vagyok, talán inkább az utóbbi idők egyik) legidegesítőbb karaktere, Bjorn (Spike Fearn), aki eléggé baltával vágott módon lett megírva, személyisége kimerül a szintetikusok iránt érzett mérhetetlen gyűlöletében, az emiatt Andy-t szapuló bullyingban, és abban, hogy Kay (Isabela Merced) két mondatban ledarálja az ennek megértéséhez használatos „eredetsztorit” (ez utóbbi leginkább Paul W. S. Anderson karakter-nem-építéseire emlékeztet, és hát azon az életművön jól nyomon is követhető, hogy mennyire hatásos is ez az eljárás). A szereplők összességében felemásak, Rookon, Rainen és Andy-n kívül a karakterek másik felére is ez a fajta kidolgozatlanság jellemző, bár ez csak néha zavaró.
Magát az univerzumot is próbálja építeni a film, ami egyébként egy hatásos jelenetben lett reprezentálva,
de végülis elég átgondolatlan és az Alien-világot összezavaró ötlet született, így bár önmagában hatásos jelenetként működik, mint világépítési mozzanat ugyanakkor visszás.
Van pár kisebb logikátlanság és megkérdőjelezhető véletlen is a filmben, de ezek bőven az elviselhetőség határán belül maradnak. A kidolgozatlan karakterek már szembeötlőbbek és zavaróbbak egyes alkalmakkor, de ezt is képes feledtetni Rain és főleg Andy komplex karakterdrámája, Rook pedig a maga szadizmusával és kétszínűségével egészen emlékezetesre sikeredett.
Ami a narratívánál és a karaktereknél jobban ül, az a film ritmusa és settingje.
Előbbi a fent emlegetett kétarcúságtól működik remekül, pont ebből képes építkezni a film, az állomás komótos felfedezésétől eljutunk az űrbe kilógó kötélen történő közelharcig. A setting pedig a maga retrofuturizmusával, a ’70-es évekbeli számítógéptechnológia jövőbe transzportálásával hat frissítőnek, amire szükség is volt, hiszen a diegetikus világban az első Alien környékén járunk. (Egyébként visszagondolva ezért volt anakronisztikus a Prometheus és a Covenant technológiája, hiszen ott a 2010-es évekbeli, ergonomikus és steril tárgy- és formakultúrából indultak ki.)
Az Alien: Romulus jóval kevesebbet vállal, mint az előző két Scott-film, ami végre azt eredményezi, hogy nem roppan össze a saját súlya alatt, de jóval többet, mint a két AvP, és így mentesül a guilty pleasure-ségtől is.
Mondanivalója érdekes, meglepően rétegzett, elgondolkodtató, feszültsége és akciójelenetei ülnek,
felemás karakterkidolgozásainál pedig örülhetünk a sikerültebb arcoknak. Már a Rotten Tomatoeson és az IMDb-n is az első kettő után a harmadik legjobbnak mondják. Igazuk van.
Alien: Romulus, 2024. Rendezte: Fede Álvarez. Írta: Fede Álvarez és Rodo Sayagues. Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Isabela Merced, Archie Renaux, Aileen Wu, Spike Fearn. Forgalmazza: Fórum Hungary.
Az Alien: Romulus a Magyar Filmadatbázison.
