A Chat Pile 2022-es, első albumával, a God’s Country–val robbant be az extrém zenei szcénába. A formáció zenei jellegét tekintve experimentális zajzenekar, punk, noise rock, sludge, illetve nu-metal és hardcore elemeket is kever. Ez egy csontvázig vetkőztetett hangzás: a klasszikus rockzenekari felállás összetevőit hallhatjuk (gitár, basszusgitár, dob, vokál), markáns basszussal és mélyre hangolt gitárokon játszott masszív riffekkel. Ez a lecsupaszított, mégis kaotikus hangzásvilág egy nagyon erős társadalmi elkötelezettséggel társul.
Ha bármit is megtanulhattunk a Godspeed You! Black Emperor (egyébként idén októberben szintén új albummal bővült) diszkográfiájából, akkor az az, hogy egy jól elhelyezett zenei aláfestéssel még
a társadalom legkitaszítottabb tagjai is átváltozhatnak mély igazságok hordozóivá, hajléktalanból prédikátorrá átlényegülve,
ahol az összefüggéstelen, zavart monológokból egy csapásra hegyi beszéd válik. Hasonlót tudunk megfigyelni a Chat Pile esetében is – dalszövegeik sokszor kontextusvesztett töredezettsége, az előadásmód nyersességével kiegészülve csak még jobban ráerősít a párhuzamra. Különösen figyelemre méltó a zenekar frontembere, Raygun Busch vokális teljesítménye, akinek nyers tónusú hangja a néhol emelt hangú, néhol rezignált vagy dünnyögő élőbeszédet keveri az artikulálatlan, őrjöngő kiabálással. Kiabálása (bár a hardcore punk műfajával rokon) olyan hatást kelt, mintha egy bajba került közember vagy egy szerencsétlen, önjelölt utcai szónok őrjöngését hallanánk. Egészen bravúros az a különleges szociális érzékenység, amivel a Chat Pile a kapitalista társadalom magára hagyott, kizsákmányolt rétegeihez fordul.
Nehéz ugyanis társadalmi elkötelezettségű zenét írni anélkül, hogy az ne változzon át politikai igehirdetéssé,
vagy önajnározó, giccses kirakatjótékonykodássá. A formációnak azonban láthatóan nem az a célja, hogy egy erkölcsileg felsőbbrendű álláspontból szembesítsen a kortárs amerikai társadalom magára hagyott alsóbb osztályainak felfoghatatlanul kilátástalan helyzetével. Azaz erkölcsi töltetű témáival konfrontációra készteti a hallgatót, azonban itt megáll és nem önti utána az egészet nyakon egy politikai üzenettel.
A városban élő ember napi szinten körül van véve a nyomorral, és ezért muszáj saját magát arra érzéketlenné tennie, hiszen a legtöbben se fizikailag, se mentálisan sem engedhetik meg maguknak, hogy minden vadidegen nyomorába involválódjanak. A Chat Pile ebből az apátiából a hallgatóságát tudatosan emeli ki a hétköznapi szenvedések ennyire frontális és komprehenzív bemutatásával. A tényszerűség, amivel a zene a mindennapi borzalmakról beszámol, egy primér, gyermeki rácsodálkozásnak hat. Ennek a hozzáállásnak egy nagyon jó példája a lakhatási válságról szóló Why, ami első albumuk egyik legsikeresebb dala.
Az őszinte ártatlanság, amivel a dalszöveg a hajléktalanok helyzetén megdöbben, megmenti attól, hogy didaktikus legyen.
A szám bravúrja pont ebben, ékegyszerűségében rejlik, szövege egyáltalán nem próbálja az üzenetét retorikai játékokba burkolni, nem áll sokkal többől, mint tételmondatának különböző verziókban való újra és újra ismétléséből, miszerint: „Miért kell embereknek az utcán élni? / Amikor körbevesznek minket az épületek / Befűtve, és nincs bennük senki? / Miért? / Miért kell embereknek az utcán élni? / Sátrakban, hidak alatt? / Nincstelenül élni és rettenetesen szenvedni / Miért?” („Why do people have to live outside / When there are buildings all around us / With heat on and no one inside / Why / Why do people have to live outside / In tents, under bridges / Living with nothing and horribly suffering / Why”).
Az, hogy ez a formáció számára mennyire tudatos ars poetica, remekül mutatja, hogy a zenekar első EP-jétől (This Dungeon Earth 2019-ben, magyarul kb. Ez a kazamata Föld) kezdve sajátos, egyező formulát követő albumborítókkal dolgozik. Extrém zenei közegekben hozzászokhattunk ahhoz, hogy a zenekarok egymást tapossák igyekezetükben, hogy a lemezeikre minél felkavaróbb, minél polgárpukkasztóbb képek kerüljenek. Ennek szemléletes példái lehetnek a Cannibal Corpse hullatrancsírozó albumborítói, de egy gyors Google kereséssel a sokkoló képi tartalmak teljes múzeumát találhatja meg az érdeklődő. A témában jártas hallgató persze tisztában van vele, hogy most egy elsőre talán ijesztő, de különben teljesen ártalmatlan gesztust lát, ami ezáltal nem különb annál, mint amikor az ember szórakozásból felkoncolja a barátját a Mortal Kombatben, és csakis a szülők, valamint a normie-k riogatására szolgál.
A Chat Pile azonban valami egészen mást csinál.
Borítóikon rendre egyszínű háttér előtt bekeretezett állóképeket láthatunk a kortárs Amerika mindennapjaiból. Lerobbant, beborult autópályákat, kiégett, szövevényes aggregátorfarmokat, nap által kiszívott reklámtáblákat. Az üzenet tiszta: a kései kapitalizmus hétköznapjainak a valósága minden fiktív horrortörténetnél borzasztóbb.
Az idén, október 11-én megjelent második albumuk is következetesen folytatja az előbb felrajzolt vizuális irányt. A Cool World (Hideg világ) borítóján is egy rurális amerikai látképet figyelhetünk meg.
A fotón központi szerepet játszik egy óriási kereszt, ami a kép bal felét teljességgel leuralja.
A kereszt egy kisárgult, halott gyeppel borított dombon magaslik, levelüket elhullatott fákkal, közlekedési lámpákkal és az alakjuk miatt a keresztre egyenesen rímelő villanypóznákkal körülvéve. A kép jobb alsó sarkában pedig egy, a keretből kifelé haladó, de a kamera által örökre az aszfalthoz tapasztott terepjáró látható. Nyugtalanító, opresszív kilátás, a közelgő vihar kérlelhetetlen ígéretével.
A zenekar nem hazudtolja meg magát az album lázas és reményvesztett I Am Dog Now című nyitódalával sem. A dal címe alapján a The Stooges Now I Wanna Be Your Dog című klasszikusára rímelhetne, azonban a koncepciójához egy egészen másik szempontból közelít. Ami Iggy Popéknál még egy szexuális konnotációjú, feltehetőleg konszenszuális leállatiasodást sugall,
az itt a függő lealjasodása, társadalmi kirekesztettsége és bizonytalan jövője. Ez az állapot megfosztja őt emberi jellegétől.
Ugyanezt mutatja a dalszöveg hiányos szintaxisa is. „Szenny száj / Erek tele szeméttel / Kutya vagyok most” („Trash mouth / Veins full of garbage / I am dog now”). A dal minden bizonnyal a kortárs Amerika egyik központi problémáját, az évek óta megoldatlanul maradó fentanyl-válságot tematizálja (az amerikai kongresszus hivatalos oldalán található számok szerint csak 2021-ben több mint 100.000 ember halt meg opioid-túladagolásban, és ez a szám azóta csak növekedett). A felfoghatatlan mennyiségű emberélet elvesztésével járó krízis az amerikai egészségügyi ellátás szervezetlensége miatt évek óta csak egyre rosszabbodik. A kiszolgáltatott és magukra hagyott függők helyzetének tekintetében nem véletlen a megszólaltatott karakter szakadatlan vádaskodása: „& te nem látsz semmit” („& you see nothing”).
De a Chat Pile nem csak materiális szempontokból közelít az amerikai valósághoz. A Masc című dalban például a kortárs férfiképek válságáról értekezik. A dal remek mutatója a zenekar jellegzetesen lecsupaszított, de mégis végiggondolt és tudatos szövegírásának.
Maga a címe is kétértelmű: egyrészről a maszkulin szó rövidítése, másrészről pedig maszkot is jelent.
Nem véletlen, hiszen a dalban egy szorongó, folyton a megalázottságtól rettegő lírai én szólal meg: „Megint nevetésen kaptalak / Tudom, hogy alacsonyabb vagyok a söpredéknél is / Be kell fognom a számat / Mielőtt egy kibaszott idiótának tűnök … Ne hívj / Be / Ne szólj / A barátaidnak / Hogy bízok és vérzek / Bízok és vérzek” („I caught you laughing again / I know I’m lower than scum / I need to keep my mouth shut / Before I look fuckin dumb … Don’t ask/ Me in / Don’t tell / Your friends / I / Trust and bleed / I / Trust and Bleed”). A dal rámutat a férfiasságról vallott klaszikus elképzelések intergenerációs megszégyenítések láncolatán keresztül fennmaradó, érzelmileg megnyomorító sajátosságaira, ahol a férfiaktól folytonosan elvárják, hogy gyengeségeiket véletlenül se mutassák ki. Ezt mutatja a dalhoz készült videoklip is, aminek
központi szereplői az üvöltő, verekedő, illetve atlétikai gyakorlatokat végrehajtó részeg férfiak,
valamint egy kiöregedett, festett hajú testépítő. A gyengének látszástól való rettegés okozta folytonos maszkolás is tökéletes vizuális metaforára talál a videoklip egyik állóképében, ahol a film szereplői a kínai boltokból ismerős mosolygó-szmájlis műanyagzacskókat viselnek a fejükön, rámutatva a folytonos maszkolás fullasztó attribútumaira.
Mindenképpen érdemes megemlíteni a Funny Man című dalt is, aminek instrumentális alapját egy lüktető dobütem adja, és egy veterán szemszögéből szólal meg. A dal vokális kivitelezése egészen izgalmas, a verzék alatt egy türelmetlen ritmusban motyogó, már-már rapszerű énekmód váltakozik a refrénre a már megszokott üvöltéssel. A Funny Man szövege egyike a kevésbé jól sikerülteknek, hiszen bármennyire is igyekszik, nehezen tud kilépni az elcsépelt háborúellenes rigmusokból. („A megátalkodott udvari bolond táncol és tapsol / Miközben nagy, erős kezeim megölik azokat, akiket mondtak nekem.” „The wicked jester is dancing and clapping / As my big strong hands kill the people they told me”).
A szöveg inkább akkor kezd lendületbe jönni, amikor arra reflektál, hogy mi történik a katonákkal a háborút követően.
Az amerikai állam több évtizedes problémája ugyanis a magukra hagyott veteránok helyzete. A leszerelt katonák sokszor utcára vagy börtönbe kerülnek, mert hiányos a létesítményhálózat, ami a poszttraumás stresszel küzdő, sokszor rokkant emberek társadalomba való visszaintegrálását segítené. („Ha a borzalom nem öl meg, szétrohadt fogaim fognak / A trófeák átcsillognak a kifényesített üvegvitrineken … nekik csak még több test kell.” „If the horror don’t kill me, my rotten teeth will / The trophies gleam thru glass cases I polished … all they need is more bodies”).
Az album közepén található testvérdalok, a Camcorder és a Tape is figyelemre méltóak. A Camcorder egy gyilkos szemszögéből írt dünnyögő gyászdal, aki bűntényét videóra véve újra és újra levetíti magának, míg a Tape egy azt megtaláló, és annak tartalmát feldolgozni képtelen ember belső monológját mutatja be. Szintén háborús tematikájú a disszonánsan melodikus, azonnal fülbemászó refrénű Shame című dal is, ahol egy szemtanú egy civil területen detonált robbanószerkezet felfoghatatlan látványát írja le: „Számtalan út létezik / Az emberi bőr elpusztítására / Nyersen felfedett vörös hús / Újra és újra” („There are myriad ways / To destroy human skin / Red flesh exposed raw / Over and over again”).
A szám vége felé pedig a deathmetal-hörgés képében egy eddig a zenekartól idegen stilisztikai elem is megjelenik,
azonban ez egyáltalán nem teszi disszonánssá, a hirtelen váltás formailag igazolt. Továbbá megjelenik egy eddig mellőzött, globális szempont is, hiszen a szituáció inkább a közel-keleti vagy az ukrajnai háborús riportokból lehet ismerős (de persze nem mehetünk el amellett, hogy egyik konfliktus sem mentes az amerikai befolyástól).
Az album hatékonyan tökéletesíti az első lemezen és az azt megelőző kislemezeken kialakított formulát,
több hangsúlyt fektetve a zenekar melodikusabb tendenciáira.
Ha slágerszerűnek nem is hívhatóak, de az olyan dalok, mint a már említett Masc, Shame és Camcorder, vagy a lemez utolsó előtti dala, a Milk of Human Kindness is egy határozottan gótikus beütésű, dallamos irányba mutatnak. A nyomasztó, mindennapi valóságunktól elvonatkoztathatatlan témaválasztások és a nyers, sokszor disszonáns hangzás eredményeképpen már sejthető, hogy a Chat Pile érzelmileg nagyon megterhelő élmény. Ez persze nem kritika vele szemben, sajátos esztétikai stratégiájának sikerességét mutatja csupán. Ez az, ami a Chat Pile-t különlegesen erős, de egyben különlegesen nyomasztó élménnyé is teszi.
Chat Pile: Cool World, The Flenser, 2024.
Fotók: a zenekar Facebook-oldala
