Miről írjon egy, a húszas éveiben járó fiatal, ha a mestere szerint az egész magyar irodalom Trianont és a holokausztot sirató narratívákból épül fel? Biró Zsombor Aurél regényének főhőse, Biró Zsombor Aurél – a továbbiakban Zsombor –, vagyis a narrátor-szerző nem kis dologra vállalkozik: első regényét akarja megalkotni, ez a vállalkozás pedig egyúttal a cselekmény fő szervezőelvévé is válik. A kérdés adott: hogyan tud önmaga számára „történetté formálódni”?
Amit olvasunk, az nem csupán a „regény a regényben” mise en abyme-szerű szituációja, hanem regény a regényről, tehát maga az írás mint techné reprezentációja. Két további magyar irodalmi alkotás is eszembe jut, amelyek az írás mesterségét, jelenidejűségét problematizálják, és amelyekre maga Biró is hivatkozik. Egyik a szövegben is említődik: ez Bartis Attila A nyugalom című műve, a másikra, Vida Gábor könyvére – Egy dadogás története – pedig a szerző saját Facebook-oldalának legelső bejegyzésében utal (az öt kedvenc regénybéli első mondatát listázó posztban). Bizonyos értelemben mindkét mű felfogható előzményként, referenciapontként a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek koncepcióját illetően.
A narrátor-szerző Zsombort látszólag csak regényének megírása érdekli – még akkor is, ha ehhez „az összes családi mocskot fel kell dolgoznia a szőnyeg alól” (72.), sőt még nevet is kell változtatnia.
Nem a felismerhetőség miatt mond le viszont apjától örökölt keresztnevéről,
hanem azért, hogy ugyanúgy ellenállhasson az apai akaratnak – amely a szövegben a vízilabdázás tekintetében a leghangsúlyosabb –, mint ahogyan az apa mondott ellent a borász nagyapának, és törte meg a generációkon átívelő családi hagyományt. „Nagyapád Béla volt, meg az ő apja is, meg az övé is. Borászok mind. Én meg nem lettem Béla, és nem lettem borász se” (166.) – olvassuk ezzel kapcsolatban. A cím is ennek alapján válik értelmezhetővé: ahogy a vízilabdaedző apának visszatérő álma, hogy saját édesapjával az egri borospincében kóstolgatja önállóan készített borát, úgy a narrátor, Zsombor apja vállán ébred fel a kocsiban, miután kitakarították a boroshordókat a nagyapa halála után. A lázadás mellett tehát mind Zsombor, mind az édesapja esetében tetten érhető valamiféle generációkon átívelő azonosulási, megfelelési vágy is.
Zsombor helyenként auktoriális elbeszélőként jelenik meg, mint egy istenség, és nem engedi a szereplőit (az apját, anyját és szerelmét, Sárit) önálló mondatokat fogalmazni. „Ezek már megint nem az én mondataim. Figyelsz te egyáltalán?” (157.) – rója fel neki a regényben a Sári nevű karakter.
A szereplők ugyanis nem hagyják magukat, lázadó szelleműek,
és gyakran nyakon csípik, de legalábbis leállítják történetírójukat: „hadd mondjam el végre, amit igazából akarok. Látod? Így működik egy női narratíva” (160.). A kötet fülszövegét a csíkszeredai születésű Potozky László írta, akinek Biró a Független Mentorhálózat elnevezésű program keretén belül a mentoráltja volt, s aki szerint nincs nehezebb annál, mint amit Biró Zsombor Aurél (értsd: mindkettő) kísérel meg: őszintén hazudni az igazságról. A fentebb említett többi szereplő megnyilatkozásaiból nyilvánvalóvá váló ferdítések, illetve a hazugság és igazság vagy a valóság és fikció dichotómiája minduntalan szembeötlik, így a narrátor-szerző autenticitása újra és újra megkérdőjeleződik. Ez persze nem véletlen, hiszen a szöveg egyértelműen a megbízhatatlan narrátor pozíciójára épít.
Az olvasó ennek megfelelően eltéved a történetszálak labirintusában,
ahol azonban vigaszként hasonló, az esetlegességet kidomborító gondolatokat talál: „[l]ehetne a történetünket akár innen is kezdeni” (90.).
A regény közelít és távolít. A valós nevek, valamint a valósnak tűnő emlékek az önéletrajziság kódjait hívják elő bennünk, sőt még azt is mondhatnánk, hogy van egyfajta „bulváros” beütése a történetnek. Nem hiába kérdezi az apa Zsombortól, hogy a Blikkben fog-e lejönni a szöveg. Ám a belső oldalon a cím alá rejtett regény szócska – akárcsak az említett Vida-kötet esetében – megerősíti, hogy mégiscsak fikciót olvasunk. Biró a napjainkban divatos autofikciós írásmóddal is játszik, bár azáltal, hogy folyamatosan megkérdőjelezi saját igazmondását, és ezzel távolodásra kényszeríti olvasóját, tulajdonképpen
újraértelmezi az autofikció hagyományát.
A Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek az autofikció mellett a Bildungsroman műfaját is megidézi, amely a kötetben az apa karaktere által többször is említődik.
Kérdéses azonban, hogy van-e itt a Bildungsroman hagyományának megfelelő karakterfejlődés?
Zsombor esetében aligha: gyermekkorában Zsolt bácsi, a tanító azt írja róla, hogy „okos, érzékeny fiú, akinek az összes energiáját felemészti, hogy keményebbnek akar látszani, mint amilyen” (20.). Később Zsombor felnőtt énjéről nagyjából ugyanezt olvashatjuk: „mintha a testem is tisztában lenne vele, hogy tartani kell az érzéseket, elrakva, leszorítva, hogy majd akkor jöjjenek ki, amikor hazaérek” (176.). Ennek ellenére persze beszélhetünk férfivé, fiatal felnőtté válásról, helyenként pedig az apa karakteréhez való idomulásról is, ám úgy tűnik, hogy Zsombor leginkább az írás által változik. Azt is mondhatnánk, hogy a fejlődésregény magára a regény fejlődésére, az írásra értendő, és csupán ezen keresztül vetíthető ki Zsomborra.
„Jól játszani a kisfiúk is tudnak, de nyerni, az a férfiak dolga” (15.) – mondja Kenyeres, Zsombor úszóedzője. A könyv egészére átfordítva ez a gondolat a következőképpen hangzana:
jól írni a kisfiúk is tudnak, de regényt írni, az a férfiak dolga.
Természetesen ebből a kijelentésből nem feltétlenül a toxikus maszkulinitást érdemes kiolvasni, habár kétségtelen, hogy Zsombor bármennyire is próbálja leplezni, és azt hangsúlyozni, hogy ők Sárival „egy feminista háztartás” (124.), van a szövegben némi nárcisztikus falloszmutogatás is (miért csak Zsombornak sikerül például az alkotói ösztöndíj, és Sárinak nem?). Szerencsére a narrátor-szerző ennek is tudatában van, és a regény minden olyan pontján, ahol az olvasó felmordulhatna, a kritikus pedig a tenyerébe csaphatna, helyrerakja önmagát, korrigál, visszakozik, például saját nárcisztikusságát vagy akár az apa betegségét illetően: „nincsenek itt vékony vádlik és nincsen lógó bőr, ez mind nem ő, ez mind nem az én apám. […] nem lett ebből rendes ráksztori soha” (64.).
Máskor pedig a szereplők szájába adja a javítás lehetőségét, akik nemegyszer meg is dorgálják Zsombort:
„a személyiségednek mintha lenne egy kis nárcisztikus színezete” (132.); „[é]s akkor ez lenne neked az irodalom?” (24.). Mindezek miatt a regény szerkezete fegyelmezettebb lesz, az írói szakma pedig párhuzamba állíthatóvá válik a sportolói életformával. Gyakran találunk erre konkrét utalást is, leginkább az apa szólamában: „[k]üzdésre egy férfinak igenis szüksége van, az egyszerűen muszáj. Például ahhoz is, hogy végig tudjon csinálni egy ilyen regényt” (23.); „[h]át, sportértékből nem állunk jól, fiam. Ez csak mellébeszélés, azt jobb, ha tőlem tudod” (65.); „[k]amuzzál csak, ameddig bírod szusszal” (67.).
Sokféle értelmezési lehetőséget kínál a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek, az említetteken kívül nevezhetnénk még a „Harry Potter-nemzedék” regényének (generációs regénynek), családregénynek (aparegénynek), művészregénynek vagy akár műhelyregénynek is. Biró könyve még
a posztmodern regények hagyományába is némileg beleilleszkedik olyan szempontból, hogy minden eleme konstrukcióként látszik:
a szöveg, a nyelv, még a narrátor maga is, hiszen az alkotó szubjektum „önmegírását”, az önmagát szöveggé szervező egyén próbálkozásait követhetjük nyomon, de ugyanezt teszi a többi szereplővel is. Legérzékletesebben Sári fogalmazza meg: „[m]ert én a szerelmed akartam lenni. […] De a szöveged lettem” (162.). A műben fellelhető szerzői és narrátori szerepek szétírása, valamint a referencialitással, a hitelességgel való játék egyértelműen kuriózumként értékelhető – már emiatt érdemes az olvasónak kezébe vennie Biró könyvét.
Nem utolsósorban pedig a „jó regény” receptjét is kiolvashatjuk a sorokból: a magyar ember ugyanis mindenekelőtt „megméri a szót” (79.), majd kivérezteti a lelkét (88.) a gondosan elraktározott fájdalmak által (28.), meggyúrja az anyagot (63.), és amikor összeálltak a hozzávalók, jöhet még egy kis toposz, mert az olyan, mint a leveskocka: „sűrített igazság, összepréselt kulturális kincs, amit bedobsz a lébe, és meghozza az ízt” (76.). Vigyázzunk hát, mert ha Biró Zsombor Aurél első kötetét olvassuk, még kedvünk támadhat nekünk is regényt alkotni!
Biró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek, Kalligram, Budapest, 2024.
A borítófotót Benkő M. Fanni készítette.
