A Coldplay huszonnégy éve adta ki nagysikerű első nagylemezét, a Parachutesot, melynek emblematikus borítójáért nagyjából 400 forintot fizetett a WH Smith-nél. Az elsárgult holdra emlékeztő képet egy eldobható Kodak fényképezőgéppel örökítették meg, akkor még fittyet hányva az ökoszisztéma egyensúlyára. Ezúttal ez az égitest lett a zenekar központi szimbóluma, az ejtőernyőzés szabadesését pedig most már inkább egy űrutazó lebegése váltja.
Mi, emberek szeretünk elmélázni az univerzum törvényszerűségein, a természeti összefüggéseken, valahogy belénk van kódolva, hogy újra meg újra felnézzünk az égboltra és kémleljük a Kis Göncölt, vagy ahogy a Hold mindennap új formát ölt, olykor szupernagyságúra „duzzad”. A csillagászatnak már az ókori görögöknél is kidolgozott tudománya volt, de a hitrendszer is fontos szerepet szánt a bolygóknak. Az archaikus hiedelmek 2024-ben már nem állják meg a helyüket, de valamiért továbbra is vágyunk valamifajta természetfeletti iránymutatásra. Ebbe a miliőbe érkezett meg a Coldplay várva-várt tizedik stúdiólemeze, a Moon Music. Vagy ha úgy tetszik,
a zenekar bejelentése szerint az utolsó előtti-előtti Coldplay-lemez,
amit Zane Lowe-nak adott interjújában erősített meg Chris Martin. Úgy vélik, hogy egész egyszerűen így képesek fenntartani azt a zenei minőséget, amit képviselnek. A tizenkettedik lemeznél Chris Martin szerint már elérik saját alkotói kapacitásuk maximumát, akárcsak – az énekes a brit példánál maradt – J. K. Rowling tette „a hétkötetes Harry Potternél, vagy a Beatles a tizenkét és fél lemeznél”. Ekkor teljesedhet ki a Coldplay-életmű jelenléte a zeneiparban. Nehéz a lemez hallgatása közben nem gondolni erre is.
A Moon Music rögtön a címadó dallal indít, és megteremti a kozmikus, mentális lebegés atmoszféráját. Az a letisztult, szentimentális, éteri hangulat, melyet a zongora és a vonósok hoznak létre,
akarva-akaratlanul magával visz egy spirituális utazásra, egy képzelt filmzenébe a Hold első sikeres expedíciójáról.
Az „űrhajósok” közt, akik letűzték zászlójukat, Jon Hopkins zeneszerző is ott van. Ez a Hopkins-féle ambient atmoszféra 2007 óta fejlődik együtt a Coldplay-jel. A Viva La Vida or Death and All His Friends című lemez készítése során az akkori executive producer, Brian Eno (a Paradise, Viva La Vida producere is mások mellett) meghívta egy dalra az akkor még az Imogen Heap billentyűseként ismert brit zeneszerzőt, ebből született a bevezető felvétel, a Life In Technicolor. Hopkins 17 év alatt helyet kapott a jelenleg jól menő zenei producerek listáján, legutóbb például Charli XCX új lemezén is feltűnt.
A következő feelslikeimfallinginlove egyértelműen és nem véletlenül eddig a legnépszerűbb szám a lemezről.
A zenekar ezt a dalt először élőben a Puskás Arénában játszotta el.
Ez a felvétel hozza azt a mainstream pop életérzést, ami megalapozta és fenntartja a Coldplay kereskedelmi sikerét. Akkora szuperprojekt ez, hogy egy közel négyperces dalon 14 ember dolgozott. (Belegondolni is félelmetes, hogy ha elosztanánk igazságosan, egy ember 17 másodpercért felelt a single-ben.) Az alkotók között van Chris Martin lánya, Apple Martin is, (a nem rokon) Max Martin, valamint Oscar Holter, aki The Weeknd Blinding Lights című megahitjén is otthagyta névjegyét. Külön érdekessége a számhoz tartozó videóklipnek, hogy a hallássérültek is megérthetik. Itt persze feltehető a nagy kérdés: mégis mi szükség erre pont egy zenei tartalomnál? Talán így a Coldplay zenéjét azok is élvezhetik, akik eddig kimaradtak belőle. A videó végére az is kiderül, hogy a koncertek egyik kötelező elemének, a villódzó karpereceknek volt más, egy kicsit nemesebb céljuk is.
A filmzenés, hangszerhangsúlyos shoegaze-t a beatektől telített, trapes stílusú, négy további közreműködővel készült WE PRAY követi. Ez übereli a feelslike-nál említett összesítést: egy híján 20 név szerepel a 3 perc 53 másodperces dal szerzői között. Meggyőződhetünk arról, mit is érthetett Chris Martin azalatt, hogy a végletekig nem lehet tolni a limiteket. A brit női rapper, Little Simz mellett csatlakozott az arab ajkú, palesztin-chilei énekesnő, Elyanna, az afrikai Grammy-díjas énekes, Burna Boy és az argentin énekesnő, TINI is.
Világok, nyelvek, kultúrák és nemek egyesülése ez a zenei jóért.
Több verzió is készült ehhez a trackhez, több előadói perspektívát is megismerünk, és mivel még mindig a popról és a zeneiparról van szó, kiváló üzleti érzékkel kicsit több piacra is betörhetnek így. Elyanna és TINI verzióihoz készült külön videóklip is, utóbbi visszahozza a flashmobok fénykorát, és rögzíti a csapat dublini flashmobját a Music Of the Spheres-turné alatt.
A kevésbé monumentális, azonban mondanivalóban erős JUPiTER kapcsán félelmetes belegondolni, hogy naprendszerünk legnagyobb égitestének tulajdonságait az ókori rómaiak kábé kétezer éve már feljegyezték, és az istenek leghatalmasabbját Jupiternek nevezték el. Jupiter a vihar istene is volt,
a zenekar olvasatában azonban Jupiter nem egy haragos, maszkulin főisten,
hanem egy újabb kedves szerelemhimnuszba csomagolt, elfogadásért lobbizó alteregó, aki közvetlenül azt követően érkezik, hogy befejeztük a közös imádságot az előző dalnál. A címként mindössze egy szivárvány ikon szerepeltető dalt a néhai Maya Angelou amerikai író és költő gyönyörű fabulája emeli ki az albumról. Üzenete, hogy legyél te a hétköznapi csodatévő, aki képes a vízen járni, vagy Angelou hasonlatánál maradva, felhők között szivárvány lenni. A név kötelez, így Chris Martin és csapata akarva-akaratlanul is egy modernkori Krisztus képét festi a vászonra. Hallunk még eufórikus EDM nótát (AETERNA), andalgós, karácsonyi hangulathoz tökéletesen illő, ajándékbontogatós zenét (ALL MY LOVE), csordultig telt upbeat örömódát (iAAM) és végszóként egy Leonard Cohen-i Hallelujah-szerű akkordmenettel rendelkező dalt (ONE WORLD).
Az ALL MY LOVE című videóklipet közölte legutoljára a zenekar, benne a Las Vegas utcáin álruhában lufit osztogató Chris Martinnal. A felvétel azért is kapott ennyire kiemelt szerepet, mert az ötlet abszolút spontán fogant meg: „Néhány dal teljes formájában érkezik meg hozzám, és
csak állok ott, hogy honnan jött ez, de nagyon hálás vagyok érte.
Ez körülbelül hatszor fordult elő velem, például a Viva La Vida, a Yellow, a Paradise, az A Sky Full of Stars esetén, és az ALL MY LOVE-nál is így történt. Egyszerűen megjelentek a hangok egy igazán olcsó billentyűs hangszeren, amit Jamaicára vittem magammal. Úgy voltam vele, hű, köszönöm” – mesélte Chris Martin Zane Lowe-nak.
Zeneileg annyira nem kerül úttörő státuszba ezzel az albummal a Coldplay (persze kérdés, hogy akart-e ilyet egyáltalán), hiszen
a szintén kozmikus koncepciójú, Music Of The Spheres című, 2021-es lemez érájában vagyunk, és leszünk is az utolsó elkészülendő lemezig.
Már ott is jól bevált sémák, koncepciózus együttműködések voltak megfigyelhetőek, ez már nem kispályás ejtőernyőzés, ez már SpaceX. A háttérben sokkal komolyabb projektek és erők mozdultak meg, hogy elkészüljön a fizikai kiadvány. Ugyanis abban mindenképp forradalmi az anyag, hogy kijelenthető: a lemez, amit kézbe vesz a használója, száz százalékban újrahasznosított. Aki pedig ott volt a Music Of The Spheres-turné valamelyik állomásán – köztük volt a három budapesti is –, megerősítheti, hogy óriási energiákat feccölnek abba, hogy a jelenlétünk kevésbé legyen káros a Földre. Legalább ki tudják jelenteni, hogy karbonsemlegesek, vagyis, ha bizonyos tevékenységgel szennyeznek is, de más tájakon gyógyítanak. S valahol gyógyítanának minket is, már ha képesek vagyunk azt befogadni és beengedni.
Coldplay: Moon Music, Parlophone / Atlantic, 2024.
Fotók: a Coldplay Facebook-oldala.
