Ha az irodalom és a fotográfia szavainkat egymás mellé helyezzük, mint azt e kiállítás címében megtapasztalhatjuk, akkor rögtön több ezer év távlatát láthatjuk és élhetjük át egyben. A kultúra kialakulásának kezdeti pillanataitól a jelek letisztulásának és egyezményessé válásának hosszú folyamatán át egészen a mai létállapotunk hirtelen képvillanásokban reprezentálódó érzékeléséig. A szóra és a képre, a jelzés, jelhasználat kulturálisan kódolt ezen legalapvetőbb egységeire gondolok, amelyek az itt látható fotókon rendkívül sokszínűen és inspiratívan, különböző konfigurációkban jelennek meg.
Mielőtt rátérnék az invenciózus elrendezések leginkább felismerhető és érvényesülő mintázatainak bemutatására, szólnék egy pár szót a szó és a kép, az értés és a látás alapelemeinek a viszonyáról. Ezeknek az alapelemeknek az elsődleges funkciója a jelentés adásának és továbbításának a biztosítása. Azt szeretném érzékeltetni Önökkel, Veletek, hogy ha szó és kép viszonyáról beszélünk, vagy ha nagyon pontosan és szakszerűen akarom mondani, a logosz és az eidosz kapcsolatát firtatjuk, nem babra megy a játék.
Kultúránk formálódásáról és önképéről van szó!
Jacques Derrida, egy nagy francia gondolkodó írta azt a hatvanas évek végén, hogy az elmúlt kvázi kétezer évben az ember „a logosznak tulajdonította az általában vett igazság eredetét”.[1] A szó tehát, amely az irodalomban formálódik meg a legplasztikusabb módon, az igazság eredetét hordozza magában. De hogy a képet, a látást is bekapcsoljam ebbe az eredettörténetbe, utalhatok Platónra, a filozófia egyik atyjára, aki szerint
a gondolkodás egy magasabb értelemben vett szellemi látás.
Meg is alkotja aprólékosan kimunkálva legfőbb kifejezését, az ideát, ami voltaképpen nem mást jelent, mint egyfajta sajátos értelemben felfogott tökéletes képet.[2] Nos, a szó és a kép, a beszéd és a látás sui generis viszonyt ápol az igazsággal. Ha még egy pillanatra megengedik/megengeditek, hogy elidőzzek szűkebb szakmám berkeiben, annyit mondanék már csak (a filozófiai hangoltságú bevezető gondolatok erejéig), hogy Platóntól kezdve úgy vélték, hogy ez a beszédben vagy írásban, összességében a nyelvben és a képben, látásban konfigurálódó igazság visszavezethető valamiféle egységes eredetre, egy gyök- vagy mag-mozzanatra, legyen az a legfőbb törvényhozó vagy isten vagy sámán, varázsló, mitikus lény, miszteriális lényegi létező.
Az elmúlt százötven-kétszáz évben ez a mag-képzet elvesztette érvényét és legitimitási erejét,
sokkal inkább pluralizmusban gondolkodunk, sokszínűen és perspektivikusan látunk és szemlélünk, sokféleképpen megtestesülő igazságokról beszélhetünk. A fókuszpont immár nem eredetpont. Sokkal inkább kiindulási alap vagy parallaktikus nézőpont.
Ezen a kiállításon legnagyobb örömömre ez a formai sokféleség, plurális látásmód jut kifejezésre a képeken. Legfőképpen háromféle mintázatot fedezhetünk fel, pontosabban fedeztem én fel ezeken a fotókon. Helyesebben úgy fogalmaznék, hogy a levél homonimáját helyezik a képek háromféle kontextusba.
A levél az egyik legközvetlenebb s legismertebb irodalmi forma,
egyszersmind az egyik leginkább ismert természeti létező. Azonos szóalak, kétféle jelentés – ami a látásunkat is eltérő módon stimulálja. Voltaképpen ezekkel játszanak el a fotók.
(I.) Vannak olyan képek, amelyek egyszerre utalnak a levél homonima kétféle referenciális közegére és jelentésteremtő erejére.
Az írott levél az erdőben lebeg.
Vagy éppen egy sziklának támasztva pihen egy borítékban. Vagy kollázsszerűen a természeti levél mintegy ruhaként funkcionálva jelenik meg egy írott levél előterében. S az egyik képen kifejezetten a természeti levél a papír szerepében tűnik fel, amelyen olvasható egy vers.
(II.) Más fotók azt választják, hogy a szójelentés és a láthatóság irányaival csupán az egyik alak meghatározta kontextusban játszanak el.
A fotó az írott levelet az írás különböző szituációinak megfelelő referencialitás segítségével mutatja meg:
amint a mécses lángja mellett éppen kézzel írják, amint egy régi írógépbe fűzött papíron megszületik, amint kifejezetten egy letűnt világ rekvizitumaként idézi fel az elmúlt időt. Vagy vannak azok a fényképek, amelyek a levelet mint természeti létezőt ragadják meg a természet adta különböző léthelyzetekre referálva: a fától már leválva az elmúlás színeit és hajlásait elkapva épp, a zöldtől a rőt barnáig elrendezve rendkívül közel hozva a tekintet számára, a változatos formáit vagy éppen a hihetetlen elváltozásait elénk állítva, a hóban alig felismerhetően, mégis az elemekkel dacolva identikus kontúrjait megőrizve, az ághoz még kötődve a dérrel szembeszegülve.
(III.) És vannak azok a fotók, amelyek az írott levelet tropikusan próbálják meg láttatni. Ezeken a levél más mediális hordozókkal érintkezik, a jelentést az adott médium irányába vagy annak segítségével bővítve ki, teremtve újra.
Itt mind a szó, mind a kép, mind a nyelv, mind a látás gazdagodik,
persze azzal a veszéllyel számolva, hogy a befogadói tekintet ellenáll. Kétségtelennek tűnhet, hogy az ilyen képeken a punctum megtörténtének lehetősége fokozottabb. Ez egy olyan pont a fotón Roland Barthes szerint, amely a nyitottság helyeként magára vonja a figyelmet, olyasmit mutat meg, amely voltaképpen máshol, máshogy, mással nem lenne, csak éppen ezen a képen.[3] A Radnóti-vers kéziratlapján áttetsző ujjak, a hieroglifákat rejtő kőlapra vetülő levélárnyék, a női háton megjelenő írott levél, a betűfelszín mögül felsejlő arc, a kopott fapostaláda rése mögött lapuló bizonyítvány – mintha mind-mind ilyen punctumokat rejtene magában.
De egyáltalán ne gondoljuk azt, hogy a Barthes-féle punctum, a láthatóság egyszerre koncentrált helyének lehetősége és titokteli, láthatatlan mozzanatának megmutatkozása kizárólag mediális konfúzióval érhető el! A pöndörödő levél tükröződése, vagy inkább saját tükörképével alkotott kagylószerű formája a jelentéstulajdonítást ugyanúgy a végtelen felé tolja ki, mint annak az „akkor és most” pillanatnak egyszerre fájdalmas és örömteli rögzülése, amelyről a kórházból távozó gépirata hagy nyomot. Az ablakban ülő kisfiú olvasó tekintete ugyanolyan módon rejtjelezi az értelmet, mint a mécses apró lángjának hiábavalósága a Braille-jeleket tapogató ujjak mellett, vagy a fémpostaláda erózió alkotta különböző formákat rejtő felszíne.
Ahogyan az ezeket a fotókat készítő alkotók látnak – éppen úgy látunk, láthatunk itt és most mi is.
Izgalmas és szédítő együtt, közösen látni a punctuális egyedit.
De észre kell vennünk azt is, hogy ezek a fotók inkább megállítják és elidőzésre késztetik a befogadót, mintsem hogy egyre gyorsabban átugrasszanak egyik képről a másikra, mint szokták azt a mobiljainkon elénk táruló képek nap mint nap. Eidetikus korban élünk, azaz a képek korszaka köszöntött ránk. De talán soha nem volt nagyobb a veszélye annak, hogy teljesen „fényírástudatlanokká”[4] válunk – hogy Walter Benjamin kifejezésével éljek –, mint mostanság. Az itt látható fotók mintegy magukon is túlmutatva jelzik, hogy milyen fontos a fényírástudók felelősségének tudatában lennünk. És persze egyszerűen jólesően szépek.
A kiállítást ezennel megnyitom!
Az Irodalom és fotográfia: A levél a Debreceni Fotóklub és a Méliusz Juhász Péter Könyvtár közös kiállítása Debrecenben, a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban tekinthető meg 2024. november 25-ig.
A cikk a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
A borítófotó a Debreceni Nap oldaláról származik.
[1] Jacques Derrida: Grammatológia. Ford. Molnár Miklós. Életünk – Magyar Műhely, Szombathely, 1991. 22.
[2] Platón: Állam. Ford. Szabó Miklós korábbi fordításának tekintetbevételével Steiger Kornél. Atlantisz, Bp., 2014. 357–361. [514a–517b]
[3] Roland Barthes Világoskamra. Ford. Ferch Magda. Európa, Bp., 1985. 31.
[4] Walter Benjamin: A fényképezés rövid története. Ford. Pór Péter. In: Uő.: Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Magyar Helikon, Bp., 1980. 709.
