Major Dóra énekesnővel a kezdetekről, a zenéről, a szerepkeresésről, a Pandóra Projektről, és az eredeti két női frontos formájukban utolsó, november eleji koncertjükről beszélgettünk.
KULTer.hu: Kérlek mesélj arról, mikor lépett be a világodba a zene!
A zenével való kapcsolatomról sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban. Nem emlékszem, milyen volt, amikor nem volt zene az életemben. Kisebb koromban anyukám elvitt zeneoviba, amit izgalmasnak találtam, majd reneszánsz furulyáztam, és elkezdtem zongorázni is.
Fordulópontot jelentett, amikor az öcsém is elkezdett zenélni – a vele való kapcsolatomban a zenélés mindig meghatározó volt.
Zenéltünk a családi rendezvényeken, kis dalokat énekelgettünk és szerepeltünk. Pont a múltkor meséltem valakinek, hogy én voltam az idegesítő kislány, aki állandóan szerepelt, mert tényleg nagyon szerettem már akkor is mindenféle versikét és mondókát mondani. Amikor elkezdtem másokkal együtt zenélni, a testvéreimmel vagy a kamarazenekarban, akkor értettem meg igazán milyen a könnyed zenélés. Ez amiatt is volt felszabadító, mert alapvetően szorongó gyerek voltam, a zenében és a tanulmányokban is – ez a mai napig megvan. Körülbelül 12 éves koromban alakult ki, hogy csoportban jobban szeretek és tudok alkotni, mint egyedül. Szeretem a harmóniákat, szeretem, amikor több hangszer és hang szólal meg együtt, a közös alkotás élményét, az összenézéseket vagy amikor szinte egyszerre veszünk levegőt.
KULTer.hu: Akkor egy ilyen zenei háttér mellett, a Corvinus Egyetemen eltöltött időszakban érkezett meg az életedbe Pandóra Projekt.
Igen, pont a corvinusos korszakom végén. Erasmus-programmal nyolc hónapot töltöttem Spanyolországban, majd hazajöttem és megkezdődött az utolsó évem az egyetemen a szakdolgozatírással, ami egyébként pont a magyar zenészek személyes márkaépítéséről szólt.
Ekkor jelentkeztem a Majdnem Híres Rocksuli könnyűzenei menedzser képzésére.
Előtte is volt több zenekarom, volt ahol a tesóimmal is zenéltem, meg ott volt a corvinus artos kis csapat projektzenekara, aminek révén találkoztam hozzám hasonló művészet- és menedzsment kedvelő emberekkel. Ezután ismertem meg Jankát, megcsináltuk az első online koncertünket, megkaptuk az első pozitív visszajelzéseket, így megfogalmazódott bennünk, mi lenne, ha alapítanánk egy zenekart.
KULTer.hu: Tehát volt miből táplálkoznod, nemcsak zeneileg, hanem menedzsmentszempontból is. Ez egy ritka párosítás, főként a zenei világban.
Szerintem fontos tényező az egyensúly megtalálása. Szoktam azon gondolkodni, hogyan alakult volna, ha a kezdetektől van olyan ember, akinek át mertem volna adni a kontrollt…
Olyan vagyok, hogy ha valamit szívvel-lélekkel csinálok, akkor azt érzem, hogy én tudom a legalaposabban gondját viselni.
Ebből az alapvető belső harcból kiindulva most ez a fajta szerepkeresés érdekel leginkább. Azok a helyzetek, amikor nem találjuk igazán a saját szerepünket, és ilyenkor hogyan lehet a problémákat a legjobban szétszálazni, keretezni, és a dolgokat egy olyan mederbe terelni, ami számunkra és a környezetünk számára is komfortos, és a legjobban tudunk mindeközben fejlődni.
KULTer.hu: Ez egy nagyon izgalmas gondolat, hiszen nemcsak egyetlen menedzser–zenészt érint, hanem alapvetően nagyon sokakat más területen is.
Egyértelműen. A saját szerepeimet kerestem, mind a formális, mind az informális kapcsolódásokban. Én voltam a zenekar marketingese, az elején a menedzsere is, sokszor a zenekar anyukája, miközben a testvéremmel és a barátaimmal együtt zenéltem, ami pont annyira átok, mint áldás.
A zenélés, mint minden más alkotói tevékenység, egy különösen intim folyamat,
ahol az alkotó nagyon a szívére tudja venni egyedül is a nehézségeket, nem hogy egy csoportban, ahol mindenkinek megvan a saját igaza. A projektmenedzsment tevékenységei mellett irreális célokat tűztem ki, ami komoly frusztrációkhoz vezetett: kreáltam magamnak egy elérhetetlennek tűnő célt a dalszerzésben, ami miatt rágörcsöltem az alkotásra. Ezen folyamatosan dolgozom, hogy átfordítsam magamban, és egy szabad játszótérként tekintsek az egész folyamatra.
KULTer.hu: Milyen mozzanatokra vagy meghatározó tanulságokra emlékszel vissza szívesen ebben a mostanáig tartó útban?
A 2021-es év tele volt váltásokkal. Akkor fejeztük be a Majdnem Híres Rocksuli menedzserképzését, ahol az évvégi projektfeladatunk maga a zenekar, a Pandóra Projekt lett. Szívmelengető érzés, hogy az elejétől kezdve mennyire teljes erőbedobással hittem a Pandórában, a zenekarban és saját magunkban, valamint abban, hogy a határ a csillagos ég. Szerintem ez különösen fontos: mindig keresem azt, amiért nagyon csillog a szemem, de nyilvánvalóan nem tudunk úgy élni, hogy folyamatosan megmaradjon ez az őszinte lelkesedés. Számomra sajnos
különleges értékből alapvetéssé vált, hogy zenélek, és a túlzott projektszemlélet a kreatív alkotói folyamatok rovására bontakozott ki.
Még a gimnázium befejezése után sem gondoltam arra, hogy művészeti pályát válasszak, mégis, közgazdász-marketingesként elértem, hogy a művészet és a kreatív alkotás aktívan jelen legyen ezekben az operatív szervezési feladatokban. Azonban akármennyire igyekeztem a saját projektünk menedzselésére koncentrálni, túlzottan bevonódtam érzelmileg, így nem tudtam határokat szabni. Ha adhatnék egy tanácsot a négy évvel ezelőtti önmagamnak, az az lenne, hogy ne görcsöljek rá ennyire a dolgokra, mert teljesen mindegy, hogy „papíron” mennyi pozitív visszajelzést kapunk a közönségtől vagy szakmailag, az a belső frusztrációkat nem fogja csökkenteni, és a terheket enyhíteni.
Én az olyan emberek esetében, akik ennyire teljesítményorientáltak és maximalisták mint én, nem hiszek a „teher alatt nő a pálma” mondásban. Mert ha nem szabsz határokat magadnak, vagy tanulsz meg nemet mondani és magadért dönteni, akkor bedarál a rendszer. Teljesen mindegy, milyen elánnal indultál el, szépen lassan kiégsz. És ez, ha téged nem táplál és szolgál, a projekted végképp nem fogja. Nekem a kezdetektől biztonságot jelentett a zenélés, az előadás, és a mentsváram volt a színpad, ahol mindig azt éreztem, hogy jelen vagyok, de miután megéreztem a kiégés szelét, már csak az volt bennem, hogy le akarok jönni a színpadról. A legtöbb nagyobb koncertünkön majdnem mindig beteg is voltam: és ebben is hiszek, hogy ennek van egy olyan erős lelki oldala, hogy valami nagyon mély probléma lapulhat ott, ha hörgőgyulladásod van és fulladsz, amikor énekelned kellene…
Ezek a jelek az elmúlt félévben kezdtek kristályosodni, és éreztem, hogy ki kell találni valamit.
Itt jött maga az operatív rész: megfogalmaztuk mind Jankával, mind a kiadóval, hogy végig fogjuk csinálni az összes koncertet a nyár folyamán. Ez a közel harminc koncert lehetőséget adott arra, hogy tisztuljanak az ezzel kapcsolatos érzéseim, és elfogadjam, hogy hiába akarom magam megerőszakolni, ez már nem esik jól és nem szolgál engem. El kellett engednem a konstans bűntudatot is amiatt, hogy nem érzem magam hálásnak, pedig mennyire az lehetnék.
KULTer.hu: Kijött az új klipetek, ami egy egész érdekes világot jelenít meg. Azt is lehetett olvasni, hogy ebben a felállásban most fogtok utoljára fellépni. Mi várható a november 8-i koncerten az Akvárium Klubban?
Ez számomra az utolsó Pandóra-koncert lesz, utána a zenekar megy tovább, de már nélkülem. Rengeteget fontolgattam ezt a döntést, kicsit több mint egy éve fogalmazódott meg bennem először az érzés, hogy el kellene engednem a zenekar kezét. Eredetileg teljesen más érzésekből indultak ki a frissen megjelent kislemezünk dalai, de végül a keserédes elengedés lemeze lett. Legyen szó bármilyen kapcsolati működésről, az elválási, lezárási folyamat nagyon sokrétű érzéscsokrot hoz magával.
Egyik pillanatban végtelenül fáj, hogy vége, a másikban mosolyogva gondolunk vissza a közösen megélt pillanatokra.
Kicsit szakítós, elengedős, körbeölelős, néha dühös, néha békés és kedveskedő érzésekről énekel. Az ahol a legjobban fáj(t) kislemezzel együtt érkezett az album címadó dalából készült videóklip is, amit egy bezárt kórház épületében forgattunk, és szerintem egy igazi művészeti alkotás lett. Toldi Miklós producerünk olyan atmoszférát teremtett a Pandóra köré ezzel a kislemezzel, ami egyszerre tükröz minket, az elmúlt közel négy évet, a régi és új irányokat, úgy, hogy egyszerre nagyon finom, mégis kísérletező és izgalmas.
Az utolsó koncerten az összes eddigi dalunkat el fogjuk játszani, és bemutatjuk az újakat is
a közönségünknek, akiket a zenekari utunk során megismerhettünk. Könnyedén találtuk ki a záró koncert témáját is, a Nap és Hold-tematikát, mely a kezdetektől a zenekarunk szimbóluma, és tükrözi a dolgok természetes körforgását, valamint az ellentétek harmóniáját. Ahogy a Nap és a Hold váltják egymást, úgy mi is új korszakba lépünk, új zenei irányokkal és friss energiákkal, külön-külön identitásként, de egymást támogatva. Két vendég is érkezik hozzánk: Törőcsik Kristóf a Margaret Islandből, akiknek emberileg és szakmailag is nagyon hálásak vagyunk, hogy zenélhettünk, turnézhattunk velük, és tanulhattunk tőlük. A barátommal, Bornemisza Lőrinccel pedig először fogjuk eljátszani az első saját dalomat a Pandóra-koncerten.
KULTer.hu: Mi lesz ezután, mik a Pandóra Projekt utáni terveid?
Nemrég született meg bennem a gondolat: fogalmam sincs, hogy pontosan mik a pontos lépések, de végtelenül szeretnék mesélni, és a dalok által kapcsolódni, eszmét cserélni. Szeretném nyíltan, kendőzetlenül, dalokban elmondani azokat a kettős érzéseket, melyek bennem mozgolódnak: például azokat a frusztrációkat, amiket alkotóként éltem meg, hogy hogyan mertem változtatni, és hogy milyen félelmeim vannak a bizonytalan jövővel kapcsolatban. Együtt dolgozom a toldyuuso producerpárossal, akikkel egy komfortos alkotói közeget tudtunk megteremteni, amiben tudtam a dalszerzésben is fejlődni. A kedvesem is egy dalköltő, sokat segít, támogat és fogja a kezem.
A jövő évtől szeretném megmutatni a készülő „majordorci” szerzeményeket:
pozitív üzenetű dalokkal szeretnék létrehozni egy közös, biztonságos teret, ahol lehet inspiráló beszélgetéseket kezdeményezni. Hiszek abban, hogy azáltal, hogy éreztetjük, nem vagyunk egyedül, magunknak és másoknak is tudunk segíteni. Imádok így kapcsolódni, amikor a könnyedebb, kellemes érzéseket vagy a nehezebb negatívabb érzéseket megosztjuk egymással, segítjük egymást, és többek leszünk.
Borítókép: Székely Zsófi
