Varga Patricia Minerva Munkácsy-díjas festőművész kiállítása az Óhegy Klubházban kalandos utazás a lélek belső tájain.
„Varga Patricia Minerva az örvénylő terek művésze. Képeit nem könnyű megfejteni. Színes terek, sárga ösvények, vörös indulatok, kettős napok, sötét testek és magányosnak tűnő figurák. Zavarba ejtő, hisz amit látunk, az modern de mégis inkább archaikusan mély; nem finom ecsetvonásokból összerakott gloriettek, hanem
elemi erővel megalkotott kiáltványok; fentről, a szakralitástól lefelé, az anyag felé.”
– mi sem foglalhatná össze jobban a művész alkotásainak képi világát, mint Bretus Imre idézett szavai. (Bretus Imre: A logoszt épp kimondták… Minerva MMIX., Varga Patriciai Minerva katalógusának bevezetője, Budapest, 2009.)
Varga Patricia Minerva 1995-ben végzett a Képzőművészeti Egyetemen Gerzson Pál és Nagy Gábor növendékeként. A Munkácsy-díjas művész meghatározó élménye az egyetemistaként Hollandiában töltött időszak, ahol közelebbről is megismerkedhetett a posztimpresszionista van Gogh alkotásaival. Ez a hatás azóta is kísérője festői pályájának, ám képei nem a holland mester műveinek utánérzései, hanem saját egyéni hangon megszólaló alkotások. Egyedül a szűkített színpaletta használata, ahogy Varga Patricia Minerva is a sárgák, kékek, zöldek bűvöletében fest, jellegzetes van Gogh-i vonás. Ám
Varga festészete tipikusan a magyar tájban, a magyar kultúrában gyökerezik,
ennek ellenére képes ősi, távoli világok szellemiségét is megjeleníteni művészetében. Jól érzékelteti ezt a kiállítás mottójául választott József Attila-vers, A Dunánál, amelyben a lírai én önmagát nemzedékek tudásának őrzőjeként határozza meg, aki magában hordozza az ősök minden tapasztalatát, traumáját és tudását. Varga Patricia Minerva képein a kietlen tájon végigvonuló aprócska, arctalan alakok, József Attila-i értelemben vett nemzedékek terhét hordozó zarándokok. A fekete vonalakra egyszerűsített, jelekké sűrített vándorok kígyózó sorában azonban mindig feltűnik egy-egy zöld vagy kék figura, különc és különálló valaki, a művész szimbolikus alakmása.
Az angol dombvidék fennsíkjain menetelő alakok hol az őskori Stonehenge monumentális építményét idéző körkörösen elrendezett kőtömbök felé tartanak, hol éppen attól igyekeznek eltávolodni. Céltalan bolyongói ők a kihalt tájnak. A sárgák ezernyi árnyalatában a narancstól az okkeren, a kén- és napsárgán át a vajszínig tobzódó táj, ahol a föld és az ég is izzik a sárgákban, a tág horizontú magyar alföldi táj lehet. „Arany kalásszal ékes rónaság”, hogy az Alföld nagy költőjét, Petőfit idézzük. De értelmezhető elsivatagosodott homoktengerként, utalva Pilinszky Négysorosára: „Alvó szegek a jéghideg homokban”.
A festményeken gyakori a Nap és Hold együttállása, ahogy ez van Goghnál is jellemző,
viszont az izzó sárga tájban, ahol még az ég is a sárga megannyi árnyalatától sugárzik, a két égitest két fekete korong. Mintha az utókép hatásának lennénk tanúi, amikor a Naptól elkápráztatva becsukott szemünk mögött a fénylő égitest helyett csak egy fekete vakfoltot észlelünk.
A nappali világot megragadó olajképekkel szemben a pasztellképek az éjszaka tájait vetítik elénk. A fekete karton alap visszaveszi az élénksárgák, világoszöldek és világoskékek harsányságát, és tompa fénnyel vonja be a kép színeit. Míg az olajképeken a sárgák uralkodnak kevés sötétzölddel, kékkel és feketével ellenpontozva, a pasztellek a kék és sárga szín komplementaritására épülnek. A pasztelleken a gabonatáblák, nádasok szúrós merevségét expresszíven felvitt, gyors, szaggatott vonásokkal érzékelteti a művész, míg az ég és a víz lazúros oldottságát a pasztellkréta elmosottságával éri el. Az expresszív ecsetkezelés az olajképeken is felfedezhető. A rücskös hatást keltő, vastagon felvitt festékszemcsék néhol a szélhordta homok érzetét keltik, máshol a festőkéssel feldobott festékrétegek az égen úszó vastag felhőpászmák képzetét idézik meg a szemlélőben.
Varga Patricia Minerva érzelmeitől, hangulataitól vezérelt impulzív művész,
aki inkább az ösztöneire hallgatva, semmint tudatos tervezéssel alkot. Így az olajképek és pasztellek hangulatai is az emberi lélekben lakozó kétarcúságot fejezik ki, az erős, dominánsan harsány nappali, illetve a befelé forduló, melankolikusan passzív éjszakai világot. Egyszerre tükröződik bennük a jin és jang, a jungi férfi és női princípium ellentétére épülő világharmónia.
A képeken a síkszerűen ábrázolt táj felülnézetben jelenik meg, amely előhívja a nézőben – hogy Keserű Katalinra hivatkozzunk – Radnóti Nem tudhatom című versének ismerős sorait: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.” Varga Patricia Minerva pedig
a lélek belső térképét rajzolja meg hol örvénylő vonalakkal, hol semmibe kifutó sávokra tagoltan.
A képek a József Attila-i mottóra felfűzve egy meditatív belső lelki utazásra hívják a nézőket, egy olyan világba, ahol a mikrokozmosz realisztikus természeti elemei keverednek a makrokozmosz álomszerű látványvilágával. Egyszerre modern és mégis barbár módon szakrális Varga Patricia Minerva művészete, aki trendektől függetlenül évtizedek óta monomániásan és folyamatosan alkotja újra saját belső tájait. Tájképfestőként egy ma sokak szemében korszerűtlen műfaj folytatója, de ahogy El Kazovszkij, illetve az amerikai Mark Rothko, ő is a tájképfestészet hagyományos kereteinek kitágításával képes mégis korszerűen alkotni. Szüts Miklóst idézve: „… a festő nem látványt, a festő képet fest. Jó esetben sosem volt világot teremt.”
Varga Patricia Minerva „már száz ezer éve nézem” című kiállítása a budapesti Óhegy Klubházban tekinthető meg november 28-ig.
A borítóképen Varga Patricia Minerva A fényörvény közepén (olaj, vászon, 140×220 cm, 2008) című festménye látható.
