Miként látjuk az anyákat szépirodalmi műveken keresztül? Milyen egy anya nyelve? Hogyan lehet szavakba önteni a szülés és a születés élményét? A májusi KULTolvasó Kör rendezvényén Balajthy Ágnes irodalomtörténész, kritikus és Hofgárt-Ékes Noémi kommunikációs szakember, nőjogi aktivista voltak a vendégeink. Urbán Andrea kérdéseit Pótor Barnabás tette fel a beszélgetőpartnereknek.
KULTer.hu: A címben megadott két fogalom az anyaság és a várandósság. Két szó, ami mögött rengeteg történet húzódik. Sok vonatkozó jelenség juthat az eszünkbe, amelyek a közbeszédben is egyre többször tűnnek fel: menstruációs tudatosság, meddőség, abortusz, fogadott orvos, szülészeti agresszió, önrendelkezés, otthonszülés, szüléskísérés, szülés utáni depresszió, gyermekágyi időszak, szoptatás, családdá válás. Nem biztos, hogy minden kérdést érinteni fogunk, ráhangolódásként mégis szeretném, ha beszélnétek arról, ti hogyan kapcsolódtok az anyaság és a várandósság témájához. Mi a szakmai, esetleg a személyes motivációja annak, hogy elfogadtátok a meghívást?
Balajthy Ágnes: Én is anya vagyok, azt hiszem, ilyen egyszerű. Történetesen van három gyerekem, érzésem szerint ennek is köze lehetett ahhoz, hogy Urbán Andi felkért, vegyek részt ezen a beszélgetésen. Természetesen ez adja a legelementárisabb kötődésemet a témához. Szakmai kapcsolódás egyébként sokáig kevés volt, mert
alacsony a száma a magyar irodalmi alkotásoknak, amelyek kifejezetten ezekre a kérdésekre fókuszálnak.
Az elmúlt időszakban azért olvastam már néhány nagyon jó szépirodalmi művet, amelyek kifejezetten az anyaság megélését, az anyaság tapasztalatát helyezték előtérbe. De ezek között is több volt a világirodalmi alkotás, mint a magyar nyelvű. Most tehát elkezdtem ebbe az irányba is mozogni, de azért az anyaság számomra elsősorban „életes” dolog, tehát a hétköznapi életem része, minden más csak utána következik.
Hofgárt-Ékes Noémi: Alapvetően nekem is hasonló a motivációm. Nekem két gyerekem van, és a születésük vitt abba az irányba, hogy a szülészeti erőszakkal kezdjek foglalkozni. Ez tíz éve indult, először a helyi érdekeltségű aktivizmusban vettem részt, aztán országos szervezetekkel kezdtem dolgozni. A munkám mindig az volt a különböző civil szervezeteknél, hogy kommunikáljuk az anyaság és a várandósság reális képét, a hétköznapok égető problémáit. Ez elképesztően nehéz feladat, és sajnos nem különösebben szép a kép, amit le kellett festenünk. Egyébként érdekes találkozásokhoz vezetett ez az elköteleződés, és hamar kiderült, hogy nem magyar sajátosság a „nem szép kép”, hanem globális. A magyar irodalomban emellett szerintem különösen alulreprezentált ez a téma. A szélsőségek ábrázolásában persze tobzódunk:
számtalan extrémen negatív és hiperromantikus anyaságábrázolásba lehet belefutni,
de a ma körülményei között elképesztően fontos lenne megragadni a realitást. Ez egyébként a mai alkalomra választott könyvben úgy gondolom, egészen jól sikerült.
KULTer.hu: Említenétek olyan anya-, várandósság- vagy szülésábrázolást az olvasmányélményeitekből vagy valamely társművészeti alkotásból, amely nagy hatással volt az anyaképetek formálódására, esetleg más szempontból bizonyult fontosnak vagy izgalmasnak számotokra?
B. Á.: Nemrég olvastam egy nagyon jó könyvet, igaz, angolul, és sajnos nem hiszem, hogy le fogják fordítani magyarra. Pont most, amikor a legkisebb babámmal volt a gyermekágyi időszak, akkor találtam rá. Kate Briggs egy kortárs angol író, az ő regénye a The Long Form, egészen briliáns, tavaly jelent meg, és igazából egy esszéregény, a cselekményváz egy mondatban összegezhető: van egy anya és a kislánya, Rose, aki most született. A nőről annyit tudunk meg, hogy eddig egy jó barátnőjével lakott, a baba miatt költözött át egy vacak albérletbe. Az apáról semmi sem derül ki.
Egész egyszerűen végigkövetjük a gyermekágynak a napjait a maguk elképesztő monotonitásában.
Ez tényleg egy esszéregény, egy hosszú szakirodalomlistával a végén, ami rengeteg hivatkozást sorol fel. Ez a nő ebben a beszűkült tudatállapotban próbálja megfejteni, hogy a kisbabája mikor kér enni, hogy hogyan tudja egyedül megfürdetni – folyton kialvatlan és szenved ettől. Mindeközben rengeteget olvas és rengeteget gondolkodik az olvasott könyvekről, a könyv egy részét így filozófiai eszmefuttatások teszik ki. A fő mozgatórugója az egésznek az, hogy itt van egy újszülött, aki még másként létezik a világban, mint mi. Számára minden új. Az anya filozófiai feladatnak tekinti, hogy másként kezdje el látni a világot, úgy, ahogyan erre a kislánya felhívja őt. Ott vannak a rutinok, például az, hogy nappal tevékenykedünk, este alszunk – egy újszülött viszont nem így működik. Rengeteget gondolkozik az elbeszélő arról, hogy milyen lenne így élni a világban. Milyen lenne nem betartani a nappalnak és az éjszakának a ritmusát, milyen lenne másként beosztani az időnket?
Miért áll huszonnégy órából a napunk? Milyen lenne ebben az újszülöttkori időtapasztalatban maradni?
Messzire vezetnek ezek a kérdések, és ott van mögöttük egy bölcseletileg kiművelt koponyának a tudatossága. Feszültség van a hatalmas tudásanyag és a kérdezés bátorsága, illetve a beszűkült, monoton kisbabás hétköznapoknak a menete között, amit jól közvetít ez az elbeszélés. Az is lehet, hogy unalmas ez a könyv, mert lassú, és nem nagyon történik benne semmi, de pont ezáltal lehet megtapasztalni valamit abból, hogy mit is jelentenek a gyermekágynak a hetei, amikor az ember az utcára sem lép ki, maximum akkor, amikor gyerekorvoshoz megy. Közben odabent annyi minden történik, csak nehéz kifelé úgy kommunikálni, hogy az más számára is történésnek tűnjön. Elena Ferrante Nápoly-tetralógiáját talán többen ismerik, vagy látták a belőle készült sorozatot. Az ő könyvei is nagyon izgalmasak, a „rossz anya” figurája, árnyéka sok regényében ott van.
Több könyvében felbukkan az a motívum, hogy egy anya fogja magát, és otthagyja a gyerekeit.
A Nápoly-tetralógiában is nyomon követhetünk egy derűs terhességet és egy szülés utáni depressziót, aztán egy depressziós terhességet és egy valamivel pozitívabb szülést. A „rossz anya”, aki nem bírja tovább, aki képtelen alárendelni a testét és lelkét ennek a folyamatnak tényleg tabu, erről keveset olvasunk. Fontos, hogy a „rossz anya” az elbeszélő. Márpedig, ha ő az énelbeszélő, vele valamelyest azonosulunk olvasás közben, tehát itt nem negatív figuraként, ellenségképként van beállítva, hanem sokkal komplexebb karakter. De egy férfi szerzőt is megemlíthetek itt: Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatából azok a részek, amelyek a kisgyerekes időszakról számolnak be, egészen lenyűgözők. A Szerelem című kötet csúcsjelenete a feleség első szülése: a könyv az apa perspektívájából beszéli el ezt a történést, de amikor elolvastam – többször elolvastam –, akkor anyaként, nőként is sokat tudtam belőle tanulni.
H-É. N.: Az első gondolatom nekem is a Knausgård-sorozat volt, ami szerintem éppen a kínzó részletesség miatt csodálatos. Tökéletesen megfogja az anyává vagy szülővé válás legfontosabb momentumait. Illetve van egy másik könyv, ami számomra nagyon meghatározó, az Ø Kiadónál megjelent Szülészet című könyv. Érdekes struktúrája van, egy szülészeten dolgozó ételkihordó fiú mesél benne arról, hogy hogyan zajlik a szülés és a szülészeti ellátás. Erről az is eszembe jut, hogy nagyon izgalmas megfigyelni azt, hogy amikor férfi perspektívából hallunk a szülésről, akkor általában többen felfigyelnek az azzal kapcsolatos kérdésekre és nehézségekre, mint amikor nők beszélnek a témáról. Az apás szülés bevezetése rengeteg nyilvánvaló előnnyel járt – sőt, hajlok rá, hogy a modern szülészeti ellátás egyik legfontosabb vívmánya a lehetőség biztosítása. Ezzel párhuzamosan
az, hogy lett az apáknak szülésélménye, megmutatta, hogy még mindig kell a férfi tapasztalás a női élmények validálásához.
A Szülészet című könyvben számomra ez szépen ábrázolódik: van egy kívülálló, aki egyrészt férfi, másrészt nincs köze a szüléshez, mégis érvényes képet ad át arról, hogy mi történik a folyamatban és általánosságban a rendszerben – és a narratívájára vevő is lesz a világ. Azért is nagyon érdekes, mert durva ellenpólusa Czakó Zsófia regényének – és a két mű összevetéséből szépen kiolvashatóvá válik a fejlettebb egészségügyi rendszerek és a kelet-közép-európai modell közötti különbség.
B. Á.: Ezt a könyvet én „nagyon terhesen” olvastam, és kicsit utópiaként. Amikor például a menüt írja le, hogy mit kapnak vacsorára az apával, az a kétfős vacsora… Én is jót kaptam az itthoni ellátásban, de azt nekem behozták a kis ételhordóban. Azért így más.
KULTer.hu: Mindketten említettétek, hogy ti is anyák vagytok, de a születéstörténet mindenkit érint. Szerintetek miért fontos erről közösségi, társadalmi szinten is beszélni? Az elképzelésetek szerint mi ennek az adekvát módja? Honnan érdemes kezdeni?
B. Á.: Erről Noémi szakszerűbben fog tudni nyilatkozni, de az azért közkeletűvé vált tudás, hogy már magzatkorunkból hordozunk magunkkal emlékeket, és hogy egy szülésélmény nem csak az anya, hanem a kisgyermek számára is lehet traumatikus. Elég arra gondolnunk, hogy császármetszés után nagyon sokáig az volt a gyakorlat, hogy azonnal elvitték a babát. Sok ismerősöm, barátom van, akiknek úgy kezdődött az élete, hogy születés után fél napig-egy napig nem találkozott az édesanyjával, és ez egy meghatározó tapasztalat.
Egész egyszerűen mindenkinek jobb, hogyha ideális körülmények között születünk meg, nem csak a nőknek, hanem mindenkinek.
Ezért érdemes elkezdeni erről beszélni. Nyilvánvalóan lehet ennek az irodalom is egy formája, bár nem szerencsés, ha leszűkítjük a funkcióját arra, hogy érzékenyítsen társadalmilag. Egy szépirodalmi igényű szüléselbeszélésnek nem feltétlenül csak ez, vagy ez a legfontosabb feladata. De persze, az irodalomban is lehet téma. Az biztos, hogy sokáig a születésnek megvoltak a maga rítusai az emberek életében, aztán amikor medikalizálódott a szülés, teljesen kiszorultak a nem medikus végzettségű/tudású nők és férfiak ebből a folyamatból, és ennek katasztrofális következményei lettek. Valahogy ezt kellene lassanként visszanyernünk, vagy akár új rítusokat találnunk, amelyek visszaintegrálják a hétköznapi életbe ezt a tapasztalatot. Mert talán az a legrosszabb, hogy ugyanúgy, mint ahogyan a halál is tabu,
megpróbálunk úgy tenni, mintha nem lenne része a hétköznapi életnek a születés, térbelileg is elkülönítjük.
Aztán amikor mégis ott vagyunk és a közelébe kerülünk, ezért is lesz szerintem ennyire félelmetes.
H-É. N.: Szerintem fontos kimondani először is minden ilyen beszélgetésben, hogy a szülészeti erőszak a nők elleni erőszak egyik utolsó, széles társadalmi körben validált formája. A vele szembeni fellépés azért nehézkes, mert a probléma beismerése is hiányzik. Az egyik oka ennek az, hogy nyilván egy olyan hierarchikus rendszerben történik ez az egész, ahol van egy látszólagos mindenek feletti érv: „a baba érdekében”. Mintha lenne érdekellentét anya és baba között… Pedig jellemzően nincs olyan, hogy ha átgázolok az anyán, akkor az a gyereknek jó lesz. Vannak társadalmak, amelyek ezt réges rég felismerték (bár egyébként meglepően kevés). A pszichológia is rég elfogadja a csecsemőkori tapasztalatok jelentőségét, a szülésélmény szerepét a családok és az egyének életútjában, ezért ideje lenne belátni, hogy a családnak mint rendszernek az élete attól a pillanattól indul el, hogy megszületik egy gyerek. És ha a nők nagy része számára ez egy nemi erőszakhoz hasonló élményt jelent, akkor az természetesen hatással lesz a párkapcsolatokra és az anya-gyerek kapcsolatra is. Itt mindenképpen visszakanyarodnék a már említett „rossz anya” képéhez –
a nők anyai teljesítményét érdemes annak fényében értékelni, hogy mi mindenen kell átmenniük a gyerekvállalás zászlaja alatt.
A másik, amit fontos kiemelni, hogy a probléma nem egy szűk réteget érint. Az utóbbi években, amikor a szülészeti erőszakot vizsgáltam, a roma nők elleni erőszakkal foglalkoztunk a legtöbbet. Nyilvánvaló volt, hogy ez az egész őket sokszorosára nagyítva érinti, a szürrealitás határait súrolja, konkrét bűncselekmények is történnek a szüléseik alatt. A magyar nők elleni erőszak talán nem ilyen radikális legtöbbször, de a szülészeti erőszak ugyanúgy érinti a magyar középosztálybeli nőket is. Erről beszélni kell, és meggyőződésem, hogy már tegnapelőtt mindenkinek erről kellett volna beszélnie. A „hogyan?”-ra pedig az a válasz, hogy gyorsan, minél több felületen és nagyon durván őszintén. Mostanra vannak szavaink a női test sokféle működésére, és lassan van egy megegyezés arról, hogy ki lehet mondani olyan szavakat, amiket eddig nem lehetett. Ez nyilván előfeltétel is ahhoz, hogy kommunikáljunk a témáról. Enélkül
olyan nőként belépni a szülészetre, mintha fekete-fehér-igen-nemet játszanánk.
Képzeljétek el, hogy van tíz szó, ami esszenciális a téma szempontjából, de azt nem mondhatod ki – a tabuk, a szégyenérzet és a női test átszexualizáltsága miatt. Mára ki merjük ejteni a szánkon nagy közönség előtt is – Instagramon, TikTokon, akárhol – mondjuk a „csikló”, a „hüvely” és a „menstruáció” szavakat, ez a fajta felszabadultság pedig esszenciális ahhoz, hogy valóban felvegyük a harcot az erőszakkal. Tér tehát van, mára szavak is vannak talán: és igen, szerintem az irodalom is ki tudja venni a részét ebből a munkából. Erre szerencsére vannak most már erős bizonyítékok.
B. Á.: Még egy irodalmi példa eszembe jutott, ami ide sok szálon kapcsolódik, egy kortárs amerikai regény, a Fleishman bajban van. Egy remek példa arra, hogy pont az a furcsa a szülészeti erőszakban, hogy miközben biztos vagyok benne, hogy az etnikai kisebbségeket sokszorosan érinti, közben ez alól egyetlen társadalmi réteg képviselője sem kivétel. Ebben a történetben is van egy „rossz anya”, a kiindulópont pedig az, hogy válófélben van egy pár. Először az apa perspektíváját ismerjük meg, aki próbál gondoskodni a két gyermekükről, az anya pedig lelép, nem tudják hová, de két hétre eltűnik. Majd lassan átveszi a helyet az anya nézőpontja.
Többek között az derül ki, hogy annak idején át kellett esnie egy traumatikus szülésélményen,
pedig a férje is orvos, és az ő munkahelyén, egy nagy New York-i magánkórházban szült. A szülészorvosa viszont elmegy nyaralni, a helyettes pedig sietteti a dolgokat, ez pedig egy borzalmas tapasztalat számára. Akkor talál megnyugvást, amikor elmegy – a szülés után jóval – egy nemi erőszakot elszenvedett nőknek szervezett önsegítő csoportba. Azt érzi, hogy ott végre megértő fülekre talál, ám amikor sorra kerül az ő története, mindenki azzal reagál, hogy „téged nem is erőszakoltak meg”. Oda sem tud beilleszkedni, így pedig többszörösen ironikussá válik a története, ami a jelenlegi amerikai állapotokat tükrözi. Ez egyrészt fényévekre van a mi tapasztalatainktól, másrészt mégis sok szempontból hasonló.
KULTer.hu: Az olvasókör témája Czakó Zsófia Szívhang című kötete, amely 2022-ben jelent meg, az azonos nevű törvényt megelőzően. Az előírások szerint a terhesség megszakításához feltétel a magzat szívhangjának meghallgatása. Noémi, nőjogi aktivistaként hogyan látod a hazai rendszert, a várandóssággal, abortusszal, szüléssel kapcsolatos ellátást régiós, illetve globális kontextusban?
H-É. N.: Amikor kijött a szívhangrendelet, akkor gondolkoztam el először azon, hogy vajon van-e bármi értelme az addigra több éve zajló aktivizmusomnak. A kérdéses törvény szimbóluma lehetne a mindenfajta szülészetierőszak-ellenes törekvések sikertelenségének. Olyan mértékben infantilizálja a nőket, hogy önmagában a törvény is látlelet a szülészeti rendszer patriarchális társadalomban gyökerező átható problémáiról. Ma egy nő számára az önrendelkezési jog megszűnik létezni abban a percben, hogy várandós lesz. Minden a gyermekért és a terhességért fog történni. Érdekes egyébként átgondolni azt is, hogy
vajon miért nem lett a feminizmus szívügye az anyává válás körüli ezernyi visszásság.
Akármelyik hullámát nézzük a mozgalomnak, mindig voltak sürgetőbb feladatok. A fogamzásgátlás kérdésének a megoldása például top prioritásnak számított – érthető okokból, nem is vitatnám el a jelentőségét. Az anyák problémái vagy éppen a szülészeti erőszak a születésszabályozás fénytörésében azonban olyan kérdésekké váltak, amelyek elkerülhetőek kellő körültekintéssel. Hiszen miért vállalod az anyasággal járó státuszvesztést és kiszolgáltatottságot, ha nem kötelező? Pedig közös felelősségünk lenne foglalkozni a kérdéssel, hiszen lássuk be: azért a nők többsége az élete egy pontján anyává válik, és a problémák még azok életére is hatással vannak, akik sosem vállalnak gyereket. Egyébként szerintem a tudatosan gyermektelen párok számának a növekedése is kapcsolódik ehhez a problémához. Én például 22 évesen szültem az első gyermekem,
bizonyos nézőpontból tehát megfelelek egyes irányzatok ideális nőképének:
soha semmi nem volt annyira fontos számomra, mint a gyermekvállalás. Ennek ellenére jelenleg nem szívesen kezdenék el győzködni valakit, aki nem akar gyermeket vállalni, és ennek nagyrészt a szülészeti rendszer minősége az oka. Ha a szemészeteink a szülészethez hasonló módon működnének, akkor valószínűleg nem járnánk szemészhez… A patriarchális berendezkedés, ami jellemzi a magyar társadalmat, nem szűnik meg létezni a szülészetek küszöbénél, sőt, a műfaj sajátosságaiból fakadóan a legrosszabb arcát mutatja ezekben az intézményekben.
Ha régiós kitekintést kell nyújtani, számokban is könnyű kifejezni, hogy a kelet-európai térségben uralkodnak a legrosszabb állapotok.
Amikor megkérdezik a szülészeteket az elvégzett beavatkozásokról, ők maguk vallják be, hogy alkalmaznak eljárásokat, amelyek más országokban műhibának számítanak. Vannak eltérések európai szinten persze, világszinten pedig pláne, de szoros együttműködésben dolgoztam pár éve egy spanyol nőjogi szervezettel, ahol hasonlóan elkeserítő a helyzet. Hasonlóan rossz hírek érkeznek például Olaszországból is.
B. Á.: Épp a spanyol és az olasz társadalmakra gondolunk családbarátként, ott az olasz „mamma” például, közben pedig a demográfiai kilátások Olaszországban most rosszabbak, mint Magyarországon, kevesen vállalnak gyereket. Ez összefügg társadalompolitikai intézkedésekkel, de a szülészetek helyzetével is.
KULTer.hu: Noémi, te a Funkcionális Orvoslás Nőknek (FON) kezdeményezés kommunikációs vezetője vagy, emellett az EMMA Egyesület munkatársaként tevékenykedtél, és készítettél egy felmérést a nők szülésélményét befolyásoló tényezőkről is. Melyek azok a területek, amelyekkel kapcsolatban a leggyakrabban megkeresnek benneteket, illetve ahol a leginkább segítséget tudtok nyújtani?
H-É. N.: Ahogyan korábban is említettem, a saját szüléseimtől indultam, erre fűződött fel aztán az egész karrierutam a civil szférában. Mára azt gondolom, hogy
a szülés körül belépni a nők életébe késő: sokkal korábban kellene elkezdeni tanítani a nőket a jogaikra, a testük működésére.
A lányok már nagyon fiatalon a saját testükről való leválasztódásban léteznek – ez egy társadalmi jelenség, és nem fog segíteni, hogy vannak szavaink, ha nem tudjuk, mire használjuk őket. Ha lett volna lehetőségem a szüléseim előtt pontosabb információkat kapni a testem és a női lét működéseiről, akkor az a társadalmi problémák ellenére is olyan kapaszkodó lett volna, ami hatékonyabb önképviseletet tud nekem biztosítani. A Funkcionális Orvoslás Nőknek projekt azt tűzi ki célul, hogy a reproduktív életszakasz legelejétől folyamatosan jelen tudjunk lenni a testünkben, és tudatos döntéseket tudjunk hozni vele kapcsolatban. Ez a mindset fog majd oda vezetni, hogy a szülés idejére rengeteg évnyi átgondolt tapasztalatunk lesz arról, hogyan működünk nőként – és azt hiszem, ez hozhat kis, egyéni forradalmakat. Azok pedig sokszor vezetnek társadalmi elmozdulásokhoz is.
A Szívhang című regény egyébként nagyjából pontról pontra leírja azt, amivel a nők megkeresnek minket. Az egyik legalulértékeltebb női tapasztalat például a vetélés a terhesség bármely szakaszában. Nekem például volt egy 23. heti koraszülésem, és ott
fel sem merült, hogy itt most egy gyerek jön a világra – teljesen dehumanizált folyamat volt, a búcsú mindenféle lehetősége nélkül.
Ez két évvel a sokat emlegetett szívhangrendelet előtt történt, amelybe belefoglaltatott, hogy az ötödik héttől az embrió ember. Elképesztően furcsa kettősség ez, nem? A vetélésekkel kapcsolatos ellátás a mai formájában egy olyan talaj, amiből iszonyú sok trauma nő ki. Ezen kívül azok a „rossz anyák” kerestek meg minket sokszor, akik nem tudnak kapcsolódni a gyerekükhöz, a párjukhoz, és magukhoz sem a szülésük után. Ők úgy jöttek ki a szülőszobáról, hogy „csak” ugyanaz történt velük, mint bárkivel, mégis borzalmasan érzik magukat, és nem értik, hogy miért. Pedig hogyan is érezhetnék magukat? Hogyan tudnának helytállni a szerepeikben, kompetens cselekvőként fejest ugrani az anyaságba, ha
az első anyai élményeiket az infantilizálás, az erőszak és a kéréseik semmibevétele határozzák meg?
„Dehát él a gyerek, tök jó, nem?” „Ez volt a cél, gyereket akartál.” Ha nem él, akkor: „majd lesz másik”. „Négyből egy nő elvetél, majd csináltok másikat, ne aggódj.” Tudom, hogy ezek a mondatok így egyben tömények és durvák, talán túlzónak is hangoznak, de fontos a maguk nyersességében hallani őket – hiszen ezeket a fordulatokat nemcsak tapintatlan barátnők hangoztatják kávézókban, de a szülészorvosok és a szülésznők is. A nőközösségek helyreállítása nagyon sokat segíthetne a rendszerek talpraállításában: az EMMA Egyesület a mai napig rengeteget tesz ezért. A FON pedig a prevencióban igyekszik segíteni: tájékoztatunk, információt osztunk meg, látásmódot építünk.
KULTer.hu: Ági, irodalomtudósként a Studia Litteraria 2023-as Bioepika című számában Az anya és a nyelv címen jelent meg tanulmányod, amelyben az Esti Kornél harmadik fejezetének biopoétikai összefüggéseit vizsgálod. Hogyan találtál rá erre a szempontra? Beszélhetünk az anya nyelvéről az irodalomban?
B.Á.: Nagyon szeretem az Esti Kornél harmadik fejezetét, mindig szerettem volna írni róla. Ez az a rész, amikor Esti Kornél elmegy Velencébe, és életében először látja a tengert, ekkor 18 éves. Ez először nekem az utazási irodalom kontextusában volt izgalmas, aztán belekerültem a Bioepika-projektbe, amelyben azt éreztem, hogy mennyire érdekes, hogy mennyit beszélünk a környezetkárosítás reprezentációjáról meg ember, állat, növény kapcsolatáról, de ebben a projektben is a kutatók között a szülés-, születés-, anyaságtapasztalat volt az, amiről senki nem írt. Pedig
kevés olyan tapasztalat van, amikor annyira érzed magad biológiai lénynek, mint amikor életet adsz egy másiknak.
Az internet tele van orángután- meg gorillamamákat ábrázoló cuki videókkal, és amíg nem volt gyerekem, ezek hidegen hagytak, de amióta anya vagyok, nagyon tudok azonosulni ezekkel a lényekkel. Emlősállatok vagyunk, ők is, én is, az, hogy életet adtunk egy lénynek, akiről gondoskodnunk kell, közös tapasztalatunk.
Pont várandós voltam, amikor ezt a tanulmányt írtam, nyilván találkoztak ezek a kérdések a fejemben. A Kosztolányi-fejezetben egy idealizált, önfeláldozó anyát látunk, akinek be kellene adnia intézetbe a sérült kislányát, de még szeretne egy utolsó szép nyarat vele. Esti Kornél pedig leborul előtte, hódol a totális önfeláldozás előtt, ami maga az anyaság. Az anya nyelve itt egy olyan nyelv, ami érzéki, sustorgó, mások számára nem is érzékelhető, csak az anya és a gyerek titkos nyelve. Nem is jelentéses, nem is értelmes, tehát kívül áll a logoszon. Ez is egy jellegzetes toposza az anyaságnak, hogy valami, ami nagyon érzelmi, érzéki, nagyon testi, és ugye kívül áll a racionalitásnak a területén. Egy zseniális novelláról van szó, ami rendkívül jól van felépítve, de egyébként nem biztos, hogy jó, ha így gondolkodunk az anyaságról.
Az önfeláldozás mítosza az, amivel egyébként kellene kezdenünk valamit,
mert emiatt érzi rosszul magát nagyon sok anya a bőrében. Urbán Andi, aki eredetileg a beszélgetőtársunk lett volna (és betegség miatt nem tudott jelen lenni a beszélgetésen – a szerk.), Takács Zsuzsa költészetével foglalkozik. Mivel nálam doktorál, most én is többet olvasok Takácstól, és nekem nagy felfedezés volt, hogy a ’70-es és ’80-as években mennyire jó verseket írt az anyaságról. Szerintem nála kezdődnek el a modern magyar líra igazán izgalmas anyaságszövegei. Nagyon ajánlom ezeket a verseket mindenkinek. Nála is azt szeretem, hogy nagyon érzékiek ezek a szövegek, nagyon erősen közvetítik ennek az egész tapasztalatnak az intenzitását, a hevességét, a kontrollálhatatlanságát. Ugyanakkor mégis van egy bölcseleti mélységük, filozofikus természetű költeményekről van szó. Ez az igazán izgalmas, amikor tudunk úgy beszélni az anyaságról, hogy ki is tudjuk nyitni a diskurzust azok felé, akik mondjuk sosem fogják megtapasztalni a szülés élményét. Erre képes az irodalom, közvetíteni valamit ebből az unikális tapasztalatból.
KULTer.hu: Már a felvezető beszélgetés végéhez közeledve, és rákanyarodva valamelyest a Szívhang című kötetre, említetted, hogy az anyaság, a szülés megjelenítésekor fennáll annak az eshetősége – ha például a „traumairodalmi” kötetekre gondolunk –, hogy a téma közlésében kimerül a szöveg teljesítménye. Hogy látod ezt? Mit gondolsz Czakó Zsófia kötetéről ezzel összefüggésben? Illetve van még a kortárs magyar irodalom területéről olyan példa, amit kiemelnél?
B. Á.: Ennek lehetne egy külön beszélgetést szentelni, mert bennem is dilemmaként fogalmazódik meg. Valóban, most értünk el oda, hogy a korábban tabuizált, elsősorban női tapasztalat betört a kortárs magyar irodalomba. Ennek piaci okai is vannak, az olvasók többsége középosztálybeli, harminc-negyven-ötven éves nő, akik végre szeretnének olyan dolgokról olvasni, ami érdekli őket, vagy ami velük is megtörtént, ami nyomasztja őket stb. És beáramlottak ezek a regények a könyvpiacra, aminek én is tudok örülni, mert
tisztában vagyok azzal, hogy a magyar irodalmi hagyomány tényleg elképesztően férfiközpontú.
Elég kinyitni egy középiskolai szöveggyűjteményt. A magyar irodalomtudományosságot is nagyon sokáig uralta egy erősen maszkulin nézőpont, ahogyan a magyar irodalomkritikai életet. Furcsa módon pont úgy jött ki a lépés, hogy annak a néhány jeles 20. századi magyar női szerzőnek, mint Szabó Magda vagy Nemes Nagy Ágnes, nem volt gyerekük, nem volt családjuk. Sok minden összeadódott tehát, és egyrészt nagyon örülök annak, hogy megjelentek olyan könyvek, mint Halász Ritától a Mély levegő, amely a családon belüli erőszakról szól, és a sort még lehetne folytatni. Másrészt viszont folynak jelenleg élénk viták az irodalmi életben arról, hogy az irodalmi sikerültség és a feldolgozott téma időszerűsége mennyiben függ össze. Jómagam is érzem annak a veszélyét, hogy mivel ezek
a tematikus címkék, hívószavak könyvpiaci szempontból jól működnek, elkezdenek értékjelzővé válni, pedig nem azok.
Azt érzem, hogy tök jó lenne, ha találnánk egy kritikai nyelvet annak a típusú irodalomnak az értékelésére, mint ami mondjuk az angolszász prózában régóta megvan: ez a „middlebrow”, amit igényes lektűrnek szoktunk fordítani. Csakhogy a lektűr szó még mindig annyira bénán hangzik magyarul, és olyan negatív mellékjelentései vannak, hogy senki nem szereti, ha ezzel illetik a könyvét. Miközben szerintem most kezd kialakulni az a fajta irodalom, ami jól fogyasztható, igényes, választékos nyelven íródott, ugyanakkor nem egy Esterházy-próza, alapvetően mégiscsak történet- és témaközpontú, és kreatívírás kurzusokon is megtanulható dramaturgiai fogásokat jól működtet. Ezzel semmi baj nincs, és én igazából a Szívhangot is ide sorolnám. Szerintem egy
nagyon korrektül megírt, egyenletes színvonalú, szépen lekerekített, jó narratív ötlettel játszó szöveg,
ami viszont számomra elsősorban mégis a témája miatt érdekes, és ami annyira maradandó olvasmányt nem jelentett számomra. Nem rendített meg úgy, mint mondjuk Knausgård szülésleírása, vagy nem kísért úgy, mint Ferrante nőalakjai. Mivel nálunk a „middlebrow” címkét senki sem szeretné viselni, ezért azokat a műveket is elkezdjük szépirodalomként, magasirodalomként kezelni. Hagyományosan magasirodalminak számító könyvkiadókhoz kerülnek, szépirodalmi díjakban részesülnek, pedig nyelvi, mesterségbeli teljesítőképességük nem feltétlenül éri el azokét a művekét, amelyek viszont lehet, hogy a társadalmi érzékenyítéssel nem foglalkoznak. És akkor persze nyitott kérdés az, hogy mit várunk el ma az irodalomtól.
Nagyon nehéz megugrani azt, hogy a 21. században az emberek még olvassanak, amikor nézhetik a Netflixen is a sorozatokat.
Azt veszem észre, hogy ha megkérdezed, ki miért vesz ma könyvet a kezébe, akkor a legműködőképesebb válasz az, hogy művelt, de nem irodalmár emberek azért olvasnak könyvet, mert az segíti őket az önismeret, az érzékenyítés és traumafeldolgozás útján. Tehát miközben itt nyelvi kritériumokról beszélek irodalomtudósként, tisztában vagyok azzal, hogy az én szempontjaim nem minden olvasó és könyvvásárló embernek a szempontjai.
H-É. N.: Csak annyit tennék hozzá, hogy igen, civilként ezeket a könyveket megvesszük, rajongunk értük. Nekünk hiánypóló, hiszen abban a szférában, ahol van egy erős társadalmi elkötelezettség, élünk-halunk azért, ha a probléma, amit fel szeretnénk karolni jól van kommunikálva és lefestve. Ilyen szempontból ezek iszonyatosan fontos művek.
Traumafeldolgozásra is nagyon jók ezek a könyvek, azoknak a nőknek, akik hasonlón mennek keresztül.
Hiába történik négyből egy nővel ugyanaz, ami a Szívhang elbeszélőjével és Czakó Zsófival, a vetélés hiába átfogó női tapasztalat, nem tudunk róla beszélgetni.
B. Á.: Egy címet felejtettem el mondani, Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című verseskötetét, amiben szerintem találkoznak ezek az értékek. Azért szerettem, mert jó, izgalmasan megcsinált, bátor versek vannak benne, ugyanakkor érződik rajta, hogy magára vállalja és végigviszi azt a feladatot is, hogy merjünk beszélni a gyerekvállalással kapcsolatos parákról, frusztrációkról, elfojtásokról.
Az interjú a KULTolvasó Kör 2024. május 28-i alkalmán elhangzott kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változata.
A fotókat Áfra János készítette.
