John Crowley új rendezése, A szerelem ideje, időrendfelbontós szerelmesfilm és betegségmelodráma is szeretne lenni, azonban egyik kategóriában sem helyezhetjük a legfelső polcra, hiába igyekszik nagyon a két főszereplő.
Az ír rendező pályafutása eddig hét nagyjátékfilmet számlál, amelyek igen széles műfaji skálán mozognak. Találunk köztük irodalmi adaptációt (Az aranypinty), politikai thrillert (Behálózva) korkülönbséges dramedy-t (Van ott valaki?), az újrakezdésről szóló melodrámát (A bűn hálójában/Boy A), de a Kényszerszünet és a Brooklyn már a szerelem témáját is behozta az alkotói életműbe. Persze ez önmagában nem túl érdekes (hiszen melyik rendező filmjeiben nem jelenik meg a szerelem?), az viszont sokkal inkább az, hogy főként utóbbi alapján
Crowley munkáiban a szerelem sosem az önmagáért való végcél.
A Brooklynban két világ értekrendjéhez kapcsolódott a két férfi, egyúttal a múlt lezárását és a továbblépés lehetőségét jelképezték, és tulajdonképpen ezt látjuk A szerelem idejében is: Almut (Florence Pugh) és Tobias (Andrew Garfield) kapcsolata az egymásra találáson túl arról is mesél, mi marad belőlünk a halál után, és hogy lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Főszereplőink a film elején nagy próbatétel előtt állnak: Almut petefészekrákja kiújult, és csak egy agresszív kezelési tervvel lenne esélye a túlélésre. Csakhogy ő nem biztos abban, hogy érdemes hónapokat szenvednie azért a néhány százalék esélyért. Férje megpróbál végig nyugodt maradni, ám a konfliktusok elkerülhetetlenek, ha ekkora a tét, pláne, hogy a párnak még egy kislánya is van.
A kapcsolat különböző stádiumait azonban nem közvetlenül egymás után láthatjuk,
hiszen Crowley és Nick Payne forgatókönyvíró felbontja a lineáris időrendet, ráadásul ezt rögtön a film elején jelzik, hiszen már érett párként találkozunk Almuttal és Tobiasszal, majd hamar visszaváltunk a kapcsolat első pillanataira. Ez a forgatókönyvi fogás ebben a moziban is (mint legtöbb esetben) elsősorban azt érzékelteti, hogy
az emberi kapcsolatok egyes szakaszai, pillanatai, döntései nem választhatóak le egymásról, hanem szerves egységet képeznek,
épp ezért a jelenre sokszor egy-egy múltbéli pillanat van a legnagyobb hatással. De ebben a filmben kap mindez egy plusz jelentésréteget, hiszen Almut többször érvel amellett (a film angol címe is erre utal), hogy ahelyett, hogy öt-tíz éves távlatokban gondolkodnak, mindig az adott pillanatnak kellene élniük.
A két karakter között a klasszikus nemi szerepek – mai kontextusban szintén nem meglepő módon – gyakran felcserélődnek. Ebben a történetben Almut az, aki számára fontos az önmegvalósítás, és még a halál szélén is csak arra tud gondolni, hogy olyan eredményt érjen el, ami miatt emlékeznek majd rá. Ezzel szemben Tobias a passzív férfi mintaképe: ruházatára még harminc felett is édesapja figyel, és a romantikus kapcsolata is úgy indul, hogy a nő hívja el őt az épp akkor nyíló éttermébe. A film egyik kulcsvitája is az eltérő attitűdökből fakad: néhány hétnyi ismeretség után a fiú arról szeretne beszélgetni, hogy bár a lány korábban kifejtette, hogy nem szeretne gyereket, van-e esély arra, hogy változik a helyzet.
Almut ekkor még nemet mond, viszont addigra nézőként tudjuk, hogy a jelenben a párnak van egy kislánya.
Ez komoly logikai ugrása és egyben hibája a filmnek, mert bár természetesen elképzelhető, hogy valaki évtizedek elteltével mást gondol a gyerekvállalásról, mint korábban, ezt egy ilyen filmben nem elég egyetlen félmondattal jelezni és teljesen kihagyni a történetből a lélektani változást.
Apróbb döccenők ellenére azonban a két karakter közötti dinamika remekül működik, ezért is lehetne ennek a filmnek az alternatív címe a Csak színész és más semmi, mert Florence Pugh és Andrew Garfield sok dolgot megold, amiket a forgatókönyv egyébként nem tud. Utóbbi egyébiránt A bűn hálójában című mozival alapozta meg a karrierjét, így nem először dolgozik a rendezővel, most is magabiztosan hozza az érzékeny és támogató férfit, akinek Pugh karaktere nagy energiákkal forgatja fel az életét. Nem feltétlenül szeretem, ha arról beszélünk, milyen két színész között a kémia, ám itt tényleg arról van szó, hogy
ahogy az egyik első jelenetben a két főszereplő egymásra mosolyog, azzal elhisszük a vonzalmat,
s azt, hogy ez a két ember éveket tölt majd együtt. És egyébként nem lehet azt mondani, hogy ne lennének ebben a filmben ügyes apróságok. A szülésjelenet remek a maga abszurditásával, szép (bár nyilván nem újszerű), ahogy Almut a gasztronómián keresztül kommunikál és akarja építeni az örökségét, ráadásul a romantikus filmek egyik legnagyobb buktatóját, a túlontúl szentimentális zenét is sikerül elkerülni, Bryce Dessner taktusai finoman támasztják alá a mondanivalót.
Ugyanakkor ez a film klasszikus példája annak, amikor egy mű nagyon szeretne hatni, de csak nem sikerül neki. Minden erős jelenetre jut egy olyan, ami túl átlatszóan erőlteti a hatáskeltést, ráadásul Crowley
nem tud túllépni a szerelem- és főleg a betegségábrázolás kliséin,
ez a rossz értelemben vett megcsináltság pedig nem eredményezhet zsigeri hatást. Ráadásul a film túlesztétizál, még a hányás és a legnagyobb fájdalmak bemutatása is szépelgő, így még távolabb kerülünk attól, hogy valóban átérezzük Almut szenvedését.
Az viszont kétségtelenül szívbemarkoló, ahogy a film véget ér:
a nagy eredmények helyett a mindennapi szokásokban és azok emlékeiben élhetünk tovább, akik szerettek minket,
ennek ábrázolása pedig ezen a ponton végtelenül intim és finom. Kár, hogy ez az arányérzék korábban hiányzott a műből, mert bár A szerelem ideje minden bizonnyal így is megtalálja majd a közönségét az ünnepek környékén, nem lett olyan film, ami évtizedek múlva is zsinórmérték lehet.
A szerelem ideje (We Live in Time), 2024. Rendezte: John Crowley. Írta: Nick Payne. Szereplők: Florence Pugh, Andrew Garfield, Grace Delaney, Lee Braithwaite, Aoife Hinds, Adam James, Douglas Hodge. Forgalmazza: Intercom.
A szerelem ideje a Magyar Filmadatbázison.
