Kicsit vonakodva sietünk a Ligetben. Egyrészt mert nem vagyunk magunkban biztosak, hogy elég nyitottak vagyunk-e egy Stockhausen-darabhoz. Másrészt, mert e vonakodás miatt lekéstük az előző trolit. Azért, na, csak kíváncsiak vagyunk rá! A Mikamo sétakoncertjére igyekszünk, s a várakozás izgatottságát még a jégpálya hangulatromboló tuc-tuc hangjai sem tompítják el: készülünk új szemmel nézni a koncertekre.
Három perc múlva odaérünk, addig van időm elolvasni az előadás előzményeit. A Mikamo vendégszerepel a Magyar Zene Házában, az előadás teltházas. A közép-európai kamarazenekar Bécs, Pozsony és Budapest válogatott zenészeiből áll, mely 20-21. századi kortárszenei csemegéket visz színpadra. Hallottuk tőlük már a spektralizmus messiásának, Sciarrinónak művét Kurtággal párosítva (2024), rendre műsorra tűzik a hazai szerzők koncertkultúrát feszegető műveit (Tornyai Péter, Gryllus Samu stb.), de hangfestést is csináltak már Mozart Kis éji zenéjével (2022).
Egy Mikamo-koncerten a közönség mindig úgy érezheti, hogy előre utazik az időben,
szinte tradicionális biztonsággal kalauzolnak el minket a 21. század innovatív koncertélményeibe. Ijesztő lehet első látásra, de mindig ügyelnek arra, hogy a közönséget felkészítsék az élményekre. Mindig adnak egy mentális biztonsági övet az örökké új és erőt próbáló zenei utakhoz, így biztonságban érezhetjük magunkat a legrázósabb úton is.
Mindezek művészeti igazgatója pedig a magyar-kanadai karmester, Ajtony Csaba, aki most is egy igen hasznos tanács-listával látta el a közönséget. Gyorsan átfutjuk: nincs programfüzet, de online elolvasható – áh, nem fog kelleni. Az előadás 3–3,5 órás – talán mégis kelleni fog. A zenészek az épület különböző pontjain játsszák ugyanazt a darabot, és néha mozognak a játszóhelyek között –
akkor ezért sétakoncert!
A koncert alatt a közönség szabadon sétálhat az épületben – aha, nem, akkor ezért. A különböző helyiségekben vannak székek, de bárki hozhat magával párnát – nem baj, sétálok. Ételt, italt bevinni tilos – rendben. Bátran fotózhatunk és tagelhetjük a Mikamót és az MZH-t – meglesz. Lám, a fizikai felkészítés megvolt – látjuk, ez nem egy tucatkoncert. Azonban nemhogy elrémített volna a lista minket, még inkább szaporázzuk a lépteinket – felcsigázott!
Jöjjön hát a lelki felkészítés, még van másfél percünk odaérni. Karlheinz Stockhausenről az első emlékünk a Kontakte és a Zyklus című művei, melyekkel bemutatták nekünk az aleatorikus zenét – amikor a véletlen dönti el, hogy mi szólal meg. Maximális nyitottságot és figyelő füleket kíván: az elme nem csak befogad és értelmez, hanem strukturál és újraalkot is – valami olyat csinál, amitől teljesen elszoktunk a hazai koncerteken. A Sternklang kicsit más. Az eredeti koncepció az, hogy
egy parkban öt zenészcsoport hangimprovizációkat alkot egymástól függetlenül az ismertebb csillagképek neveire
és a hozzájuk rendelt hang-ritmus-frázis kombinációkra távol egymástól, hogy ne legyen túl nagy áthallás. Mint csillagnézésnél, amikor egyszerre csak egy formációt nézünk, de ugyanakkor az egész égboltot látjuk. (Erről bővebben Robin Maconie 1976-os The Works of Karlheinz Stockhausen című könyvében olvashatunk.) Középen pedig egy ütőhangszeres, mint egy óratorony harangja szinkronizálja a csoportok munkáját különböző jelekkel. Bárcsak én lehetnék most ott! Közben pedig a hallgatóság szabadon mozoghat köztük, meg-megállva, leülve, elbambulva a hang-konstellációkon. Azt írják róla, ez egy ciklikus, statikus mű, mint a nyugodt csillagfigyelés háromórás akusztikus megtestesülése. A csoportok között pedig időről időre egy zenész kis zenei szimbólumokat visz át, mint egy üzenetközvetítő, s abból építkeznek tovább – aha, tehát ezért mozognak a zenészek! Stockhausen szerint legjobb, ha teliholdkor adják elő. Feltekintünk jobbra: nos, az épp hétfőn volt, még látszik a teltsége.
Megérkeztünk, már nem izgulunk. Sőt, kicsit örülünk is, hogy nem egy egyhelybenülős koncertre vettünk jegyet. A Zene Háza sötétben is gyönyörű. Alig külső világításban az üvegfalakon kiszivárgó belső kékes fényeket fotózzuk Instára, miközben megfogadjuk: ez jó volt, minden koncert előtt így fogunk felkészülni.
Beavatva érezzük magunkat. Biztonságban.
Belépve a Magyar Zene Háza előterébe, azonnal átszellemülünk. Sétáló hallgatóság, egybenyitott terek, nyugodt feszültség rezeg. Még az előtér nagy részében elterülő Cziffra-kiállítást is organikusan magáévá tette a ma esti előadás. Jaj, egy gyönyörű tam-tam, csőharang és kolomp hármasa magasodik ott, köztük lehunyt szemmel az ütős áll. Cinkosan kacsintunk neki oda fejben – mi már tudjuk, mi lesz a dolga, csak kapjuk el az első hangot tőle!
Kabát le, narancslé megvesz, bejárjuk a teret. A nagyterem, a kisterem (földszint), a felső büfé (első emelet), a könyvtár előtere (második emelet) és a hangdóm előtere (alagsor) mind átváltozott egy-egy előadótérré. Kékes-pirosas félhomály terül el, amit csak a csoportok fölé kivetített kezdő csillagképek törnek át. A lépcsőzéstől pihegve megállapítjuk:
az MZH egybenyitható, üvegfalú terei tökéletesek egy ilyen happeninghez.
Ekkor kinyílik a művészbejáró, s kiözönlenek szép sorban az est fellépői. Eszünkbe jut, mit olvastunk az 1971-es bemutatóról: nemcsak Stockhausen volt ott a zenészek között, hanem Eötvös Péter is játszott akkor szintetizátoron – kis érdekesség. A mai előadók sorban kígyóznak végig a játszóhelyek között, miközben a fény angyalai, fehér táncosok vezetik őket LED-csövekkel. Lassan az andalgó közönség is elfoglal egy-egy pontot a csoportok körül: széken, babzsákon, lépcsőn, mindegy. Az egész épületben tökéletesen hallani, mi történik – bárhol. Ugyanis a szabadtéri előadások után Stockhausen áttervezte a Sternklangot beltérre is, hangrendszerrel.
Megszólal az első hangszer, az első hangmoduláció, s éteri csend lepi el az MZH egészét. Nyugtató szekundoszcillációk és búgó emberi hangok tökéletesen intonálva betöltik az egész házat. Ülünk s élvezzük, ahogy félsötétben andaloghatunk a hangokon. Először még várjuk a formát, a belépéseket, kérdőn nézünk a szaxofonosra, hogy ő miért néz kérdőn a fuvolistára, de utána
megtanuljuk elengedni a konvenciókat: itt mi csináljuk magunknak a zenét.
A zenészeknek annyi idő se kell, mint egy improvizációs estén, pillanatok alatt egymásra hangolódnak, s tökéletes egyensúlyt teremtenek csoportok, hangrendszerek, hangszerek és hangok között. Biztonságban érezzük magunkat. Pillanatok alatt feloldódik a közönség is. Megindulnak az első sétapárok, vesznek még egy vizet, halkan megállva kommentálják a zenét. Mindegy, hogy hol, mindenütt tökéletesen lehet hallani mindent. Ajtonyék rendszerint alaposan tanulmányozzák a művek hátterét és előadói lehetőségeit – ez most is sikerült, s erről a profin kiépített hangszóró-hálózat is árulkodik. Miközben felsétálunk az alagsorból a felső büféhez, lassan elhagyjuk az Oroszlán csillagjegy hangjait, majd a csillagos ég összemosódó zenéjében pásztázva a lépcsőn megérkezünk a Mérleghez. A félhomály nem csak a szemünket nyugtatja, a fülünk is könnyebben áll át az új motívumokra.
Viszont hirtelen megjelenik egy hang mellettünk – ijedtünkben majdnem feldöntöttük a széket: a fényangyalok csoportja elemlápákkal táncolva vezet egy énekest, aki éppen az újabb zenei motívummal érkezik. Átadja a csoportnak, majd az angyalok kikísérik. Nem kell sokat gondolkodni, a fényekkel és mozdulatokkal a zenei frázist imitálják.
A csillagképeket csak a fény köti össze az ég sötétjében – mint egy hírvivő.
Eltelik egy óra, s még mindig e hangfürdőben mosdjuk le magunkról az elmúlt hetet, közben elkaptuk az első hangokat az ütőstől, s végigkövettük a következő hírvivők útját. Részesei vagyunk az előadásnak, de ha akarunk, ki is léphetünk belőle. Leülünk a lépcsőn beszélgetni, felfrissülünk a bárban. Istennek érezzük magunkat, aki figyeli a kozmosz mozgásait.
Másfél óra múlva vonakodva vesszük ki a kabátot. Vajon, hogy ér majd véget ez az egész? De igazából nem is akarjuk tudni! Nem is akarjuk látni, ahogy a zenészek felállnak, s felkapcsolják a villanyokat – az istent csak a teremtés érdekli. A Mikamo sétakoncertjéről sétálunk el, s nem is fülünkben, lelkünkben és elménkben a nyugodt izgatottsággal, melyet még a jégpálya hangulatromboló tuc-tuc hangjai sem tompítanak el.
Stockhausen: Sternklang a Mikamo Kamarazenekar előadásában, Magyar Zene Háza. Budapest, 2024. december 20.
Borítókép: Lukas Beck, fotók: Sonus Foundation.
