A tavalyi színházi év számtalan meglepetéssel szolgált nemcsak Budapesten, de a vidéki színházakban is. Nem is lehet más egy top 10-es válogatás, mint erőteljesen szubjektív. A fő rendező elvem mégis az, hogy 2024-ben sok olyan alkotás került színpadra, melyeket én „hangulat-előadásnak” nevezek.
Azért hívom így őket, mert műfajtól és történettől függetlenül elkapnak egy hangulatot, aminek aztán nagyon mélyen a hatása alá kerültem. Pont ezért megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan is, miért szerettem beléjük.
Azt is ki kell emelnem, hogy a tavalyi évben tovább nehezedett a minőségi kultúrát közvetítő kulturális műhelyek helyzete.
Mivel a számomra mértékadó színház arról beszél, amiben élünk, és sokszor kényes témákat boncolgat, így a központi, állami támogatások is egyre szűkösebben állnak a rendelkezésére, különösen a kísérletező társulatok és a független műhelyek kerülnek manapság kilátástalan helyzetbe. Őszintén fáj, hogy például a nemzetközileg elismert Proton Színház legújabb bemutatója, a Parallax, mely Magyarországról szól és magyar színészek játsszák, itthon már nem is kerülhetett bemutatásra a tartósan nulla forintos támogatások miatt. Mindeközben a darab bejárja Európát, és az osztrák színházi világ legfontosabb elismerését, a Nestroy-díjat is megkapta Mundruczó Kornél rendezése. Egy másik nagy veszteség, hogy a Kultúrbrigád csapata is elbúcsúzik a közönségtől 2025 áprilisában. Ezért is tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy mindenki nézzen minőségi, életízű színházat. Kis szubjektív ajánlómmal abban is igyekszem segíteni, mely darabokat érdemes mindenképp megnézni, amíg repertoáron vannak.
10. Hóhérok (Jászai Mari Színház, Tatabánya, rendező: Szikszai Rémusz)
Egy erős, izgalmas, látványos és érzelmekkel telített fekete komédiát láthatunk, amely meglepően fordulatos és kiszámíthatatlan. A műfaját tekintve inkább a krimi és a horror határmezsgyéjén mozog. Az első felvonás elején úgy tűnhet, hogy ez a darab némiképp eltér a Martin McDonagh-tól megszokott stílustól: a szerelmi szál éppoly bájosan bontakozik ki, hogy szinte el is hisszük, akár egy romantikus történet részesei is lehetnénk. Azonban az események egy szempillantás alatt felgyorsulnak. A rendezés egyik legnagyobb varázsa éppen ez: először megszokjuk a sajátos, ír nyelvezetet, elmerülünk a karakterek ízes mondatainak világában, majd hirtelen minden átalakul. A hosszabb beszélgetések és látszólag statikus monológok után egyszer csak olyan lényeges gondolatok hangzanak el, amelyekről, ha nem figyelünk, lemaradunk, és ez nagyban befolyásolja a történet megértését.
A szerző és a rendező zsenialitása abban rejlik, hogy nem kínálnak előre gyártott válaszokat.
A nézők számára nyitva hagyják az értelmezés lehetőségét, ezáltal mindenki maga döntheti el, mit látott: mi a történet központi konfliktusa, mik a szereplők motivációi, mit hisznek és mit gondolnak a birtokukban lévő információk alapján. Szikszai Rémusz neve számomra egyet jelent azzal, hogy figyelemre méltó előadásra számíthatok, és a színészgárda – Danis Lídia, Király Attila, Mikola Gergő, Figeczky Bence és a többiek – csak tovább erősítette bennem az elhatározást, hogy ezt az előadást mindenképp meg kell néznem.
A darab egyetlen korlátozása talán a 18 éven felülieknek szóló korhatár, viszont valódi élményt nyújt mindazoknak, akik szeretik a fordulatokban gazdag, izgalmas és elgondolkodtató színházat.
Ez az a fajta történet, amely nem engedi magát könnyen megfejteni, cserébe hosszú ideig az ember fejében marad.
Különösen megragadott a darabban a csordaszellem ábrázolása: az, ahogyan képesek az emberek indulatból cselekedni, és hogy miként sodródhatnak el az állatias ösztönök irányába. A „szemet szemért” elv még mindig meghatározó, és a sztori lenyűgözően mutatja be, hogy a kegyetlenség hogyan válik fokozatosan gátlástalanná, ha eltűnnek a kontrollmechanizmusok. Az emberi természet legsötétebb árnyalatai tárulnak fel, és az a kérdés, hogy hol a határ, ahol még megállítható a rombolás, mindannyiunk számára elgondolkodtató lehet.
9. A hallgatás poétikája (Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, rendező: Urbán András)
A Kultúrbrigád két szomorú lépésben búcsúzik a közönségtől. Az első lépés az Átrium épületének (és vele együtt a brandnek) az elhagyása volt, a második pedig a bejelentés, miszerint 2025 áprilisában befejezik a színházcsinálást. Tavaly viszont még az Átrium épületében vendégszerepelt náluk A hallgatás poétikája, mely igazi színházi csemege volt, különleges élményt kínálva a szerencsés nézőknek. Urbán András rendezésében és négy kiváló színész – Verebes Andrea, Búbos Dávid, Kucsov Borisz és Mészáros Gábor – előadásában láthattam a darabot. Tudtam, hogy valami különleges készül, ezért direkt nem kutattam utána, hogy az előadás minden hatását a maga teljességében élhessem át. Pont erre volt szüksége a lelkemnek, amikor néztem. Mintha elfogytak volna a szavak körülöttem és bennem.
És ebben az előadásban a színészek éppen azt mondják el szavak nélkül, amit már nem lehet kimondani.
Látványos, ötletekben gazdag, néhol kifejezetten megrázó, ugyanakkor tele van bátorsággal, nyitottsággal és alázattal. A jelenlétük minden pillanatban lenyűgöző, ahogyan új értelmet adnak a csendnek, az erőszaknak és a hangoknak. Az előadás középpontjában a színészi teljesítmény áll, amely mély tiszteletet és elismerést érdemel.
Bár a darab nem követ egy hagyományos, kerek történetet, talán éppen ettől lesz friss, kiszámíthatatlan és folyamatosan lebilincselő. Eszembe jutott róla a Dollár Papa Gyermekeitől a Kék lagúna, hiszen formailag van is némi párhuzam, de a két előadás független, önálló világot alkot. Ami igazán lényeges, hogy ebben a zűrzavaros, kaotikus, értékeit vesztett világban – ahol mindennapjainkat harsány zaj tölti be – talán a hallgatás lenne az egyetlen lehetséges kiút.
Vissza kellene találnunk valami alapvető igazsághoz, egy kiindulóponthoz, ahonnan újraépíthetjük mindazt, ami elromlott.
Új formákra, friss ötletekre és egészen másfajta megoldásokra van szükség, amelyekhez bátorság is kell. Sokan érzik már úgy, hogy elegük van abból a hangos káoszból, amit ránk zúdítanak, és itt az ideje végre elcsendesedni. Megtanulni hallgatni és meghallani másokat. Ez ennek a darabnak a lényege: a hallgatás poétikája. A karácsonyi időszakban ez még hangsúlyosabbá válhat.
8. A fiú (Bartók Színház, Dunaújváros, rendező: Dicső Dániel)
Vannak olyan történetek, amelyeket muszáj elmesélni, és felelősségünknek kell éreznünk, hogy minél több emberhez eljussanak. Ezek a történetek talán segíthetnek felismerni a korai figyelmeztető jeleket, és adott esetben életmentő felismerésekhez vezethetnek. Ilyen Florian Zeller A fiú című drámája is, amelyet a Dunaújvárosi Bartók Színházban mutatottak be Dicső Dániel rendezésében, Hárs Anna dramaturg közreműködésével. Az előadás mélyen megérintett, és hiszem, hogy azok számára, akik végignézik, a jövőben eszükbe juthatnak belőle részletek, amelyek segíthetnek felismerni és cselekedni éles helyzetekben.
Az előadás sok réteget hordoz, nem véletlen, hogy a vastaps után feldolgozó beszélgetést szerveztek,
amelyen a társulat tagjai és pszichológus szakemberek is részt vesznek. Ez a beszélgetés elvileg a „feloldás” eszköze, de számomra inkább azt üzeni, hogy nem szükséges azonnal feloldani azt, ami mélyen megérintett bennünket. Fontos, hogy vigyük magunkkal a darab gondolatait, hagyjuk, hogy dolgozzanak bennünk. Az alkotók kemény munkát fektettek az előadásba, és ezt nézőként is tiszteletben kell tartanunk. Ezért tekintem én is az évad egyik legjelentősebb előadásának. A beszélgetés során elhangzott, hogy a darabot minél több embernek, különösen fiataloknak kellene látnia. Ez a feladat mindannyiunké: terjeszteni a hírét, hogy minél többen megismerjék.
Ez nem egy könnyed esti kikapcsolódás, de az életünk sem az. Ez a történet nem hagyja, hogy kikerüljük a vele való szembenézést.
Amikor a beszélgetésen arról esett szó, mi vonzhatta be a nézőket erre a darabra, az én válaszom némileg eltért a többségétől. Számomra ugyanis nem annyira a történet vagy a téma volt a meghatározó, hanem az alkotói csapat. A kiváló színészek, a jól ismert rendező és a szívemhez közel álló Bartók Színház biztosíték volt arra, hogy ez a bemutató emlékezetes mérföldkő lesz.
A fiú, Nicolas a történet végén azt mondja, hogy jobban van, rendbe jött, és otthon akar maradni. Ezzel valójában mindenkit manipulál. Az emelkedett hangulata, amelyet a mániás állapot felfelé ívelő szakasza okoz, elhiteti a családjával, hogy minden rendben. Pedig akkorra már megszületett benne a döntés. Azért tudott látszólag jól lenni, mert tudta: nemsokára megvalósíthatja azt a végzetes lépést, amivel véget vet a szenvedéseinek. Ez a felismerés különösen szívszorítóvá tette számomra a történetet, mert megmutatta, milyen könnyen félreértelmezhetjük azt, amit látunk, ha nem figyelünk igazán a másik emberre.
A darab legnagyobb ereje talán abban rejlik, hogy a tragédia ellenére senkit sem tudunk elítélni.
Ez az a fajta színház, amely számomra a legfontosabb: igazi emberekről szól, valós történeteket mesél el, és olyan érzelmeket kelt, amelyeket a saját életünkből is ismerhetünk. Ezért tudunk azonosulni a szereplőkkel, ezért marad csendben a nézőtér a darab végén, mielőtt az első óvatos taps felhangzik. A színpadon a saját őrlődéseink, gyengeségeink és esendőségünk jelenik meg. Ezekkel szembenézni fájdalmas, de egyben felszabadító is.
7. Az ügynök halála (Centrál Színház, rendező: Alföldi Róbert)
Már a darab kezdete is erőteljes. Az első jelenetben, amikor Willy Loman (Stohl András) zsémbeskedik, elégedetlenkedik és folyamatosan duzzog felesége, Linda (Balsai Móni) jelenlétében, azonnal magamra ismertem. Olyan érzés volt nézni ezt a jelenetet, mintha a felgördülő függöny mögül egy hatalmas tükör nézett volna vissza rám. Ez a tükör pedig végigkísérte az egész előadást.
Mintha önmagunkat látnánk a színpadon: a saját családi konfliktusainkat, titkainkat, dilemmáinkat és összetűzéseinket.
Még azok a részletek is, amelyeket mélyen személyesnek hittünk, visszaköszöntek a színpadról. Ez, valamint a színészi játék lehengerlő ereje óriási hatással volt rám.
Alföldi Róbert rendezése megrendítően pontos és emberi. Ahogy az idő múlásával egyre mélyebben és részletesebben tárja fel az emberi természetet és kapcsolataink bonyolultságát, az lenyűgöző. Egyértelmű, hogy ezek a jelenetek évek óta ott élnek benne, de az, ahogyan kendőzetlen őszinteséggel és bátorsággal megmutatja őket, igazán különleges. Maga a rendezés is egyfajta feltárulkozás.
Alföldi bátran engedi láttatni saját gondolatait és érzéseit a darabon keresztül, ami különleges színházi élményt nyújt.
Az előadás olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy a bemutató után egy hétig képtelen voltam írni róla. A gondolataim folyamatosan kavarogtak, úgy éreztem, hogy semmilyen elemzés nem tudja visszaadni azt a teljességet, amit az előadás során átéltem. Két korábbi Alföldi-rendezés is eszembe jutott párhuzamként. A Kasimir és Karoline a Centrál Színházban 2019-ben, amely történetében és hangulatában is rokonítható Az ügynök halálával. Ott elhangzott egy mondat, amely mélyen megragadt bennem: „Ha a férfi elveszíti az állását, a nő automatikusan kiszeret belőle.” Ez a gondolat a mai napig hat rám. A másik párhuzam pedig a Kultúrbrigád csapatának jelenleg az Örkény Színházban játszott A félelem megeszi a lelket című előadása, amely szintén egy mélyen emberi, ismerős történet, és hosszú ideig képes rezonálni bennünk.
Stohl András játéka lenyűgöző. Drámai szerepekben különösen szeretem látni, és itt is bebizonyította, hogy képes mélyre ásni önmagában, hogy megtalálja Willy Loman karakterének lényegét.
A darab azt boncolgatja, hogyan viszonyul ez az ellentmondásos, nehéz ember a családjához, és hogyan hat vissza a környezete rá.
Willy Loman úgy éli az életét, hogy hazugságokba menekül, és nem hajlandó szembenézni a valósággal. Manipulatív módon azt várja el a családjától is, hogy ugyanezt a torz világképet osszák vele, és így egyre távolabb sodródjanak a valóságtól. Ez a folyamat azonban nemcsak őket, hanem magát a család egészét is bénító kötelékekbe zárja.
A feleség és a két fiú is próbál tiltakozni a helyzet ellen, de nem tudnak szabadulni az apai kényszer nyomása alól. A darab mesterien mutatja be az apa-fiú kapcsolatok összetett dinamikáját: a múlt, a jelen és az elképzelt jövő zavaros hálóját, amelyből nincs menekvés. Ez a történet fájdalmasan ismerős lehet bárkinek, aki valaha átélte az emberi kapcsolatok bonyolultságát és az életünkben felhalmozott feszültségek kényszerítő erejét.
6. Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza (Örkény Színház, rendező: Kincses Réka)
Igazi szerencse, amikor egy erős történet olyan alkotói kezekbe kerül, akik képesek annak minden rétegét emlékezetesen megmutatni. Pontosan ilyen szerencsés együttállás eredménye az Örkény István Színház Stúdiójában bemutatott Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza.
A darabot Kincses Réka írta és rendezte, és frissessége, aktualitása az első pillanattól megragadja a nézőt.
A színpadra lépve nem egy távoli világba csöppenünk, hanem a mai valóságba, amelynek díszletei között az idősíkok és a generációk különbségei adják a történet fő konfliktusait.
A darabban két világ találkozik: Kelet- és Nyugat-Európa. Az ebből fakadó eltérő nézőpontok és a hozzájuk kapcsolódó konfliktusok adják a humor alapját. Az előadás karaktereit kellő iróniával és sarkítással ábrázolják, ami még közelebb hozza őket hozzánk. Ehhez viszont elengedhetetlenek voltak a megfelelő színészek, és ezen a téren az alkotók remek munkát végeztek. Csákányi Eszter és Znamenák István kiváló párost alkotnak: erős személyiségek, akik karaktereiken keresztül hitelesen képviselik nézeteiket és múltjuk bonyolult örökségét. A történet szerint Romániában élő magyarok, akiknek emlékei egykori nehéz időkről szólnak. Ezek az emlékek azonban egy ponton kulcsfontosságúvá válnak, hiszen olyan reflexeket ébresztenek, amelyek a jelen problémáira is válaszokat kínálhatnak. A darab legfontosabb tanulsága számomra az, hogy
a világnézetünk nemcsak szavakban, hanem tettekben is meg kell hogy nyilvánuljon.
Az előadás egyik kulcsmondanivalója, hogy az értékrendünket nem elég hirdetni, hanem valóban meg kell élni azt. Éppen ezért különösen megkapó az anya karaktere, aki – bár a köztévé hírein szocializálódott – felismeri a valóság erejét. Saját élettapasztalata, bölcsessége és történelmi ismeretei képessé teszik őt arra, hogy átlépjen a hazug propagandán, és felülvizsgálja saját álláspontját. Ez az önmeghaladás, a saját hibáinkkal való szembenézés az, amit emberként elérhetünk – és talán a legnagyobb eredmény, amit elérni lehet.
Az előadás után megfogalmazódott bennem, hogy mennyire fontos lenne többet beszélgetnünk egymással. Mint sok más hasonló történetnél, most is az az érzésem, hogy leginkább azok fogják megnézni, akik már eleve értik és magukénak érzik a darab mondanivalóját. Azokhoz viszont, akiknek a legnagyobb szükségük lenne az önvizsgálatra, ritkán jut el egy ilyen alkotás. Mégis bízom benne, hogy ennek a darabnak az üzenete minél több emberhez elér, és hatással lesz rájuk. Magyar társadalomként bőven van még mit tanulnunk az egymás iránti tiszteletről és szolidaritásról – ez a történet pedig erre hívja fel a figyelmünket.
5. Albert és Charlie (Rózsavölgyi Szalon, rendező: Ujj Mészáros Károly)
Ez a háromszereplős kamaradarab ismét magával ragadta a közönséget, ahogy azt a Rózsavölgyi Szalonban már megszokhattuk. Egy ilyen hatású előadáshoz azonban három különleges színészre van szükség, akik ugyanolyan ösztönösen és szenvedéllyel élik meg szerepüket, mint amilyen Chaplin volt a filmvásznon, vagy Einstein a tudományos gondolkodásban. Ujj Mészáros Károly rendező ennek szellemében választotta ki Epres Attilát Einstein szerepére, Pál Andrást Chaplin megformálására, és Nagy Dórát Helene szerepére.
Az eredmény egy szellemi és érzelmi kaland, amely különleges atmoszférájával egyszerre gondolkodtat és varázsol el.
A színészek játéka olyan szenvedéllyel és hitelességgel eleveníti meg ezeket az ikonikus alakokat, hogy nézőként szinte beleremeg az ember. Chaplin és Einstein, ezek az egymástól oly távol eső zsenik, a színpadon mégis emberközelivé válnak. Az előadás bemutatja, hogy számukra saját különcségük, zsenialitásuk teljesen természetes volt. Ők nem kívülről nézték magukat, nem voltak tudatában a köréjük épülő mítosznak. Számukra az alkotás, a gondolkodás, a cselekvés éppoly mindennapos volt, mint bármelyikünk számára a hétköznapi rutintevékenységek. Nem hirdették magukat prófétaként, mégis olyan időtlen üzenetet hagytak hátra, amelyet ma is érdemes újra és újra meghallgatni.
Megrendítő az előadás aktualitása: a vaskorban, amelyben éltek, az emberség, az értelem és az alkotás megőrzésére intettek, és ezek a szavak ma talán még sürgetőbben hatnak.
A darab figyelmeztet a mai kor önzésére, az egyszerűsített gondolkodásra és a társadalom polarizációjára,
miközben azt sugallja, hogy az emberiesség és a kreativitás a kiút lehet egy embertelen világban. Einstein dolgozószobájában találjuk magunkat (Enyvvári Péter díszletében), ahol minden szinte magától értetődőnek hat. A hétköznapi párbeszédekből és helyzetekből kibontakozik egy zseni gondolkodásának intim folyamata, a pillanat, amikor egy nagy gondolat megszületik és formát ölt. Közben sejtések és titkok tárulnak fel előttünk – de ezek mindig homályban maradnak, hogy a nézőt gondolkodásra sarkallják.
Chaplin és Einstein karaktereiben van valami földöntúli az átlagember szemében,
ám az előadás épp arra mutat rá, hogy ők is emberek, akik egymás felé érdeklődéssel és nyitottsággal fordulnak.
Nem önmagukat boncolgatják, hanem a másik világképét, sikereinek titkát igyekeznek megérteni. A különbségeket nem elítélik, hanem tisztelettel és kíváncsisággal szemlélik, tanulva egymástól. Ez az attitűd talán a legnagyobb üzenet, amelyet az előadás a 20. századból a 21. század felé közvetít.
4. Halál Velencében (Orlai Produkciós Iroda, rendező: Csuja László)
Az Orlai Produkciós Iroda idei színházi évada szinte példa nélküli lendülettel sorakoztatta fel a sikerdarabokat. Egymást követték az izgalmasabbnál izgalmasabb bemutatók, mintha ez az évad a legjobbak és rekordok időszaka lenne. Ebben a különleges repertoárban is akadnak olyan darabok, amelyek külön figyelmet érdemelnek, és ezek közé tartozik a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház színháztermében nemrég bemutatott, azóta már az Átriumban is játszott mélyen személyes, intim előadás, amely Thomas Mann kisregényén alapul. Az előadás több színházi műfajt ötvöz merészen: egyszerre performance, hangjáték és monodráma, ahol az élet, az irodalom és a színház szoros egységet alkotnak. A színész, aki ezt a különleges történetet életre kelti, nem más, mint Kulka János.
Kulka János színpadon való jelenléte már önmagában is ajándék.
Ahogy ránk néz, azonnal megértjük a pillantásából a kapcsolódását a történethez, és szinte érezzük a szoba atmoszféráját, amelyben mozog. Finom, elegáns gesztusai folyamatosan lekötik a figyelmünket, és miközben a színpadon rituáléit végzi, minden mozdulata megérinti a nézőt. A készülődése, pepecselései és a nyugodt sertepertélése szinte terápiás hatással bírnak, miközben hangja és mesélésének ritmusa szinte hipnotizál.
Kulka korábbi szerepeire még élénken emlékszem: Roy Cohn harsánysága vagy az Egyszer élünk szovjet parancsnokának kíméletlensége mind-mind markáns alakítások voltak. Most azonban egy új arcát ismerhetjük meg. Az az érzelmi mélység és bölcs nyugalom, amely most sugárzik belőle, minden korábbinál többet árul el róla. A sors egy ponton drasztikusan megváltoztatta az életét – mindannyian aggódtunk érte. Az élet néha igazságtalan és kegyetlen, mégis van valami nagyobb rendező elv, amely az ő pályáját sem hagyta elismerés nélkül: a Nemzet Színésze cím, amelyet megérdemelten kapott, talán újra hitet adott neki. Az a szeretet és rezignált bölcsesség, amely árad belőle, nem tanulható – ez egy hosszú, mély lelki folyamat eredménye.
Ami különösen feltűnő, hogy látszólag mit sem öregedett: olyan, mintha tegnap láttam volna utoljára színpadon.
Bár korábban szerepelt az Árvácskában és a Trojka néhány előadásában, monodrámában most először láthatjuk a betegsége után.
Ezen az estén valami különleges születik meg a színpadon: egy pillanat, amelyet nem lehet szavakba önteni, csak átélni. Az előadás mélyen megható és katartikus, amely nemcsak megtisztulást hoz, hanem reményt is ad. Arra ösztönöz, hogy a sors csapásait méltósággal viseljük, mert eljön az idő, amikor a szenvedés és a fájdalom értelmet nyer és új erőt ad a folytatáshoz.
3. Liliom (Budaörsi Latinovits Színház, rendező: Kovalik Balázs)
Kovalik Balázs olyan Liliomot állított színpadra, amelyről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Az előadás nem könnyű; az agyunkat, a szívünket és a lelkünket egyaránt próbára teszi – de hát ezért járunk színházba, nem igaz? Az eredeti Molnár Ferenc-darabot alaposan átdolgozták és újragondolták, ahogy erre a színlap is figyelmeztet. Milyen jó, hogy így történt! Miközben a történet esszenciája megmaradt, a feldolgozás friss, mai és fájdalmasan rólunk szól. Az időben ugrálunk, a kikiáltót egy művész karaktere váltja fel, a szereplők között pedig férfiak és nők cserélődnek.
Az eredmény egy húsbavágóan őszinte és aktuális rendezés, amely minket helyez a középpontba.
Alföldi Róbert Liliomként való szerepeltetése valódi telitalálat.
A választásnak különös pikantériát ad a kontextus: miközben Vidnyánszky küzd a saját belső konfliktusaival, lemond, visszalép, majd magát dicsőíti, Alföldi csendben és alázatosan végzi a munkáját. Nemcsak egy újabb szerepet játszik el, hanem megint képes meglepetést okozni. Amikor már azt gondolnánk, hogy nem tudja új oldalát megmutatni, ismét bebizonyítja az ellenkezőjét. Ez a 130 perces előadás is erről tanúskodik, ahol végig leköti a figyelmet és uralja a színpadot. Nemrég nyilatkozta, hogy tízévente újra és újra beszántják azokat a helyeket, ahol alkotott. A Liliom ugyanúgy mérföldkő lehet számára, mint annak idején az átriumbeli Vaknyugat volt, amikor a Nemzeti Színház elvesztése után újrakezdett.
Ez a történet egy szabad és szuverén művészé, aki az erős és viszonzott szerelme ellenére a rögös utat választja.
Öntörvényűsége, meggyőződése és személyes hite még a körülményeknél is erősebb. Nem az ő világa a hallgatás vagy a kimondott szavak visszavonása. Emelt fővel teszi a dolgát, vállalva a felelősséget, ha hibázik, és tartva magát az adott szavához. Ez az önazonosság azonban nehéz terepre vezeti, különösen, amikor megfosztják a művészetben való érvényesülés lehetőségétől – attól, ami számára a létezés értelmét jelenti. A darab temetési szimbóluma is mély jelentést hordoz.
Jelenleg olyan mértékű pusztítás zajlik a magyar kulturális életben, hogy elképzelni is nehéz, mikor és hogyan lehet ezt helyreállítani. Az előadás nemcsak emléket állít ennek a pusztításnak, hanem felhívást is intéz: hatalmas piros felkiáltójelet rajzol a magyar kultúra és színház egére, figyelmeztetve, hogy mindannyian felelősek vagyunk abban, ami most zajlik.
Ez az előadás egy őszinte és mély vallomás, tele fájdalommal, vívódással és a kiút keresésével.
Alföldi Róbert alakítása még hitelesebbé teszi a történetet, hiszen sorsa több ponton egybefonódik Liliom karakterével. Az eredmény egy valódi, belénk maró előadás, amely ráébreszt arra, hogy milyen ritkán látunk manapság ilyen mélységű, igazán emberi történeteket a színpadon.
2. Prudencia Hart különös kivetkezése (Stúdió K Színház, rendező: Kovács D. Dániel)
A Stúdió K Színház annak idején a Peer Gynt előadásával robbant be az életembe, és ezzel olyan magasra állította fel a mércét – mind a megvalósítás, mind a téma szempontjából –, hogy azt hittem, soha semmi nem közelítheti meg azt az élményt. Amikor idén tavasszal először ültem be a Prudencia Hart különös kivetkezése című előadásra, tele voltam várakozással. A sokat ígérő ajánló és az érkezéskor elém táruló, különleges színházi tér csak tovább fokozta az izgalmat. Ez az előérzet nem csalt.
Az előadás olyan hatással volt rám, hogy azonnal függőséget okozott.
Még több és több ilyen élményre vágyom, mert valami egészen különleges érzés volt részévé válni ennek a világnak. Őszintén kijelenthetem, hogy számomra ez a performansz a Peer Gynt szintjére emelkedett. Sajnos az előadás elérhetőségében is hasonló a helyzet: a hatalmas érdeklődés miatt szinte lehetetlen jegyet szerezni rá. De ez teljesen érthető.
A főbb szereplők Pallagi Melitta, aki Prudencia Hartot alakítja, valamint az ördög, akit Nagypál Gábor személyesít meg.
Nagypál annyira hiteles és zseniális ebben a szerepben, hogy szinte elhiszem: évszázadok óta játssza már az ördögöt.
Colin Syme szerepében Lovas Dánielt láthatjuk, aki Prudencia teljes ellentéte: míg Prudencia az akadémiai világ merev szabályai szerint él, Colin modern, magabiztos és extrovertált. Kutatási területe is sokkal lazább és trendibb: a klasszikus balladák helyett a progresszív témákra koncentrál.
Mégis, az egész előadást a Stúdió K csapatának összjátéka teszi igazán különlegessé. Itt nincs olyan, hogy bárki kilógna a sorból: mindenki a maximumot nyújtja, és minden pillanatban történik valami, ami leköti a figyelmünket. A nézők nem csak passzív szemlélői az eseményeknek, hiszen az előadás menetét úgy építették fel, hogy folyamatosan bevonjanak minket. Kezdetben az előtérben ülve figyeljük az eseményeket, majd az ördög szentélyébe, egy elhagyatott hotel misztikus és hátborzongató terébe vezetnek minket. Egy rövid szünet után pedig visszatérünk az eredeti helyszínre, hogy folytassuk az utazást. A színészek – Pallagi Melitta és Nagypál Gábor mellett Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Samudovszky Adrian, Spilák Lajos és Szabó Sipos Ágoston – mind lenyűgözőek. Az általam választott szeptemberi estén Nyakó Júlia szerepét Barna Lilla alakította.
Az előadás valóban egy utazás: mágikus és libabőrös alászállás a pokol előszobájába.
Prudenciával együtt találkozunk az ördöggel, aki éjfélkor a múlt és a jövő határán elrabolja őt. Ez az ördög egyszerre félelmetes és szerethető, kíméletlen, de mégis esendő. Nem tűr ellentmondást, és szinte kizökkenthetetlen, hacsak nem a szerelem lángja talál rajta rést. Prudencia mindent megtesz, hogy kihasználja ezt a gyenge pontot, és visszameneküljön az emberek világába, ahol immár Colin Syme társaságára vágyik. Hogy sikerül-e neki, azt nem árulom el – maradjon ez balladai homályban.
1. Augusztus Oklahomában (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendező: Alföldi Róbert)
2024 decemberében, még éppen az év vége előtt csíptem el Alföldi Róbert legújabb rendezését. Egyből fel is került a top 10-es listára a darab.
Alföldi az elmúlt időszakban a korábbi hangos, figyelemfelhívó darabok után inkább a komplex, mélyen emberi történetek felé fordult.
Különösen foglalkoztatja mostanság a család, az emberi esendőségek és gyarlóságok, melyekben mindenkinek része van, így aztán ismerősek is számunkra. Az Augusztus Oklahomában mégis elég speciális eset, mert a történetben látható családban aztán tényleg mindenki küzd a maga démonaival, kényszerességeivel, az örökölt és tanult gátlásokkal és kibírhatatlan szokásokkal. Így aztán amikor összegyűlik a család a szülőknél, elkezdenek egymás agyára menni, asztal fölé tenni a kibeszéletlen sérelmeket. Legalábbis megpróbálják. De vajon őszintén teszik mindezt? Mert a számvetésnek sehogyan nincs értelme másképp, csakis őszintén.
Ők viszont inkább külső felelősöket keresnek, egymásra mutogatnak a múltban és a jelenben, közben megismétlik és viszik tovább a bennük élő rossz generációs mintákat és hibákat. Egyedül a Kiss Mari által alakított anya az, aki az első perctől kezdve kíméletlen szókimondással és őszinteséggel fordul mindenki felé, nem kis ellenszenvet kiváltva ezzel. Magára is haragítja az egész családot, a lányait férjestől, mindenestől. Közben az előadás a családon kívül, vagy azon felül egyéb drámákat is felvillant, melyeket a sorok között olvashatunk. Ilyenek az amerikai család indián alkalmazottja, a különleges katonai misszió említése, néhány szúrás a homoszexualitás felé, de megjelenik a pedofília témaköre és a családi hazugságok csapdájában vergődő beteljesülhetetlen szerelem is.
Ezzel együtt ebben a családban
minden deviánsnak van kikiáltva, ami a fehér keresztény amerikai ember tökéletesnek gondolt világán kívül van.
Minden recseg-ropog a családban, nincs egy őszinte pillanat, az alakoskodás és álszentség magasiskoláját mutatják be az elhunyt apa halotti torán. Ha alaposan a történet mélyére nézünk, felismerhetjük benne a saját nagy családunkat, vagy legalább bizonyos jelenetek, fordulatok, kényszerességek ismerősek lesznek belőle. Én már régen eldöntöttem, hogy megtöröm azt a generációs átkot, amit ki tudja mióta cipel a családom apáról fiúra, és ez az előadás csak megerősített benne, hogy nem kell rohanni a CSOK-ért és a babaváró hitelért csak azért, mert a társadalom nagy része ezt csinálja. Lehet nemet is mondani. És ez így van jól.
Amit viszont külön kiemelek, az a szombathelyi társulat fantasztikus színészcsapata. Ebben az előadásban több generáció dolgozik együtt, Alföldi védjegye, hogy egyaránt rajongással dolgozik fiatal és idős színészekkel. A főszerepben Kiss Mari olyan gyönyörű és komplex alakítást nyújt ezen az estén, amit látva bennem azonnal megfogalmazódott, hogy a művésznő érdemessé vált a Kossuth-díj odaítélésére. Minden rezdülése, gesztusa és gondolata mágnesként vonzza a nézők tekintetét, és a sok réteget felvonultató játékával elvarázsolta a közönséget ezen az estén.
Borítókép: Pauló-Varga Ákos
