Hogyan kerül egy kontextusba egy német idealista filozófus, egy magyar alternatív zenekar és a modern prózairodalom egyik klasszikusa? Locker Dávid 2024 tavaszán megjelent verseskötete három mottóval indít: a Galaxisok zenekart, Hegelt és Szerb Antalt idézi, és bár elsőre váratlannak tűnhetnek a párhuzamok, a kötetet olvasva hamar rájöhetünk, hogy valójában nagyon találóan jelölik ki azt a keretrendszert, amely mentén a kötet poézise mozog, előre jelezve azt a termékeny heterogenitást, ami fontos szervezőeleme lesz a szövegkorpusznak.
Ez a heterogenitás a témákban nyilvánul meg a leginkább: találkozhatunk metareflexív, az olvasót megszólító, („Köszöntöm az Olvasót! (…) / Vajon milyen lehetsz? / Ezen gondolkodom most innen / a laptop túlfeléről.” (Lectori Salutem!)), a költészet és a megszólalás kérdéskörét körüljáró („Mondani kéne valamit. / Valamit, ami nem csak szélfútta nyelv” (Mondani kéne valamit)) és szerelmes szövegekkel is („De addig szoríts magadhoz, / mint a kövek szorítják egymást ebben a múltra épülő városban” (Krakkói dal)), azonban
a szövegek egymásba szövődő hálója mögött egy egységes szervezőelv sejlik fel:
egy vidékről elszármazott, a helyét sem Budapesten, sem otthon nem találó, friss diplomás lírai én hangja, akinek a vágyai, álmai, frusztrációi és problémái rajzolódnak ki előttünk. A kötet kiemelten foglalkozik vidék és város ellentétével, a gyökértelenséggel. Ennek a tematikának egy kulcsverse lehet a könyv közepén helyet kapó Így neveld a magyarod című prózavers, ami nemcsak az otthontalanság szólamának, hanem a kötetegésznek is kiemelkedő darabja.

A beszélő konfliktusos viszonyát a kérdéshez már a felütés is kijelöli: „Te hermeneuta vagy?, kérdi Hanna, a fővárosi költőlány, mire torkomon akad a vodka”, ezután gyors egymásutánban, vágóképszerűen rohannak meg minket egyetlen mondatba szerkesztve egy gimnáziumi tanterem, egy családi otthon, egy házibuli és egy egyetemi szeminárium emlékei: „pesti vagyok, mondom félmosollyal a helyi lánynak a fesztiválon, akinek imponálni próbálok, menj akkor a fajtádhoz!, üvölti apám, és belebassza a nyársat a tábortűzbe, szerinted nekem ez itt így jó?, kiáltom a tanár úrnak, ez bazdmeg, hogy itthon egy hazaáruló bolsevik geci vagyok, fent meg egy reakciós, fasiszta paraszt?” – olvashatjuk az oldalakon keresztül hömpölygő szöveget. A kötet egészére jellemző élőbeszédszerű megszólalásmód ennek a versnek különösen jól áll,
a spontaneitás azonban csak látszat, a helyszínek közötti gyors és éles váltásokat kimunkált poétikai funkció működteti,
a feszültség fonalait úgy vezeti, hogy a végén, akárcsak egy dührohamnál, egy végső kiáltásban csillapodhassanak le: „azt hiszem, a hangommal együtt szakadok ki én is a testemből, mire akkora pofont kapok anyámtól, hogy kiborulok a tanári székből, és beverem a fejem a telehányt vécébe”. A városi gyökértelenségből, helykeresésből adódó zavartságra a vidéki származás és identitás tematizálása, kimondása ad valamiféle választ. A visszatérő kérdésre a lírai én így felel: „te hermeneuta vagy?, kérdi a legszebb arc, amit valaha láttam elérhetetlen magasságból, nem, felelem, vidéki vagyok”.

A verseket így szerteágazó tematikájuk ellenére is összeköti az előbbi szövegben is megnyilvánuló alapfeszültség, mégsem beszélhetünk konceptkötetről, az utóbbi év líratermését megfigyelve viszont ez üdítően hat. Felfedezhető azonban narratív keret: a kötetet indító szöveg (Mondani kéne valamit) felvetéseire („ha elhallgatunk, / épp úgy pergünk szét a szélben, / mint a szavaink, amiket eddig hajtogattunk: / nyomtalanul, és mint egy kényszeres, / nagyotmondó első kötet, / nevetségesen visszhangtalanul.”) a zárószöveg (A humánértelmiség hazatér) adja meg a választ: „két év után / végre csöndben vagyok, / és hogy ez tulajdonképpen / mennyire jó”.
A megszólalás kényszere a címhez hűen végigvonul a könyvön,
legyen szó írótáborokon, házibulikon való konkrét megszólalásról vagy képletesen értve a versírásról. A zárómű állítása szerint ez a bizonyos beszédkényszer „megoldódni” látszik. Ez felfogható a szövegek által megkonstruált megszólaló jellemfejlődéseként, de a kötet, mint könyvtárgy megjelenéseként is. Utóbbi gondolat szerint a versek publikálása, pontosabban kötetté szervezése és kiadása az, ami a beszéd kényszerét feloldja.
Locker Dávid kötetének nagy erénye a hagyományhoz fűződő viszony újszerű módon való bemutatása.
A leghangsúlyosabb az ódai hangvétel, a pátosz tarthatatlanságának és működésképtelenné válásának tematizálása, majd mégis valami poézis megtalálása a működésképtelenségben. Ezek a szövegek finoman egyensúlyoznak a pátosz ironizálása és a komoly mondanivaló közvetítése között, számolva azokkal az elődökkel is (például Petri György és Orbán Ottó), akik már működtettek hasonló játékokat költészetükben. A teljesség igénye nélkül ilyen szövegek A könnyen barátkozók, Az ódához és a Búvár a parton.
Az ódához című vers egy melankolikus kijelentéssel indul: „Porosan kongnak felém soraid / a századok ködéből. / Az a dörgedelmes pátosz. / Meg a sok »oh« és magasztos felkiáltójel! / Hogyan vegyelek komolyan én: / halott megszólítottaid között kutató kórboncnok?” A dörgedelmes pátoszt kritizáló megszólalás mintha maga is pátoszos lenne kicsit, a szóhasználat az archaikus kifejezésmód határán táncol. Vagy mégsem? Ezt a finom játékot űzi velünk a szöveg és Locker Dávid, a vers és a kötet igazi ereje azonban abban rejlik, hogy ez a regiszterbeli sajátosság csak kiegészítője, illetve eszköze a lírai beszédnek, nem pedig tétje.

Több szövegben előkerül a mai lírai közeg posztmodernhez fűződő viszonya is:
„Gondolom, így a Posztmodernként elhíresült farsangi buli után, / nem kell emlékeztetnem arra, Nyájas Olvasóm, / hogy ez csak egy szöveg. / Hiszen másnapos vagy. / Ilyenkor kiélesednek a színek. / És megfakulnak az illúziók.” (Lectori Salutem!), „Három részeg huszonéves ül a nappaliban, / és az irodalomról beszélget (…) és ha szóba jön a posztmodern, / kiabálni kezdenek, / ahogy egy apával szokás”. (Diszkrét zsenik) Látszik, hogy ez a költői nyelv éppúgy keresi a helyét az irodalmi hagyomány, a kortárs irodalmi tendenciák és ízléspreferenciák sűrűjében, mint ahogyan a versek beszélői keresik a helyüket saját életükben.
A Beszédkényszer hosszú kötet. A negyven versből álló szövegkorpusz száztizennégy oldalon keresztül kanyarog, és bár egy idő után kiismerjük a versek fiziológiáját, megszokjuk felépítésüket, számítunk a csattanóikra, mégis megbocsájtjuk ezt, hiszen esztétikai megformáltságukkal, igényességükkel, az élőbeszédszerű megszólalásmód zavartalan és könnyed működtetésével („Ne nevess most, Megbocsátón mosolygó! / Tudom, te is hittél a Jézuskában. / És neked sem az ajándék volt a lényeg/ (…) Tudom, te sem heverted ki, / mikor anyád tízévesen a vécén ülve közölte veled: / idén mi díszítjük a fát.” (Napfény IC)) nevettetnek, szórakoztatnak, elgondolkodtatnak, újítanak.
Locker Dávid első verseskötetének erejét a biztos kézzel megírt versek és valamifajta természetes könnyedség adják.
A könyv nyitóverse (Mondani kéne valamit) ars poeticaként is meghatározható: „Szóval mégiscsak az igazságról kellene mondani valamit. / De nem úgy, mint a kamaszok, / nem olyan meginghatatlanul. / Hanem szilárdan, mégis átjárhatón, / mint, mondjuk, egy reggeli pályaudvar. / Úgy, hogy a vers a legtöbb legyen, ami lehet: mélységek szerkesztett látszata”. Locker versei elégtelennek minősítik az irodalmi közeg elvárásait a lírai közvetítés felé, így költészeti programja saját, alternatív elvárásokat állít fel, amelyeket aztán sikeresen teljesít: egyedi hangú poézist teremt, amely a metamodern lírai környezetbe illeszkedik, de belső szabályrendszerével, felszabadult megszólalásmódjával és témaválasztásával mégis képes az újításra.
Locker Dávid: Beszédkényszer, Prae Kiadó, Budapest, 2024.
A borítófotót Fakan Csaba készítette.