Hogyan boldogul manapság egy nő a zeneiparban? Ezt a kérdést tette fel a Budapesti Metropolitan Egyetem design- és művészetmenedzser mesterképzés másodéves hallgatóinak egy csoportja a Turbinában szervezett kerekasztal-beszélgetésen. A teltházas beszélgetés egyik résztvevőjétől kölcsönözte címét: „Akinek én sok vagyok”. A Lefor Petra moderálta rendezvényen a témáról Palya Bea X-generációs, Schoblocher Barbara Y-generációs és Cseri Hanna Z-generációs könnyűzenei előadók osztották meg tapasztalataikat.
A nemzetközi zenei listákon idén taroltak a női előadók, s ők szinte egytől egyig hatalmas rajongói csoportra vannak hatással. Kozmetikumok, ruhák, parfümök, üdítőitalok, könyvek és még sorolhatnánk – szinte bármit megvesznek, amihez a hőn szeretett idolnak köze van. A globális szórakoztatóipar palettáján jelenlévő legsikeresebb női művészek hatással vannak a közéleti-politikai kérdésekre, és fiatalok milliónak szolgálhatnak inspirációul, hogy a hagyományos női szerepeken túl is van világ –
azaz influenszerként működnek.
Habár a magyar könnyűzenei szórakoztatóipar jóval kisebb léptékű, számos női előadót – a legkülönbözőbb stílusú zenével, személyiséggel – tartunk számon. A nők egyre számottevőbb jelenléte a zeneiparban azonban nem jelenti azt, hogy egyenlő bánásmódban részesülnek, ugyanolyan esélyt, fizetést kapnak, és egyenlően reprezentáltak bizonyos (akár lejátszási, akár eladási stb.) listákon.
Bevallom, ha a téma a nők zeneipari helyzete, akkor – magyar kontextusban – először Horányi Juli énekes-dalszerző jut eszembe, aki többször és több platformon (televíziós adásban, közösségi médiában) osztotta meg véleményét. Elsőként 2022 novemberében olvastam egy szemlét arról, hogy hangot adott annak, vannak bizonyos dalszövegek, melyeket inkább férfi előadóktól fogad el a közönség, de egy pályatársa visszavonulása kapcsán is női előadók helyzetéről beszélt. Nos, ezért kapott hideget-meleget. A design- és művészetmenedzser szakos hallgatók szervezte esemény hallatán először az is jutott eszembe: „Jaj, mit fognak kapni!” Hiszen mindig van, aki jobban tudja, mindig van, aki másképp tudja – s
hirtelen tízmillió zeneipar-szakértő országa leszünk.
De előtte hallgattassék meg Palya Bea, Schoblocher Barbara és Cseri Hanna, akik meghívást kaptak a Lefor Petra moderálta kerekasztal-beszélgetésre.
Egy kerekasztal-beszélgetés olyan, mint egy jó edzés: ráhangolódó gyakorlatokkal kell kezdeni, így adekvát az első kérdés, miszerint milyen kihívásokkal szembesültek a meghívottak a karrierjük elején, és ezek hogyan változtak az idők előrehaladtával. Mivel három generáció képviseltette magát, így nem meglepő – az egyéni élethelyzetekről nem is beszélve –, hogy eltérő válaszok születtek. Palya Bea abban az időszakban kezdte karrierét, mikor már nem volt táncdalfesztivál, de még a kereskedelmi televíziós tehetségkutató-korszak sem köszöntött be. Szorongás, komplexusok és önbizalomhiány – ezekkel járt együtt, amikor falusi lányként Budapestre költözött, ahol több kihívással szembesült, például nehéz volt hozzájutni azokhoz a felvételekhez, amelyekből tanulni lehetett.
Amikor Palya Bea saját dalokat kezdett írni, mint minden innovátor esetében, borzasztóan zavart másokat.
Schoblocher Barbara, a Blahalouisiana zenekar énekesnője életébe a kihívások akkor érkeztek, amikor a dalszerzés is érdekelni kezdte, s abban szerette volna kifejezni magát. Cseri Hanna a színházi szférából érkezett meg a dalíráshoz és az előadói léthez. Bár sosem vágyott zenei karrierre, életének egy nehezebb időszakában mégis dalformában tudta leginkább kifejezni magát.
Ismerős lehet az a példa a választások természetére, hogy minél többféle lekvár van a polcon, annál nehezebb választani. A zenei szférában sincs ez másképp: áldás és átok is egyben a sok platform. A művészek abban egyetértettek,
manapság nagyon nehéz láthatóvá válni, kitűnni a platformok zajából.
Néhány évtizeddel ezelőtt a zenével való foglalatosság a daltanulást és -felvételt, a koncertezést, a dedikálást és a CD-k árulását jelentette – emelte ki Palya Bea, majd hozzátette, manapság ez sokkal, de sokkal összetettebb. Hiszen már nem lehet megkerülni a folyamatos tartalomgyártást és posztolást, sok zenésznek viszont nincs lehetősége arra, hogy külön socialmedia-menedzsert fizessen. Így a napi teendők közé tartozik már jó ideje az online kommunikáció. Schoblocher Barbara elmondta, amikor megalapították a zenekart, az Instagramon még a fehérkeretes képek hódítottak, tehát messziről indultak. Manapság pedig egy teljes és önálló munkának felel meg a posztolás, és nagyon kell ügyelni az önazonosságra. Abban is egyetértettek a művészek, hogy az érzékenység vásárra vitele kockázatos játék, miközben zenészként létezni manapság olyan, mintha egy vállalkozást vezetnének. Céget nem éri meg alapítani – állapította meg Barbara.
Külön kérdés irányult arra, hogy nőiességüket miként élik meg a résztvevők a színpadon, de arra is, érte-e őket bármiféle atrocitás kifejezetten azért, mert nők. Schoblocher Barbara szerint különbség van aközött, hogy egy esti Budapest parkos koncertre vagy egy délutáni békéscsabai kolbászfesztivál színpadára veszi-e fel a neccharisnyát a kis bugyival. Azt is hozzátette,
bár önazonos a színpadon, a civil én és az előadóművész én némileg eltér egymástól.
Egyszerűen a színpadon létezés olyan energiákat ad, olyan energiákat mozgat meg, melyeket a hétköznapokban lehetetlen előhívni és megélni. Egyszer az Instagram-fotói miatt kapta meg egy fotózás alkalmával, hogy: „Azt hittem, te ilyen bevállalós csaj vagy…” – jelentsen ez bármit is. Ugyanakkor kiemelte, hogy a zenekartagok – akik rajta kívül mind férfiak – közti kommunikáción is szükséges volt változtatni az idő múlásával: már nem egy 18 éves lánnyal, hanem egy felnőtt nővel van dolguk.
Cseri Hannát zenészként ugyan nem érték atrocitások, rendezői minőségében azonban találkozott azzal, hogy fiatal nőként nem vették komolyan, legalábbis nem elsőre. Palya Beának – akinek éneklés közben szintén ösztönösen jönnek a mozdulatok, a tánc – viszont azt mondta egy népdalénekes, hogy túlmozgásos. Ezt aztán fel is használta egy dalszövegében:
„népdalosnak túlmozgásos, popzenésznek túl talányos”.
Palya Beáról és művészetéről e tekintetben már csak azért is érdemes beszélni, mert sokáig a férfi nézőpontok domináltak a magyar könnyűzenei palettán, ám ő mégis a saját női perspektívájából, a saját érzéseit kezdte el mesélni. Uralta a testét és átadta az érzéseit, amely akkoriban hatalmas energiát és bátorságot adott a társadalom női tagjainak.
Humorral átszőtt történeteket hallhattunk, melyeket egy dalszöveg-felismerő kvíz (férfiak nőkről írt sorai) tetézett. Tanulságos volt belelátni egy X-, Y- és Z-generációs előadóművész-dalszerző életébe. Noha a nők helyzete a zeneiparban sokkal összetettebb, mint amit ez a beszélgetés fel tudott tárni,
kiváló volt arra, hogy ráirányítsa figyelmünket erre a témára.
Egy hiányérzetem maradt csupán: a három (el)ismert előadón túl szívesen meghallgattam volna egy popkultúra-szakértő, vagy a nők reprezentációval foglalkozó akadémikus véleményét is, ez ugyanis kiváló keretet adhatott volna ennek az önmagában is színvonalas beszélgetésnek.
Akinek én sok vagyok: Nők a zeneiparban, Turbina Kulturális Központ, Budapest, 2024. december 5.
Borítókép és fotók: Fekete Tibor Kristóf
