Apáink hűlt helye bűzlik
Faképnél hagyták őket is
ahogy minket ők
a foltos matracot bámuljuk
ennyi maradt belőlük
a büdös folt amit semmivel
sem lehet tisztítani
virít akár a krizantém
otthagyták őket is
étlen-szomjan
kivetkőzve magukból
fullasztó reggeleken
emlékeik között téblábolva
otthagyták őket is
az idegrendszer váratlan
áramszünetében
láztól kiütéses bőrrel
a kiütések apjuk szederjes
bőrére emlékeztette őket is
ránk hagyták a szagukat
alattomosan terjedt a falakból
párnákból plédekből
könyvekből szekrényből
képkeretből székekből
a ruhákból amit nekünk szántak
meg nektek az unokáknak
de ti nem akarjátok felvenni
a régi göncöket
ahogy mi sem
nem akarunk bűzölögni
nem tudjuk eladni a bútorokat
árasztják magukból
de megtartani sem tudjuk őket
ahogy apáink sem tudtak minket
csak a hiányokat markoljuk
súlyosan egymásra rakódnak
amit ők okoztak
és amit ti fogtok okozni nekünk
gyűjtögetjük
mint az anyajegyeket
mi nem akarunk rájuk gondolni
már a foltos matrac előtt is
egymás kezét szorongatva
araszoltunk
tanácstalanul és káromkodva
ahogy ti is nélkülünk rohantok
egymás nyakába kapaszkodva
egymást fojtogatva
mintha mi nem is lennénk
és biztosan már nem is vagyunk
vakfolt lettünk az idő retináján
Két perc
Aznap mind egyedül voltunk:
te egy áruházban válogattad a
céges ajándéknak szánt étkészletet,
de jobban érdekelt, hogy a napnak
nem sikerült átpréselnie magát
a polcok között. Én az ágyból
néztem, ahogy az eső
elszürkíti a reggelt, kávét ittam,
mialatt anya kilépett apa szobájából,
indult a konyha felé,
apa köhögni kezdett, anya visszament,
megigazgatta a párnát a feje alatt.
Álmosan kinyitottam a laptopot,
az esőcseppek a dobhártyámon
verték a taktust.
Anya kiment a konyhába, megcsapta
a langyos, sárguló vénasszonyok nyara,
a mézről jutott eszébe ez a mondat,
amit apának vitt be minden reggel –
te a madaras szettet választottad,
zörögve közeledtél a pénztárhoz,
miközben anya visszaért a szobába,
apa merev arcára nézett,
viaszsárgán fénylett,
végérvényes, szikár csillogással,
nyelve a tátongó szájüregben
még kettőt rebbent, mielőtt megállt.
A méztartó a padlóra zuhant,
megkeseredett a kávé íze
a számban a hívásod után,
az eső bevert az ablakomon,
anya a kihűlő test fölött állt,
két perce még volt férje,
két percre a boltba futunk át.
Rám tapad az a reggel,
vastagon szőtt pókháló,
lebeg a száguldó kocsid után,
összegabalyodik anya szeme előtt,
akár az évek: vér-, nyál-, szerelem-
és ürülékszagú.
Borító: Unsplash
