James Mangold zenés életrajzi filmje, a Sehol se otthon csodás „best of Bob Dylan” válogatás, csak éppen rendkívül bátortalan minden egyéb téren.
Az életrajzi film veszélyes műfaj, mert bár a hírességek és legendák nevei potenciálisan sok nézőt vonzanak a mozikba, a biopicek hamar unalomba fulladhatnak, ha az adott mű papírízűre sikeredik, netán a főhőse egyszerűen nem elég drámai karakter. Steven Spielberg érthetetlen módon körberajongott és Oscar-jelölésekkel elárasztott Lincolnja állatorvosi ló ebből a szempontból.
Járhatóbb útnak tűnik a zenés életrajzi filmek szubzsánere, főleg, hogy a Freddie Mercuryvel foglalkozó Bohém rapszódia kasszasiker lett.
Ezután ki ne akarna hasonló bravúrt végrehajtani? Nos, az Amy Winehouse-biopic, a Back to Black csalódást keltő teljesítménye vagy a nem kicsit túlgondolt és túlárazott Robbie Williams-film, az énekest egy CGI-majommal helyettesítő Better Man csúfos bukása óvatosságra intik a filmalkotókat.
Egyelőre csak a szárnyait bontogatja az USA-ban már tavaly decemberben bemutatott Bob Dylan-dráma, a több Oscarra is jelölt Sehol se otthon, de valószínűsíthető, hogy a februári európai és ázsiai bemutatói sem kreálnak belőle a Bohém rapszódiához fogható blockbustert, legyen akármilyen zseniális Dylan zeneművészete. Talán nem is annyira érdemelné meg a bombasztikus sikert, mivel főleg
a rendezőhöz, James Mangoldhoz (A nyughatatlan, Börtönvonat Yumába, Logan) képest a film egy bátortalan biztonsági játék.
Mangold mintha megfogadta volna Quentin Tarantino pár évvel ezelőtti tanácsát, amelyet egy interjúban általában az életrajzi filmekkel kapcsolatban adott. Tarantino maga is mérhetetlenül unja a papírízű drámákat, amelyek takaréklángon pislákolva végigzongorázzák választott hírességük életművét. A rendező szerint azok a jó biopicek, amelyek egy fontos, intenzív életszakaszra fókuszálnak, amely példázza a legenda zsenialitását.
Mangold ebből a szempontból remekül döntött, mert kizárólag a fiatal, szárnyait bontogató Bob Dylanre koncentrál, a sztorit pedig a híres vagy a konzervatív zenekedvelők szemszögéből inkább hírhedt 1965-ös Newport Folk Festivallal zárja, ami kisebb botrányba fulladt amiatt, hogy Dylan kísérleti jelleggel belevitte az elektromos gitárt a folkzenébe. Ez nagyjából olyan tett volt, mint amikor a Vissza a jövőbe főhőse a bálon előad az ötvenes évek fiataljainak egy menő és pergő ritmusú rockszámot a nyolcvanas évek gitárnyúzó stílusában. Botrány volt tehát a műfaj ortodox rajongói számára, Dylant viszont elindította a művészi értelemben vett önállósodás és a legendává válás útján.
Na, de ki is Bob Dylan? Ez nem igazán derül ki a filmből,
mintha Mangold hű akarna maradni az eredeti címhez (A Complete Unknown). Az 1941-es születésű, eredeti nevén Robert Allen Zimmerman már kamaszkorában komolyan érdeklődött a zene iránt, iskolai tanulmányai mellett vagy helyett bandákat alapított, turnézott, de ami a legfontosabb: kísérletezett. Több műfajt egyesített, blues, country, rock ’n’ roll és népzenei motívumokat használt fel dalaihoz, a gitár mellett a szájharmonika is emblematikus hangszerévé vált.
A filmrajongók nem véletlenül találkozhatnak gyakran Dylan-számokkal,
mivel zenéi fülbemászóak, egyszerre szórakoztatóak és mélyértelműek, már ami a szövegeket illeti. Sam Peckinpah klasszikus westernelégiája, a Pat Garrett és Billy, a kölyök kevesebb lenne Dylan zseniális művei nélkül; a film vezérmotívumává vált Knockin’ on Heaven’s Door című dalát máig rengetegen feldolgozták (köztük például a Guns N’ Roses). Zack Snyder Watchmen-adaptációjára pedig lehet sok rosszat mondani, például túl hosszú a bevezető montázsa, ami végigzongorázza a film alternatív 20. századi történelmét, de a legendás előadó The Times They Are a-Changin’-je miatt ez a szekvencia hibáival együtt is klasszikussá vált.
Egyébként a Sehol se otthonban is elhangzik:
a javarészt sajnos takaréklángon pislákoló cselekménynek a The Times They Are a-Changin’ előadása az egyik csúcspontja
(a másik természetesen a már említett newporti fesztiválfellépés).
Ez tehát dióhéjban a zenész, Bob Dylan, akinek korai zenei munkásságát kétségtelenül jól megragadta a film, amelyben több legendás dal is elhangzik az említetteken kívül, olykor duettben a másik híres folkénekessel, Joan Baezzel, akivel Dylannek viharos kapcsolata volt. A rendező és színészei is akkor vannak igazán elemükben, amikor zenélhetnek. Akár Austin Butler az Elvisre, úgy a főhőst játszó Timothée Chalamet és a Joant megformáló Monica Barbaro is keményen készültek a szerepeikre, megtanultak játszani hangszereken és szakértőkkel, tanárokkal tökéletesítették az énektudásukat.
Chalamet már a Sehol se otthon bemutatása előtt demonstrálta több ízben, hogy van tehetsége a zenéhez,
sőt, arcra, testalkatra és énekhangra szinte tökéletes választás volt a szerephez. Emiatt mindenképp megérdemli az Oscar-jelölést. Az már más kérdés, hogy amikor színészi alakítást kellene nyújtania, az ismét nem annyira sikeres.
Persze a külföldi kritikusok és a jelölés alapján az Akadémia tagjai is odavannak Chalamet játékáért, ám attól még, hogy tökéletes Bob Dylan-imitátor, lélektani értelemben nem tud a dolgok mélyére ásni, nem képes komplex karaktert formálni a legendából.
Chalamet kudarcot vall, amikor arra kerül a sor, hogy megmutassa a gitár mögött az embert.
Ugyanaz a probléma vele, mint korábbi alakításaiban, például a Szólíts a neveden vagy a Dűne 1–2. esetében: valójában csak jelen van a cselekményben, de inkább sodródik, színészileg nem ura a helyzetnek. A fiatal sztár ugyanazzal a fapofával, szinte ugyanolyan érzelemmentesen zavarja le a Sehol se otthon drámai epizódjait, mint Denis Villeneuve sci-fijeit. Már-már átüt a nagyvásznon, hogy számára ez csak munka, nem szenvedély, ami azért is szomorú, mert a dalok előadása közben érződik, hogy a zenei részeket élvezettel csinálja.
Csakhogy Mangold valamiféle drámát is szeretett volna kicsikarni a történetből, de ebben Chalamet láthatóan nem volt jó partnere. Majdhogynem röhejes az a könnyfakasztónak szánt jelenet, amelyben Chalamet Dylanje és Elle Fanning Sylvie-je, az énekes barátnője (Suze Rotolo művészről mintázták a figurát) végleg el kell búcsúzzanak egymástól, és be kell látniuk, hogy két nagyon más világhoz tartoznak.
Fanning remekül játszik, szinte ellopja a show-t a Sehol se otthon sztárja elől.
Sylvie a könnyeivel küszködik, ugyanakkor keserűségében inspiráló, csalódottságában is érződik, hogy szereti és támogatja Dylant. Chalamet enerváltan próbálja verbálisan is visszatartani a nőt, de olyan „átéléssel”, mintha legalábbis egy búcsúban lőtt lufit csavart volna ki kezéből a szél, nem pedig élete egyik nagy szerelmét veszítené el.
Persze igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy Bob Dylan drámai karakterként csak és kizárólag az Oscar-jelölt sztár miatt nem működik. Ebben vastagon benne van Mangold és társírója, Jay Cocks keze is. Dylan kapcsán igenis fontos, hogy mekkora hatást gyakorolt a hatvanas évek ellenkultúrájára, ami az 1968–1969-es tüntetésekben és megmozdulásokban csúcsosodott ki. Dylan filozófiát, társadalomkritikát és politikát is szőtt a dalszövegeibe, sőt, a Kennedy-gyilkosság és az azt követő nyomozás kapcsán direkten is felszólalt az üggyel kapcsolatos ködösítés ellen, valamint a merénylőről, Lee Harvey Oswaldról is megvolt a radikális véleménye (azaz kicsit meg tudta érteni). Ám a szociális érzékenység hiába jellemző Bob Dylan művészetére, Mangoldék ezt ha nem is radírozták ki a történetből, de teljes mértékben perifériára szorították. Habár Chalamet az eredeti dalszövegeket adja elő, azt
nem tudjuk meg a Sehol se otthonból, hogy Dylan mit gondolt a politikáról, társadalomról,
egyáltalán azt sem, hogy milyen kapcsolata volt a társadalommal, azokkal az emberekkel és azzal a kultúrkörrel, akikről és amiről énekelt. A film készítői megelégedtek azzal, hogy a háttérben, a televízióban néha-néha elhangzik valamilyen, már a történelem részévé vált politikai hír.
Mangold interjúiban azzal érvelt, hogy őt ebben a történetben nem a társadalmi-politikai vetület, hanem a művészet és a kultúripar konfliktusa érdekelte. Ebben az értelemben valamennyire működik a Sehol se otthon, ám ezen a fronton is nagyobb bátorsággal és intenzitással kellett volna cselekményt szőni, valamint érdemes lett volna teljes mértékben erre fókuszálni. A művészi tehetséget béklyóba záró kultúripar elleni kiáltvány valójában a newporti koncerten kezd el igazán működni, addig a film tele van unalmas üresjáratokkal és középszerű párkapcsolati melodrámákkal. Félreértés ne essék,
a fő téma szempontjából frappáns a sztoriban felrajzolt szerelmi háromszög Dylan, Joan és Sylvie között.
Érdekes és szívfájdító ellentmondások mérgezik a fiktív Dylan kapcsolatait. Nem is az a probléma, hogy „sehol sincs otthon” vagy hogy legbelső énje „teljesen ismeretlen” barátnői számára, hanem az, hogy amit az egyik viszonyban megtalál, az a másikból hiányzik. Sylvie elég okos ahhoz, hogy a közös fellépések során meglássa, mennyire működik a kémia Bob és Joan között a színpadon – hiába, hogy a lázadó Dylan egy ponton megtagadja a klisés dalok további előadását. Ám csak a színpadon, hiszen Joan nem tudja elviselni a főhőst, a zeneszámok világán kívül ők inkompatibilisek. Bob lelkitársa inkább Sylvie, aki megérti és inspirálja is őt, csakhogy a nő tudja: egy ilyen ember esetében, akinek a zene az élete, mindig egy láthatatlan falba fog ütközni érzelmileg úgy, hogy ő maga ebben a kultúrkörben kívülálló, pusztán néző.
Ez azonban
csak egy-két frappáns jelenetben bomlik ki, nincs rendesen kidolgozva a film párkapcsolati része.
A kultúripar kritikáját sem a legizgalmasabb módon fogalmazzák meg Mangoldék, ebben az esetben is csupán a sokat emlegetett finálé kárpótol. Ráadásul a kapcsolódó jelenetsorban a Dylant inspiráló Johnny Cash-t remekül alakító Boyd Holbrook lazán lejátssza Chalamet-t a vászonról, a karakter szinte ordít egy önálló életrajzi filmért. Kár, hogy Mangold azt már megrendezte A nyughatatlan címmel, Joaquin Phoenix főszereplésével húsz évvel ezelőtt. A newporti fesztiválepizódon nagyon érződik, hogy a rendezőt leginkább ez érdekelte, pusztán idáig szeretett volna eljutni. Az addig javarészt (a korábbi koncertjelenetek kivételével) csikorgó, vontatott rendezést felváltják a pergő montázsok, a parádés, feszült párhuzamos szerkesztés, így nemcsak Chalamet Dylanjének elektromos gitárszólamai villanyozzák fel a fiktív és a valódi (mozi)nézőteret, hanem Mangold formanyelvi megoldásai is.
A newporti balhé önmagában is modellezi azt, amit amúgy sok korábbi zenészfilm is bemutatott, hogy bizony a nagy áttörés csak akkor jön el, ha az őstehetség meg mer tenni egy olyan lépést, amellyel sokakat elidegenít, sokakat viszont elkötelezett rajongójává avat. Továbbá azt is eszünkbe juttatja Mangold műve, hogy
mindaddig művészet valami, amíg az legbelülről, a szívből és a lélekből jön.
Ám ha megzabolázzák a menedzserek és a konzervatív nagy elődök (mint ebben a történetben Edward Norton Pete Seegerje, Dylan barátja és párfogója), akkor az onnantól már nem művészet, hanem árucikk. Márpedig – mint amellett a film is érvel – Bob Dylan nem könnyen fogyasztható árucikkeket akart létrehozni, hanem olyan zenei műveket, amelyek valóban hatnak a közönségre, kora társadalmára, azaz érzelmileg-gondolatilag megmozgatják az embereket.
A Sehol se otthon egy olyan zenés biopic, amelyben tényleg a zene a lényeg,
a történet csak körítés, szimpla ürügy az örökzöld és máig vérpezsdítő vagy elgondolkodtató számok előadására.
Drámának sekélyes, társadalmi-történelmi vetülete szinte nincs, ami különösen problémás egy Dylanről szóló életrajzi drámában, és bár Timothée Chalamet kiváló imitátor, színészileg nincs a helyzet magaslatán. Erősebbek a színésztársai, az említett Fanning és Holbrook mellett az egyszerre pimasz, okos és bizonyos tekintetben ellenszenves Joant kiválóan eljátszó Monica Barbaro, aki Chalamet-nál jobban megérdemli az Oscar-jelölést. Mangold biopicje leginkább azoknak ajánlott, akik szívesen hallgatják Dylan számait, illetve azok kiváló parafrázisait. Ha viszont a legenda mögött megbúvó embert keressük, akkor a cím minket óv magától a filmtől: emberileg teljesen ismeretlen marad számunkra az ifjú Bob Dylan.
Sehol se otthon (A Complete Unknown), 2024. Rendezte: James Mangold. Írta: James Mangold, Jay Cocks. Szereplők: Timothée Chalamet, Elle Fanning, Monica Barbaro, Edward Norton, Boyd Holbrook, Dan Fogler, Eriko Hatsuna. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A Sehol se otthon a Magyar Filmadatbázison.
