A kívánócsont
Az éjszaka csendjéből
régi félelmek bukkannak elő.
Szűk rokoni köröd
szinte elviselhetetlen tagjai,
a családi disztópia bőségszarui
évtizedekkel később
„mulatságos anekdotákká”
hullanak szét,
mint egy sokat morzsolgatott
rózsafüzér, vagy
halottak litániája.
Régi bosszúságok,
tikkek és modorosságok,
összerezzenés a részeg
nagybácsi csípésétől
(olyan jóképű! – de
meghalt fiatalon),
elhajolni a
szaggató köhögés elől,
ami magyar nagyapádat
hamarosan sírba viszi.
Azok az évek!
A büszkeség eltünteti a súlyos,
hosszú szívfájdalmat,
hogy te jobban szeretted őt,
mint ahogy ő szeretett téged,
ő, aki a nővéredet részesítette
előnyben, nem pedig téged,
aki tizenkét évesen forgatta
a szemeit, milyen
unalmas! – ásítástól
elferdült állkapcsok.
Hálaadás ünnepén
csipetnyi émelygés
nyirkosfehér pulyka-
tetem és bőr, bűzölgő,
kikotort belek
és a „mártáscsónakban”
dermedt zsírrögök. Püspökfalat,
aprólékok és belsőségek,
„kívánócsont” óvatosan
eltávolítva a lecsupaszított
csontvázról, felhelyezve
a hűtő tetejére, hogy száradjon,
elfeledve és elhagyatva,
majd újra felfedezve
decemberben, gyönge
és könnyen törő –
Kívánj valamit, Joyce! – de
mit is kívánhattál volna
annyira fiatalon?
Hogy légy idősebb?
Hogy légy valahol máshol?
Hogy légy – hol is?
Visszaemlékezve döbbensz rá,
hogy attól az asztaltól
mostanra elment mind, merő
ektoplazma lett az agy
egy halovány régiójában.
Milyen vakmerően szeretted
őket mégis, úgy, ahogy
ők szerették azt, akár-
ki is volt, aki voltál.
Fordító: Bori Ági
Borító: Unsplash
