A Hideg pizza beszélői mesélnek, játszanak, pimaszkodnak, de legfőképpen figyelnek. Önmagukra, a környezetükre, a költészetre. És amit megfigyeltek, azt keserű vidámsággal, ironikusan öntik versbe.
Simon Márton ötödik verseskötete, a Hideg pizza a szerző újonnan alapított saját kiadója, az Okapi Press gondozásában jelent meg 2024 szeptemberében, és a költő 2022-2024 között született verseit tartalmazza. A könyv egy Reddit kommentfolyammal (Miért szeretik az emberek a hideg pizzát?) kezdődik, a szöveg pedig nemcsak a címválasztásra ad magyarázatot, hanem a kötet verseire jellemző mai nyelvezetet, témákat, és az azokat (és önmagát) rendre ironikusan szemlélő hangot is előrevetíti.
A verseskötet hat nagyobb egységre oszlik (Post Fake; Új romantika; Japáni versek; :); Delfinek; Jó ízlés). A Nem mindig az első mondat a legnehezebb című kötetindító vers előtt nem áll fejezetcím, a befejező, Az mennyeknek országáról című szöveg pedig önmagában alkotja a Frame and Attribute ciklust. A kötet változatos, nemcsak tartalmilag, a feldolgozott témákat tekintve, de formailag is sokszínű: a versek között akadnak egészen rövid, néhány soros és több oldal hosszúságú szövegek is. A versek többféle nézőpontból szólalnak meg, többnyire különböző hangulatú belső gondolatmeneteket olvasunk. Olyan hosszan kitartott, hétköznapi,
személyes, de korántsem túl személyes jelenetek elevenednek meg a lapokon, mint például a rizsfőzés közben mérlegelt örök szerelem,
a hűtőkhöz hasonlított emberek vagy a GameBoy elemének kicserélésében megnyilvánuló szerelmi vallomás.
A versek különbözősége nem eredményez zaklatottságot a kötetben, éppen ellenkezőleg: a verstémák, -formák közötti hirtelen váltások kifejezetten üdítően hatnak: a versbeszélők mindennapi, megállás nélkül cikázó gondolatait tükrözik. A gyakran többsoros címek néhol a vers szövegében folytatódnak, máshol önmagukban (is) jelentéssel bírnak. Csupán a tartalomjegyzéket olvasva egészen pontosan érzékelhető a kötet – némely jellemzőjében a közösségi média görgetéséhez hasonlítható – hangulata. A címekben szinte annyi információval találkozunk, mint magukban a főszövegekben, ugyanakkor az internetes portálok adatrengetegétől eltérően – verseskötetről lévén szó –
az információhalmaz itt nem végtelen és zűrzavaros, hanem egy zárt és szándékolt kompozíció meghatározó részét képezi.
A szerző japán kultúra iránti szenvedélye is megjelenik a Japáni versek című ciklusban. Az azt alkotó versek röviden, jegyzet- vagy útirajzszerűen villantanak fel egymás után személyes élményeket: „A bejáratnál egy nyugdíjas / önkéntes tanítja / imádkozni a turistákat, / direkt rosszul, / hogy ne zavarják / az Istent.” (Viszem magammal a kapu tapintását)
A japán ciklus hangulatában és formailag is kilóg a többi közül.
A rövid, néhol csupán pár szavas versekben megszólaló én Japánban játszódó személyes élményei absztrakt módon, asszociációk formájában jelennek meg: „Az már nem az én hibám, / ha neked erről nem jut eszedbe semmi.” (Nem látszik a tengerparttól a hegy) A ciklust alkotó némely versre – a kiinduló emlék ismeretének hiányában és a japán kultúrához csak olvasmányélmények, filmek által kapcsolódva – jellemzően nehéz nem csupán jól csengő szövegként tekinteni és saját értelmezést, képzettársítást megfogalmazni. Ám az ebből fakadó távolság érzésén túllépve és a többször feltűnő japán nyelvű címeket (például ezt: おまえらこの題名がもちろん分からないだろ) telefonos nyelvfelismerő programmal beolvasva hamar világossá válik, hogy a Japáni versek sokkal inkább egy (ön)ironikus, játékos emlékgyűjtemény, mintsem komolyan veendő útibeszámoló. A humoros címek mellett az olyan rövid, keleti bölcseket idéző,
de egyben a szinte önmaguk paródiájaként létező versek is a fejezet beszélőjének játékosságát, már-már pimaszságát mutatják,
mint a Na és milyen volt? című egysoros vers: „Nem jöttem haza.”
A Hideg pizza versbeszélőire jellemző az állandó önmagukra, a világra és a versekre, a költészetre való reflektálás, amiből olykor szinte ars poeticaként értelmezhető sorok születnek: „E könyv egyetlen körülbelüli célja amúgy is / a versekre történő rákönyöklés. / E könyv legfőbb haszna, / hogy mindenki büszke lesz miatta: / aki olvasta, az arra, / aki nem, az meg arra.” (Nyitó vers rossz helyen) A kötet egyik állandó eleme, hogy a versek megszólalója kritikai megállapításokat tesz saját múltbeli és jelenlegi költészetére egyaránt, örökösen boncolgatva azt: „A versekről mindig is / azt gondoltam, / kizárólag / azzal / kezdődhetnek, / hogy / én, / viszont azt sosem értettem, / ezen az énen / hogy érthet bárki a / világon / engem.” (Szent György azt álmodja, hogy nincsenek sárkányok, és ordítva ébred) Simon Márton verseskötete saját céljának meghatározására újabb és újabb kísérleteket tesz,
a költészet általános érvényű céljáról, lehetséges hasznáról azonban egyértelműen kijelenti, hogy nem létezik:
„hiába próbáljuk, / a versek semmire se jók, / pedig véget érhetne tőlük legalább az egyik / örökké tartó háború, / de nem ér, / holott az volna a valami, / legalább egy kicsit vigasztalónak lenni”. (Amíg a rizs megfő)
A kötet beszélői rendszeresen kiszólnak a versből, ami úgyszintén a már említett szüntelen, minden irányba figyelésből adódik: „és hiába mosogatnom kéne inkább, / vagy szellőztetnem, / ezt írom, / ezen keresztül figyelem, mi történik, / így nézelődöm, / befelé menet is kívülről nézve magam”. (Amíg a rizs megfő) A kifelé figyelésen és beszélésen túl
a Velem van című versben jelen levő én a szövegből való szökés gondolatával is kacérkodik,
ezzel mintegy végleg megelégelve a kötet számos helyén problematizált énverseket, önmagát a szövegről drasztikusan leválasztva: „hagyjuk gyere / hagyjuk itt az egészet / menjünk / kifelé a szövegből / szökjünk meg / egy nyitva felejtett feltételes módon át / rejtőzzünk el / a hollétünkre vonatkozó / kérdésekben”. (Velem van) Az előző Simon Márton-kötetekhez hasonlóan a Hideg pizza nyelvezete kortárs, közérthető, melynek az internet, a közösségi média kifejezései is szerves részét képezik.
A verseskötet szokatlan utalásrendszerrel operál, a popkulturális, gyakran vicces mottók, utalások az állandó iróniát erősítik,
valamint az elmesélt vershelyzetek és maga a költészet – a kötet egészére jellemző – játékos megközelítését húzzák alá. A vidám-melankolikus hangvétel mögött azonban mindig van többletjelentés, a humor és a különös utalásrendszer nem megy a minőség rovására, sokkal inkább
képes pontosan megidézni az internet trash-, pop- és magaskultúrát, bulvárt a fogyasztóra egyszerre rázúdító világát.
A mai befogadónak, aki felváltva hallgat zenét, néz filmet, pörgeti az Instagramot és olvas verset, a Hideg pizza szövegeinek popkulturális utalásai, főként zenei mottói és mottóként elhelyezett YouTube-linkjei feltehetően nem okoznak túl nagy meglepetést és diszkomfortérzetet. Az online világ esztétikájának a szövegbe való ilyen mélységű beágyazása és a versbeszélő az irodalmat keserű iróniával megközelítő, már-már provokáló, költészeti mémeket létrehozó pozíciója ellenben az irodalom piedesztálról való leemeléséhez járul hozzá fokozottan.
Simon Márton Hideg pizza című kötete a hétköznapi helyzeteket keserű vidámsággal közelíti meg, miközben folyamatos önreflexióval kíséri saját megszólalását. A versek asszociatív logikája és abszurd kérdésfelvetései – például Jézus és a dinoszauruszok kapcsolata vagy az űrhajósok szexuális élete a Nemzetközi Űrállomáson – a játékosság és az irónia határán mozognak. A kötet egyszerre könnyed és sűrű, a humora mögött gyakran ott húzódik egyfajta melankólia. Az, hogy ez a kettősség működik-e az olvasó számára, nagyban múlik az egyéni befogadói attitűdön –
a szerző azonban mindenki számára kínál alternatív olvasási módot,
legvégső esetben pedig magát a könyvtárgy újrahasznosítását ajánlja:„szórj virág- vagy / fűmagokat a lapjai közé, / tekerd körbe spárgával az egészet / (vigyázz, hogy ne túl szorosan), / aztán / állítsd bele / gerinccel lefelé / egy félig teli virágládába, / itasd át jó alaposan vízzel, / tedd ki / az ablakba, / és kész”. (Az mennyeknek országáról) Afelől viszont, hogy a verseknek ennél sokkal jobb helyet is találhatunk az életünkben, ne legyenek kétségeink.
Simon Márton: Hideg pizza, Okapi Press, Budapest, 2024.
A borítófotót Bokor Krisztián készítette.
