Újabb Stephen King-adaptáció került a mozikba A majom címmel, de ez kivételesen nem egészen horror, Osgood Perkins ugyanis humorosra vette a figurát, csakhogy ezzel nem igazán jártunk jól.
A 2017-es Az sikerét követően gyakorlatilag Stephen King-reneszánszról beszélhetünk. Sorra adaptálják regényeit és novelláit, olyanokat is, amelyekhez eddig nem nyúltak hozzá, mint például A mumus. A filmesek tulajdonképpen King pályája kezdete óta rajonganak a szerzőért, ami annak köszönhető, hogy King filmszerű leírásokban bontja ki történeteit, így nem nehéz átfordítani őket mozgóképre. A Carrie véres fináléja egyenesen nagyvásznon működik igazán.
Persze King és Hollywood közös pályáját bukások, félrement filmek is tarkítják.
A streamingfilm, a Borzalmak városa kihagyott ziccer, pedig az alapmű megfelelően komplex akár egy sorozathoz is, A mumus pedig minden érdeme ellenére sem tudta jól kibővíteni a rövid alapnovellát. Mi több, ez utóbbin látszik, hogy veszélyes terep a bővítgetés, a King-rajongók szerint ez Stanley Kubricknak sem sikerült a Ragyogás esetében, hovatovább, elvett az eredeti műből.
A színészlegenda, Anthony Perkins (Psycho) fia, a meredek ötleteiről híres (vagy hírhedt)
Osgood Perkins (Longlegs – A rém) is kemény fába vágta a fejszéjét A majommal,
amelyet megpróbált horrorvígjátékként feldolgozni – sikertelenül. A majom alapja egy több mint negyvenéves Stephen King-elbeszélés, ami a Csontkollekció című kötetben magyarul is olvasható. Ezt Perkins meglehetősen lazán kezelte, és nem csak humorral bővítette ki. Perkins az apa-fia kapcsolat mellett egy testvérviszonyt, illetve -viszályt is felkonferál, amelyet egy groteszk majomfigura indukál. Ez egyfajta családi örökség, amelyre még Hal és Bill, az ikerpár édesapja tett szert. Az apa, Petey megpróbálta elpusztítani a felhúzható dobolós játékot, de sikertelenül, mivel ez nem egy átlagos játékszer. Lois, az anya magára maradt, egyedül nevelte fiait, akik rábukkantak a majomra.
Ez az elátkozott figura mindenkire balszerencsét hoz, a fiúk körül szinte mindenki meg is halt, amiért egymást is okolják.
Ők maguk is megpróbálták elpusztítani a majmot, de ahogy az Az bohóca, úgy ez is visszatér felnőtt korukban, amikor Halnak már a saját fiát kell megóvnia az átoktól.
Erősen kérdéses, hogy volt-e értelme behozni a testvéri kapcsolatot ebbe a sztoriba, mivel az eredetiben az apa-fia konfliktus áll a centrumban. Röviden az a válasz, hogy nem igazán. Ugyanis Perkinsnél is az apa-fia kapcsolat képezi a történet gerincét, több generációt beleértve. Megvan Hal és az ifjabb Petey karaktere, az ő családi problémáik viszik előre a cselekményt drámai értelemben is. Bill ugyan fontos szereplő a gyerekkori bevezető jelenetsorban, azonban Perkins később, már felnőttként látványosan nem tud vele mit kezdeni. Ez abból is fakad, hogy bővítés ide vagy oda,
a másfél órás játékidő egyszerűen kevés arra, hogy a rendező kellő mélységben kibontsa akár az apa-fia drámát,
de a testvérviszály is határozottan összecsapott. Túl sok időt, a másfél órából harminc percet felemészt a bevezető szekvencia a gyerekkorral, amelyre ilyen szűk keretnél bölcsebb lett volna legfeljebb tíz percet szánni, de az a tíz perc legalább feszes lehetett volna. Az első félóra még vontatott is kicsit, főleg ahhoz képest, hogy Bill később mellékszereplővé alacsonyodik.
Az egyik legfőbb gond A majommal tehát az, hogy Perkins megpróbált jóval kevesebb játékidőbe beletuszkolni egy Az-kaliberű komplex történetet. King eredeti elbeszélése egyáltalán nem vállalkozik ilyesmire, és nem véletlen, hogy a monumentális regényét a filmtörténet során mindig két részben dolgozták fel. A gyerekkori traumák horrorja egy történet, a traumák feldolgozásának lehetetlensége a felnőtt korban pedig már egy másik. Ha az előbbi képezi a sztori fókuszát, akkor arra kellene kihegyezni a filmet, ha pedig ez utóbbi, akkor a gyerekkori évek legfeljebb flashbacket érdemelnek. Így viszont, ahogy Perkins bánt az alapművel, két szék között a pad alá került.
A majom fő témája a rossz apák öröksége, de erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy ezt kihámozzuk a cselekményből,
a sok bugyuta jelenet alól. Perkins egy balsors láncolatot rajzol fel, ami részben az elátkozott játékfigurától független. A majom önmagán túlmutatva a generációról generációra öröklődő rossz apai viselkedésmintát szimbolizálja. Persze az idősebb Petey-ről nem sok mindent tudunk meg, de az sokat elárul, hogy megpróbálja erőszakkal elpusztítani az elátkozott játékszert mint a patriarchátus negatív jelképét, azonban ez nem sikerül neki, így ő maga is eltűnik családja életéből. Az apa nélkül maradt félárva gyerekek alapvető és visszatérő motívum Kingnél, amit Perkins képes volt jól megragadni.
Az apátlanság, a „sosem voltál itt” problémája Hal saját családjában is kipattan. Romokban hever a házassága, így eltávolodik a saját fiától, akinek szintén Petey a neve. Ez is jelzi, hogy a múlt feloldatlan családi konfliktusaitól és az apai örökségtől nem lehet szabadulni a megfelelő szembenézés és konfliktuskezelés nélkül, akár a keresztnevet, úgy ezt is megkapja teherként az unokák nemzedéke. A válás miatt Hal nincs jelen érdemi módon gyermeke életében, ezáltal természetesen megismétli, reprodukálja azt a rossz apa-fia viszonyt, ami a saját gyerekkorát is jellemezte. Kétszeresen is félhet, hogy végleg elveszíti a fiút, hiszen egyrészt visszatér a majom, de enélkül is megszakadhat a kapcsolat kettejük között, hiszen Petey édesanyjának új férje adoptálni akarja a gyereket. Így
a film tétje az, hogy a természetfeletti fenyegetés közepette Hal saját apjához hasonlóan cserben hagyja-e fiát vagy harcol érte.
Az idősebb Petey önző módon elpusztította a majmot és eltűnt, nem védelmezte (tovább) gyermekeit az elátkozott figurától. Ezért alakult ki köztük konfliktus, ezért kerültek a majom bűvkörébe, mert az apa tapasztalata, útmutatása hiányzott a fejlődésük legfontosabb szakaszából. Annak érdekében, hogy Hal jobb apává váljon, szembe kell néznie félelmével, közel kell kerülnie gyermekéhez, hogy megvédje őt az átoktól, az elkallódástól és a rossz viselkedésmintáktól.
A majom főhőse tehát egyértelműen Hal, a sztori tétje pedig, hogy jó apává váljon, a testvérkonfliktus ezért is felesleges, illetve feleslegesen lopja el a játékidőt az apaságtól. A másik legfőbb gond pedig az, hogy
a rendező érthetetlen módon ártalmatlanította a drámát és a horrort is,
elvette a történet kellő komolyságát a helyenként erkölcsileg is megkérdőjelezhető humorral. A komédia ennek a filmnek a nemezise, pedig érződik rajta, hogy Perkins ettől nagyon szellemesnek és eredetinek gondolta magát, illetve művét. A bemutatót megelőző nyilatkozataiban büszkén hirdette, hogy felerősítette az alapanyag groteszk vonásait, így lehet, hogy a néző többet fog nevetni rajta, mint borzongani. Ez bizonyos értelemben be is jött, mert a cselekmény során megjelenő morbid és igen véres kivégzések megmosolyogtatók a maguk beteg módján, némelyik már csak a gyatra CGI miatt is. Horrorként tehát nem élvezhető A majom, még annyira sem, mint például a testcserés slasher, a Freaky a közelmúltból. Ám a Freaky nem is akart többnek látszani annál, mint ami: egy lendületes és brutális slasherkomédia. A majommal az a baj, hogy
Perkins érezhetően többet akart kihozni ebből a történetből, keverni szerette volna a különböző sztorikat és hangnemeket,
a drámát, a borzalmat és a humort, viszont ezek kioltják egymást.
Kingre jellemző a groteszk, rémei sokszor egyszerre nevetségesek és félelmetesek. Az Az bohóca például első látásra komolyanvehetetlen, ám amikor leharapja valakinek egy végtagját, szó szerint kimutatja a foga fehérjét, arcunkra fagy a mosoly. A majom címbeli játéka önmagában is megmosolyogtató, hiszen egy doboló, nagy szemű, emberi ruhába öltöztetett játékmajom nem lehet másmilyen. Perkins annyiban jól járt el, hogy a közelképekkel, a sokkhatású éles vágással vagy csak egyszerűen azzal, hogy a figura néha vigyorog, félelmetessé teszi a játékszert. Kár, hogy néhány kitartott jelenettel és grafikusan eltúlzott, bugyuta kivégzéssel épphogy ártalmatlanítja a horrort, lenullázza a szorongást, és
mivel szereplői – köztük sajnos Hal is – karikatúrák, így a dráma is elillan a sztoriból.
Éppen emiatt lehetetlen komolyan venni Hal és Bill konfliktusát: kapcsolatuk alakulása tét nélküli, hiszen a hangnemkeverés és eltúlzott ábrázolásuk miatt nem tudunk közel kerülni hozzájuk érzelmileg. Ezért az sem igazán izgatna minket, ha félidőnél a majom darabokra robbantaná valamelyiküket. Ez esetben maradna főhősnek az ifjabb Petey, akit viszont Perkins teljesen komolyan rajzolt meg, ám ettől még A majom cselekményének egyenetlenségét, alapvető bizonytalanságát erősíti.
Nagy talány, hogy Osgood Perkins miért akarta elkészíteni ezt a filmet. Horrorként nem működik, erőltetett poénjai miatt nevetni aligha lehet rajta, sőt, néhány morbid kivégzést úgy akar nevetség tárgyává tenni, hogy az már átlépi a jó ízlés határát.
A horror persze tabudöntögető műfaj, de amikor szerencsétlen, jobb sorsra érdemes emberek brutális halála a „poén”, az már problémás.
Persze ettől még lehetne alapvetően egy jó apa-fiú dráma A majom, Perkins összességében sikeresen elegyíti a majom átkát az apai örökség kérdéskörével, ám egyrészt a debil humor ezt is kilúgozza, másrészt túl rövid a film ahhoz, hogy érdemben kibontsa a drámát, különös tekintettel a felesleges testvérviszályra. Így hát ez az alkotás is egy olyan Stephen King-adaptáció, amelyen elsőre megakadhat a szemünk, de belegondolva, hogy mi ez, inkább gyorsan tovább is olvasunk.
A majom (The Monkey), 2025. Írta és rendezte: Osgood Perkins. Szereplők: Theo James, Christian Convery, Tatiana Maslany, Colin O’Brien, Rohan Campbell, Sarah Levy, Adam Scott, Elijah Wood, Osgood Perkins, Laura Mennell. Forgalmazó: Prorom Entertainment Kft.
A majom a Magyar Filmadatbázison.
