Nicolas Cage sok megmosolyogtató őrültségben tűnt fel az utóbbi években, de az új pszichothrillere, a Longlegs – A rém nem ilyen, hanem egy komoly és vérfagyasztó alkotás, amelynek viszont erősebb az atmoszférája, mint a több helyről is ismerős története.
A horror alműfajai, a slasher és a pszichothriller között vékony a határmezsgye, bár a két zsánernek amúgy más a fókusza: az előbbiben inkább a potenciális áldozatok túlélésért folytatott küzdelme, az utóbbiban a nyomozás áll a cselekmény centrumában. Közös bennük viszont, hogy a borzalom forrása nem valamilyen természetfeletti lény, hanem egy ember, akinél valami valahol és valamiért nagyon félrement.
Az őrületet a legtöbb esetben lelki tényezőkre vezetik vissza a filmek, de a legjobb talán az, ha maga a gyilkos a misztikus ködben marad,
ameddig csak lehet. Egyes rajongók szerint a karakter lényegét öli meg, ha megpróbálják megindokolni, hogy A texasi láncfűrészes mészárlás Bőrpofája hogyan lett ámokfutó, miként sokak szerint az is hiba volt, hogy elkészült a Hannibal ébredése, ami Hannibal Lecter eredettörténetét mutatja be. Már a két műfaj őse, Alfred Hitchcock Psychója is takarékoskodik abban a tekintetben, hogy Anthony Perkins Norman Bates-ének hátteréről csak annyit árul el, amennyi hátborzongató személyiségzavarához szükséges, így nagyjából teljesen feleslegesen készült el évtizedekkel később a Bates Motel című sorozat.
Perkins fia, Osgood is így járt el a Nicolas Cage nevével fémjelzett Longlegsben, amelyben sokáig a gyilkos arcát sem láthatjuk, a marketinget is erre építették fel.
Habár a promóció során túltolt titkolózás miatt kisebb csalódást okoz Perkins pszichothrillere, így is erős alkotás lett.
A történet az 1990-es években játszódik. Az önmagát csak Longlegsnek nevező feltételezett sorozatgyilkos sikeresen rejtőzködik és működik immár legalább két évtizede. Lee Harker, az introvertált és gyerekkori traumáival még mindig küzdő FBI-ügynök ezt a megoldatlan ügyet próbálja felgöngyölíteni. Erre jó esélye van, mivel meglehetősen kifinomult a „szimata”, sőt azt feltételezik róla, hogy egyfajta hatodik érzékkel rendelkezik. Az ügy attól olyan bonyolult, hogy valójában Longlegs csak közvetett tettes lehet, mivel a gyilkosságokat családon belül, általában az apák követik el, majd magukkal is végeznek, viszont
a helyszínen idegen forrásból származó, hagymázas, sátánista leveleket találnak a nyomozók.
Az esetekben az is közös, hogy az adott hónap 14-én, a családok lánygyermekének a születésnapján történnek. Valójában tehát ez egy sokkal komplikáltabb bűncselekmény-sorozat, mint amilyennek látszik, és ahogy Lee egyre mélyebbre merészkedik a pokol bugyraiba, úgy eszmél rá, hogy személyes szálak is fűzik ehhez az egészhez.
Mint már említettük, a Longlegs marketingje ügyes volt, de túlzásokba estek a promóció szervezői. Az még nem olyan nagy gond a film szempontjából, hogy a gyilkos arca rejtve maradt az előzetesekben, hiszen a hasonló témájú Fekete telefon trailereiben sem nagyon láthattuk Ethan Hawke gyerekgyilkos rémét maszk nélkül. Ám a stáb ennél is tovább ment, és az egyik klippel azt próbálta elterjeszteni, hogy
a Lee-t megformáló Maika Monroe pulzusa 170 fölé szökött, amikor a forgatáson először meglátta Nicolas Cage gonosztevőjét.
Így aztán a nézők is rémülettel vegyes áhítattal várhatják a felbukkanását, sőt mi több, akár a befogadó pulzusa is felszökhet minden egyes alkalommal, amikor Osgood Perkins azzal játszik, hogy már majdnem felfedi, hogyan néz ki Longlegs. Ám elég gyorsan egyértelművé válik, hogy természetesen ez a marketing is csak átverés volt, mint sok más ilyen, azaz nagyobb a füstje, mint a lángja. Nem arról van szó, hogy Cage gonosztevője ne lenne fenyegető és hátborzongató jelenség, de ezt a hatást Perkins és vágói sokkal ügyesebben érik el annál, mint amit a promóció sugallt. Miként a bevezetőben kitértünk rá, valójában az a jó horror- vagy thrillerrémek ismérve, ha rejtélyesek. Sőt, sokuk addig igazán félelmetes, amíg csak a jelenlétüket érzékeljük, de nem látjuk őket, elég csak az Alien xenomorfjára gondolni.
Ez a feszültség a thrillerhatás és a borzongás alapja.
Valójában a Longlegsben is az a félelmetes, ahogy Cage játszik,
illetve a mestergyilkosa által hagyott nyomok, a munkájának az „eredményei” avatják vérfagyasztó rémmé. Ám amikor Perkins mintegy hányaveti módon, egy triviális jelenetben végre felfedi a teljes arcát, akkor a horrorokon edzett rajongók, de talán a laikusok is minimum felnevetnek, mert Cage maszkja inkább vicces vagy groteszk, semmint egyértelműen félelmetes volna. Le a kalappal a szakemberek előtt, akik megalkották, mert a színész szinte teljes mértékben azonosíthatatlan benne, legfeljebb csak a szemeiről és a hangjáról lehet felismerni Cage-et. Azonban a promóció és az egyik sejtelmes plakát alapján sokunk arra számított, hogy valamilyen borzalmasan deformált arcot fogunk látni.
Maga a karakter is inkább groteszk jelenség, ha beszél, erről Cage gondoskodik, aki szokásához híven túltolja a színészi játékot, de neki ez mindig jól áll, és ehhez a szerephez talán pont ez illik a legjobban. Talán a külseje mellett a ripacskodása is csökkenti a gonosztevő hátborzongató misztikumát, viszont a
rémtettei és az ördögien zseniális terve igazán veszélyesek, ezek már-már természetfeletti és legyőzhetetlen antagonistává avatják.
Az a jelenet pedig, amelyben hamisan, indulatból énekel, ugyan némileg megmosolyogtató, de ismét csak Cage zsenialitásának köszönhetően hamar arcunkra fagy a mosoly. Ez a jelenet feltár valamit abból, miért vált ilyen degenerált pszichopatává ez az „ember”, de Perkins itt meg is áll, a háttértörténetből mindössze ennyit villant fel. Nagyon bölcsen, mert így hagy teret a nézőnek a gondolkodásra, ugyanakkor nem öli meg a karakter misztikumát.
Nagy pozitívuma a filmnek, hogy bár sok mindenben emlékeztet A bárányok hallgatnakra, legyen szó a traumatizált FBI-ügynökről és arról, ahogyan ezek a traumák kapcsolódnak az ügyhöz,
Perkins a hatvanas–hetvenes évek legjobb horrorjaiból is sok mindent elsajátított.
A korszak okkult horrorjaira (Rosemary gyermeke, Ijesszük halálra Jessicát!, Ómen) egyaránt jellemző, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben lebegtetik, hogy amit látunk, az megtörténik-e vagy sem, illetve van-e egyáltalán természetfeletti a történetben. A Longlegsben ez ugyan nem a hősnő mentális labilitásából következik, mint a Rosemary gyermeke esetében, de a rendező szinte végig egy bizonytalan ösvényen vezeti a nézőt, hogy az maga is a rém beteg elképzeléseinek hatása alá kerüljön. Így bár a történet, illetve mitológiájának alapváza a „kommersz sátánizmus”, azaz Perkins ebben nem annyira pozitív értelemben is a hetvenes évek okkult filmjeinek kliséiből építkezik, azonban a természetfeletti jelenlétének a lebegtetése miatt mégis, sokadik alkalommal is félelmetesek a felvázolt eszmék. A bizonytalanságból következik, hogy Longlegs lehet egy szimpla őrült fanatikus, aki valamilyen módon rávesz embereket az (ön)gyilkosságra, de lehet, hogy
tényleg a Gonosz földi képviselője és végrehajtója, aki ellen hagyományos eszközökkel nem lehet harcolni.
Perkins ezt a misztikus ködöt egészen a fináléig fenntartja, és még az utolsó nagyjelenetben is felmerülhetnek bennünk kételyek.
Ez a „titkolózás” kétségtelenül jót tesz a Longlegsnek, még ha kissé hatásvadász is. A rendkívül nyomasztó atmoszférát mindenesetre sikeresen teremti meg ezáltal, és Perkins végig fenntartja az érdeklődést a thriller és a krimi eszköztárának a felhasználásával. Újabb és újabb infómorzsákat hajít a néző elé, amelyek egyre rémisztőbbé és kiszámíthatatlanabbá teszik a történetet. Ilyen módon
a film hiába emlékeztet eleinte túlságosan nagy mértékben A bárányok hallgatnakra, a történet később meglep és össze is zavar.
Összezavar, de olykor nem feltétlenül jó értelemben. Egyes fordulatok csikorognak, mesterkéltek, ahogy az egyik legkegyetlenebb is, ami szerencsére összességében működik, ráadásul még tabutörő, határsértő is.
A slasherekben és a pszichothrillerekben a főhősnél sokszor izgalmasabb a gonosztevő még akkor is, ha misztikus homály fedi a háttértörténetét, elég csak Norman Bates-re gondolni, aki túl is éli az egyik főszereplőt, illetve azt a nőt, akit eleinte főszereplőnek hittünk.
A Longlegsben Lee is csak a cselekmény egy bizonyos fordulatáig érdekes karakter,
amíg ki nem derül, hogyan is kapcsolódik ő ehhez az ügyhöz. Ez a csavar viszont lerontja a hősnőt, egydimenziós figurává degradálja, és ha az említett határsértő momentuma nem lenne, a néző talán el is veszítené a kapcsolatot vele, nem érdekelné többé, hogy mi történik vele. Kár ezért a problémáért, mert megvolt a potenciál Lee-ben arra, hogy tényleg igen mélyreható látogatást tegyen a pokol bugyraiban, ám úgy tűnik, az már Perkinsnek is sok lett volna, ha a hősével átlép egy bizonyos határt, amelyet még Hollywoodon kívül sem gyakran mernek megtenni.
A Longlegs – A rém hatásos és okos pszichothriller, még ha néhol zavaros is. Ha azt gondoljuk, Nicolas Cage ördögi gonosztevőjének az arca úgy lesokkol majd minket, hogy rögtön 170 fölé szökik a pulzusunk, akkor csalódni fogunk. Nem ettől félelmetes a karakter és a film.
Pusztán a szenzációhajhász és félrevezető marketing miatt nem érdemes beülni rá,
ám ha egy jó, néhol kifejezetten merész pszichothrillerre vágyunk, akkor a Longlegs erősen ajánlott filmélmény.
Longlegs – A rém (Longlegs), 2024. Írta és rendezte: Oz Perkins. Szereplők: Nicolas Cage, Maika Monroe, Blair Underwood, Alicia Witt, Michelle Choi-Lee, Dakota Daulby, Kiernan Shipka. Forgalmazó: ADS Service.
A Longlegs – A rém a Magyar Filmadatbázison.
