A Radnóti Miklós Színház színpadán nagyon fontos és fájóan aktuális élethelyzeteket bemutató előadás látható Valló Péter rendezésében.
Az Én, Daniel Blake számomra többet jelent csupán egy színházi előadásnál. Egy irányt is kijelöl, ráadásul olyat, amit én lelkesedéssel üdvözlök, és színházi fénykorként élek meg. Úgy érzékelem, hogy a Radnóti a többgenerációs családtörténetek felől ismét
elmozdult a szolidaritás fontossága, a társadalom perifériájára szorult emberek, kisebbségek történeteinek bemutatása felé.
Az Én, Daniel Blake efelé mutat, és az új nagyszínpadi bemutató, a várva várt Angyalok Amerikában is ezt erősíti. Ráadásul ismét felragyog az előadásokban a kísérletező kedv, ami a szememben az előadást olyan magasságokba emelte, mint a régi szép időkben, a valaha volt Tesla Laborban bemutatott Gloria vagy éppen A vágy.
A témaválasztás és az erős társadalmi üzenetek mellett a kiváló színészgárda a biztosíték arra, hogy maradandó élményt nyújtson ez az egyáltalán nem könnyű, mégis a humort is megvillantani képes drámai történet. A szinopszis szerint:
„a vidéki munkásközegben játszódó történetben egy megözvegyült ácsmester küzdelmét követhetjük végig,
aki egyre jobban elveszik a szociális ellátórendszer abszurd módon bürokratikus útvesztőjében. A kafkai alaphelyzet összesodorja Dant és a gyerekét egyedül nevelő fiatal anyát, Katie-t. A férfi először csak kis dolgokban segít nekik, majd egyre inkább odaszokik hozzájuk, apává és nagyapává válik számukra. Kérdés viszont, hogy meddig képes a szeretet és a jobb jövőbe vetett hit egyben tartani egy szél által összefújt családot.”
Ácsmesterként Schneider Zoltán drámai arcát láthatjuk. Ő a kisember, a kétkezi munkás, mondhatnánk, hogy egy letűnt kor gyermeke. Mégis paradox ilyet mondani, pláne manapság, amikor szinte lehetetlen hozzáértő, jó szakembert találni, akkora a hiány belőlük. Dant mégis magára hagyta a rendszer. Nem érti a világot, ami körülveszi. Digitális analfabéta. A személyes ügyintézésben, az adott szó erejében hisz, és egyáltalán
nem tudja kezelni a túlbürokratizált és lélektelen állami gépezetet, amelyben csak lélekölő és részvétlen embertelenséget tapasztal.
Szívproblémája miatt az orvosa nem engedi dolgozni, ahhoz viszont, hogy ne haljon éhen, segélyért folyamodik. A bürokratikus apparátus útvesztőjében tévelyegve szembesül vele, hogy nem elég kiszolgáltatott a helyzete a támogatások folyósításához, így tehát két szék közül a pad alá kerül. Az egész életét végig güriző meglett férfinak szembe kell néznie azzal, hogy az állam felől aztán meg is dögölhet az ember. Dolgozott egy életen át szakadásig, mindig minden kötelezettségét befizette, sosem maradt adós senkinek semmivel.
És most, amikor valamit vissza kéne kapnia a túlélésért, azt látja, hogy senkit nem érdekel a sorsa.
Eldobják, ócska kacatként leselejtezik őt, az embert. Először itt gondolkodtam el azon, hogy vajon miként tekint a polgáraira egy olyan állam, ami vadul ösztönzi a gyerekvállalást, miközben az oktatás és az egészségügy romokban van? Hogyan gondolkodhat az állampolgárairól, azok életútjáról, sorsáról?
Hősünk mégsem marad egyedül, mert az élet az útjába sodorja Katie Jenkinst (Mészáros Blanka) és gyermekét, Daisy-t (Mátyássy Kála Cecília/Reé Rita), akik hasonlóan nehéz, szinte reménytelen helyzetben keresik a teljes újrakezdés lehetőségét.
Boldogság, hogy újra láthatom Mészáros Blankát színpadon, gyönyörű érzékenységgel és hitelesen formálja meg Katie-t,
a fáradt, kilátástalan, teljes feladás szélén egyensúlyozó, kétségbeesett nőt. A történet szépsége abban áll, hogy miközben a társadalom jó része és különösen a döntéshozók (legyenek azok akár jogalkotó politikusok, akár a hivatali apparátus különböző szintjein dolgozó ügyintézők) teljesen részvétlenek és érzelemmentesek a nehéz sorsú embertársaik iránt, ők egymásban mégis meglátják a sorstársat, és minden nyomor és kiszolgáltatottság ellenére egymást kezdik segíteni. Pénzük nincsen, mégis bármit megosztanak a másikkal.
Katie számára borzalmas felismerni és kimondani, hogy tulajdonképpen
ők a „szegények” – hiszen ez is egy címke, amit ráaggatunk a nehéz sorsú emberekre.
A címkézésen túl azonban nem történik semmi. Katie szégyenkezve tekint magára és elviselhetetlen fájdalom számára, hogy már tisztán tartani sem tudja magát. Így aztán az emberek és a társadalom még inkább elfordulnak tőle, mindenki félrenéz és kerülik őt, mert kellemetlen a szemébe nézni.
A darab hihetetlen aktualitását az adja, hogy már a bemutatója óta eltelt három hónapban is érezhető: egyre inkább alácsúszik az aktuális világtörténelem.
Körülnézve láthatjuk, hogy a világ úgynevezett elöljárói, hatalmasságai egyre nagyobb őrültségeket mondanak és tesznek,
a háború és a béke hangos jelszavait kiabálják, miközben teljesen érzéketlenek az éppen dúló valódi konfliktusok iránt. Nem is érdekli őket más, csak az egyéni, pillanatnyi haszon, még azon az áron is, hogy körülöttük elpusztul mindenki, hiszen számukra minden ember feláldozható. Másutt a társadalmi rend megteremtésének kulcsa a betiltás: van ország, ahol például nemi identitás alapján tiltják meg a gyülekezés jogát alkotmányos szinten embereknek. Ebben a tébolyult közegben még hangosabban kell hogy megszólaljon Daniel Blake története, mert sajnos erősen masírozunk afelé, hogy a humánum teljes eltiprásával egyidőben
átveszi a hatalmat a nemzeti és nemzetközi totális suttyóság,
a hangosan az arcunkba üvöltött egybites jelszavak, az embert ember ellen uszító, véget nem érő gyűlölet, ami a totális lebutítás erejével szervezi a társadalmat és tematizálja a közbeszédet.
A lehetetlen körülmények közötti boldogulás útját járja China (Juhász Tibor) is, akinek jelenléte, fiatalsága erőt és lendületet ad a történetnek és a két főszereplőnek is. Bár China sorsa is kilátástalan, fiatalként mégis új eszközökhöz nyúl, hogy kitörjön a szürkeségből: ötletekkel próbálkozik, hogy piacot teremtsen akár raptehetségének, akár a cipőknek, amiket árul. Közben segít Dannek eligazodni az elektronikus ügyintézés labirintusában, és akaratlanul is felnyitja a férfi szemét, hogy nem élhet folyton a múltban,
muszáj alkalmazkodni a kegyetlenül megváltozott világ új körülményeihez.
A darab két további színésze, Bata Éva és Porogi Ádám több szerepben tűnnek fel a történet során. Ilyenkor mindig félek kicsit, hogy követhető lesz-e, éppen mikor kinek a szerepéből beszél a színész, de itt ez nem okoz gondot, és jól szétválaszthatók a különböző karakterek. Ezek egyébként mind találkozások az úton másokkal, még le nem csúszottakkal, valamint részvétlenekkel. Bár van igazság abban, amit a különböző szereplők mondanak, valahogy mégis mind elfelejti, hogy Katie és Dan sorsa, helyzete egy ilyen bizonytalan világban bármikor bármelyikünknek osztályrészül juthat.
Mi vajon milyen bánásmódot várnánk el a helyükben?
A nő és a férfi sem akar mást, csak annyit, hogy emberszámba vegyék őket, értsék meg, és segítsenek a valódi problémák valódi megoldásában. A darab egyik legerősebb jelenete Porogi Ádámhoz köthető. Hozzánk, nézőkhöz, a többi emberhez szól. Amit mond, az megrendítő, és olyan erővel mondja, ami már képes mozgósítani is. Ültessük el magunkban ezeket a magokat és engedjük fejlődni a gondolatot, hogy az alkalmas pillanatban tettekre váltsuk. A végső kétségbeesés és kilátástalanság megoldására Katie és Dan más-más utat választanak. Egyikük „választása” sem felemelő, ráadásul egymás „megoldásával” sem értenek egyet.
A Radnóti Színház előadását annak ellenére is vágyom többször megnézni, hogy nehéz és súlyos kérdéseket boncolgat. Bár a legjobb helyeken, a legfojtogatóbb pillanatokban a humor remekül oldja a feszültséget. A darabot azonban nem pusztán újranézni kell, hanem érezni és hagyni, hogy hasson, működjön bennünk, amit látunk. Totth Benedek fordítása szívbemarkoló, Juhász Tibor, azaz Jeti rap betétei lüktetnek és motiválnak, hogy átvegyük a ritmust. A díszletet maga a rendező, Valló Péter álmodta meg.
Az az egy, súlyos díszletelem multifunkciós: kiválóan leképezi a tereket és a terheket is, amik a történetben megjelennek.
„Nem, nem láttam az Én, Daniel Blake-et. De az előzetesét sokszor megnéztem. És szeretném felhívni a mélyen tisztelt hallgatóság figyelmét, hogy az említett film csak egy kitalált történet. Fikció.” Így reagált a konzervatív Damian Green, munka- és nyugdíjügyi miniszter 2016-ban a brit parlamentben, miután szembesítették az Arany Pálma-díjas angol film történetével. Mi legyünk ennél sokkal befogadóbbak és elfogadóbbak. Kezdjük kicsiben!
Dave Johns: Én, Daniel Blake. Rendezte: Valló Péter. Fordította: Totth Benedek. Játsszák: Schneider Zoltán, Mészáros Blanka, Mátyássy Kála Cecília, Reé Rita, Juhász Tibor, Bata Éva, Porogi Ádám. Radnóti Miklós Színház, Budapest, 2025. február 27.
Fotók: Dömölky Dániel
